Xylia keze önkéntelenül is rászorult a botra. Egy darabig végigmérte a férfit, majd végül mosolyt csalt az arcára.

– Joshua?

Az előtte álló arc összemosódott annak a véres, ellenséges kölyöknek az emlékével, aki egykor kést fogott rá.

Az akkori énjéhez képest Joshua Garcia most nyugodtabbnak, sőt lágyabbnak tűnt. De a tartásából áradt az a fajta magabiztosság, ami az irányításhoz szokott emberek sajátja.

– Nem gondoltam volna, hogy még emlékszel rám. – Joshua elhallgatott, szemében lágy, apró mosoly csillant, amitől a szeme sarka is ráncokba szaladt.

És magában némi melegséggel hozzátette: „Rég volt, Xylia.”

Xylia erre egyáltalán nem számított. Mielőtt férjhez ment, egy ideig külföldön tanult orvosnak. Ekkor futott össze Joshuával, akit meglőttek. Mivel mindketten Datonból származtak, megmentette az életét.

Xylia nem számított rá, hogy a fiú első dolga ébredés után az lesz, hogy kést szorít a torkához.

Joshuának nevetségesen jóképű arca volt, de hideg volt, dühös és veszélyes. A lány önkéntelenül is sajnálni kezdte, mintha csak valami zűrös kisöcsi lenne.

De miután Tessa visszatért, és a dolgok megváltoztak, ez a sajnálat a feledés homályába merült. Nem sokkal később Xylia hazasietett, és röviddel ezután férjhez is ment.

Még emlékezett rá, hogy Joshua e-mailt küldött neki, amelyben minden jót kívánt az esküvőhöz. Xylia sosem gondolta volna, hogy legközelebb nyugodtan és kifinomultan áll majd előtte, mintha egy teljesen másik férfi lenne.

– Beszállsz? – Joshua hangja mélyen és lágyan csengett. Bár kérdésnek fogalmazta meg, volt benne valami, ami nem hagyott teret a nemleges válasznak.

Xylia csak ekkor vette észre az autót. Egy Rolls-Royce. Egy pillanatra megdermedt, majd lehajtotta a fejét, és beszállt.

Amikor külföldön megismerte Joshuát, csak egy csóró diák volt, aki kóbor kutyára emlékeztető tekintettel járta az utcákat. Szánalomból fogadta be. Most úgy tűnt, mintha a szerepek felcserélődtek volna.

Xylia elhelyezkedett a hátsó ülésen, rövid nevetést hallatott, és így ugratta:

– Úgy tűnik, egész jól megy a sorod. Mi az, megütötted a főnyereményt?

Joshua szeme megvillant. Aztán halkan felnevetett, és így szólt:

– Béreltem.

Ez váratlanul érte Xyliát.

– Ügyfelek miatt vagyok itt Jupitonban – magyarázta könnyedén Joshua. – Persze, hogy bérelnem kellett az autót és az órát is. Hozni kell a formát. – Olyan természetességgel mondta, hogy a hangjában nyoma sem volt feszengésnek.

Xylia majdnem elnevette magát. Hátra dőlve figyelte Joshuát. Az öltöny, az óra, minden tökéletesen passzolt. Persze, a dolgok béreltek voltak, de a tartása pénzről és előkelőségről árulkodott. Remekül játszotta a szerepét.

Még mindig méregette a férfit, amikor tekintetük összekapcsolódott a visszapillantó tükörben. Xylia mellkasa elszorult, és gyorsan lesütötte a szemét, hogy kerülje a férfi pillantását.

Joshua hangja halkan, lezseren, de gyengéden szólalt meg.

– És te, Xylia... azok a sérülések. – Tekintete végigsiklott a Xylia testén lévő foltokon, majd megállapodott a sápadt arcán. – Fájnak?

– Csak elcsúsztam – mormolta Xylia halvány, keserű mosollyal. Valószínűleg szörnyen festett most. De ő és Joshua nem álltak közel egymáshoz. Semmi szükség nem volt arra, hogy megnyíljon neki.

Az autóban meleg volt, a fűtés halkan duruzsolt. Egy idő után, mivel nem volt mit mondaniuk, Xylia elaludt. Joshua rápillantott. Még álmában is ráncolta a homlokát, bár ez semmit sem vett el arca szépségéből.

Eszébe jutottak azok a dolgok, amiket kiderített a nőről, és mellkasában harag fortyogott. Szeme összeszűkült, arcát árnyékok barázdálták.

Hosszú szünet után Joshua arckifejezése ismét megenyhült. Csendes mosoly húzódott az ajkára, hangja pedig suttogássá halkult, mintha félne, hogy felébreszti Xyliát.

– Xylia, ha ő nem tud vigyázni rád... akkor ne hibáztass engem, ha én teszem meg.

Az autó megállt egy társasház előtt. Amikor Xylia felébredt, pislogott néhányat, és a homlokát ráncolta.

– Hol vagyunk?

Joshua hangja sima volt, szinte túlságosan is lezser, mintha csak el akarná csábítani.

– Nem voltam biztos benne, hová akarsz menni. De gondoltam, szükséged lehet egy helyre, ahol meghúzhatod magad. A haverom már ezer éve próbálja kiadni ezt a lakást. Szóval, meg akarod nézni?

A lakásban minden megvolt – bútorok, jó megvilágítás, sőt, úgy tűnt, mintha frissen takarították volna. Xylia habozott, mozdulatlanul állt az ajtóban. Egy ilyen hely messze meghaladta a lehetőségeit.

Szinte szánalmasnak érezte a helyzetet. Betegre dolgozta magát a Fordokért. Rohangált, hogy tüzet oltson a cégüknél, még az ügyfelekkel is személyesen tárgyalt.

És minden fillér Connor zsebében landolt. Még a hitelkártyája sem az övé volt – csak egy társkártya a férfi számlájához. Ha úgy tartotta kedve, egyszerűen zárolhatta.

És Connornak nem okozott gondot pénzt utalni Tessának, valahányszor csak kért, mindezt a „családi segítség” ürügyén.

Keserű mosoly húzódott Xylia ajkára. Megrázta a fejét.

– Köszönöm, de én...

Joshua félbeszakította, mielőtt befejezhette volna. Lassan beszélt, mintha már tudta volna, mi aggasztja a nőt.

– Ha a lakbér miatt aggódsz, ne tedd. Maradj itt pár napig. A többit majd később kitaláljuk.

Hangja gyengéd volt, de volt benne valami súly, mintha nem is kérdezett volna.

Xylia még mindig habozott, amikor Joshua a kezébe nyomta a kulcsokat.

– Olcsó – tette hozzá, és mondott egy összeget.

Xylia meglepetten bámult rá. Ez az ár szinte ajándék volt. Hála öntötte el a szívét, és sikerült egy halvány mosolyt kipréselnie magából.

– Köszönöm.

– Szóra sem érdemes. – Joshua arckifejezése megenyhült, majd szinte mellékesen hozzátette: – Egyébként van egy barátom itt Jupitonban. Elég jól ismert válóperes ügyvéd. Gondoltam, szükséged lehet rá, szóval... kéred a számomat? – Hangja váratlanul gyengéd volt.

A szavak mélyebben érintették Xyliát, mint várta. Joshua látta a zúzódásait. Tudta. A torka elszorult, hangja remegett, ahogy suttogta:

– Köszönöm.

Az igazság az volt, hogy ha sikerülne tisztán elválnia, gondolkodás nélkül belevágna. Így hát nem utasította vissza.

A házasságkötés után Xylia telefont és számot cserélt, így megszakadt köztük a kapcsolat. Most beírta új számát Joshua telefonjába.

– Rendben. – Joshua rá pillantott, majd olyan hangnemben tette hozzá, ami kicsit túl sokáig visszhangzott a levegőben: – Xylia, remélem, hamarosan visszanyered a szabadságodat.

Ezután kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

Xylia nézte a távolodó férfi hátát, és furcsa érzés kavargott a mellkasában. Valami túl buzgónak tűnt benne. De nem volt semmi értelme. Nem ismerte Connort. Csak egy régi ismerős volt. Nem volt köztük kapcsolat.

Xylia elengedte a dolgot. A lakás felé fordult, tekintetében újfajta elszántság csillant. Történjék bármi, ennek a házasságnak vége.

Odakint kattant az ajtó zárja, és a mosoly eltűnt Joshua arcáról. Ami a helyére lépett, az sötétebb volt és súlyosabb.

Ezüstös haja a homlokába hullott, kiemelve állkapcsa éles vonalát. Az ujján lévő gyűrűvel játszadozott, hangjában valami mély és veszélyes tónus vibrált.

– Xylia, ezúttal nem engedlek el.

Joshua fejében pedig a gondolat élesebb és hidegebb volt. „Ha nem lett volna az a baleset, már rég az enyém lennél. Ami pedig Connort illeti... megfizet azért, amit tett.”