ZIA

Álmodtam. Társam fás illata olyan közel volt hozzám. Nem tudtam lerázni magamról, sem kibújni alóla.

Elektromosság szikrázott az ereimben, ahogy durva ujjai átsuhantak a bőrömön. Bódító érzés volt, amitől a lábujjaim is ökölbe szorultak.

Varázsa olyan heves volt, hogy még a fájdalomra sem tudtam összpontosítani, és végül kinyitottam a szemem.

Szürke mennyezet fogadta zavart tekintetemet. Mi történt?

Mielőtt feltehettem volna a kérdést, emlékek sora villant át az agyamon. Aiden megint megütött azért a szajháért! Nem érdekelte volna az sem, ha kitekeredik a nyakam, és ott helyben meghalok.

Ezzel az utolsó csapással Aiden hivatalosan is elérte, hogy gyűlöljem. Innen már nem volt visszaút.

Felhorkantottam, és felültem. A fejemhez kaptam, hogy ellenőrizzem sérüléseim állapotát. Még mindig sajgott, de úgy éreztem, sehol sem vérzem.

A fa és a whisky illata ismét elárasztotta érzékeimet. Kezem a testem mellé hullott. Felemeltem a fejem, és az illat irányába néztem; egy lenyűgöző férfit pillantottam meg, aki a szoba sarkában, egy füles fotelben ült.

Arcának felét a sötétség fátyla takarta. Összehúztam sajgó szemeimet, a szívem pedig a torkomba ugrott.

Hihetetlenül jóképű volt. Markáns álla, telt ajkai és büszke orra a tökéletességet idézték. Tekintetem a szemére siklott, és megdermedtem.

„Társ!” – csóválta a farkát Jessie, boldogan turbékolva a fejemben.

Azt hittem, mély álomba merült, ám a társam egyetlen pillantása életet lehelt összetört szívébe, és ő visszatért.

Végigmértem tökéletes felépítésű testét. Izmos volt, de szikár, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy kockahasat rejteget a viselt makulátlan fehér ing alatt. Tekintetem lejjebb csúszott fekete nadrágjára, és vissza kellett fognom magam, hogy ne vegyem észre a látható dudort az ágyékánál.

Még mindig egy tuskó felesége vagy, Zia! Ezt ne felejtsd el!

– Érdekes – nyitotta ki végre a száját a férfi, és rekedtes hangon megszólalt. Hangja éppolyan bódító volt, mint ő maga. Bársonyos, mély és érdes.

Nagyot nyeltem. – Társ? Te... felismersz engem?

Uralkodó aurája szétterjedt a levegőben. Fojtogatónak és nyomasztónak éreztem; izmaim megfeszültek, farkasom pedig visszahúzódott tudatalattim mélyére.

– Más címen ismerlek – mondta, miközben keresztbe tette a lábát.

Tenyerem megizzadt. – Tudom, hogy én...

– Úgy hallom, te vagy az unokaöcsém Lunája – vágott a szavamba.

Kiment a vér az arcomból. Úgy éreztem, darabokra hullott a világ, és olyan zűrzavart hagyott maga után, amivel képtelen voltam megbirkózni.

– Maximus Caine – suttogtam a nevét, és a szívem kihagyott egy ütemet.

Valahol a háta mögött villám cikázott, megvilágítva széles vállait. Azon kaptam magam, hogy kék, sólyomszerű szemébe bámulok.

– Nem hiszem, hogy szívesen halnál meg vendégségben, nem igaz? – gúnyolódott, miközben ujjaival a karfán dobolt.

– Azt akarod mondani, hogy képes lennél megölni, amiért a neveden szólítalak? – forrósodott fel az arcom.

– Hát nem magától értetődő? – vonta fel a szemöldökét Maximus.

Szélesen rámosolyogtam. – A sors szerinti társ megölése olyan bűn, amit a Holdistennő sosem bocsát meg.

A férfi összeráncolta a homlokát. Ujjai abbahagyták a dobolást a karfán. Félrebillentette a fejét, tekintete a testemre siklott, és minden porcikámat alaposan végigmérte.

Harangok zúgtak a fejemben. Meglepő módon nem vészharangok.

Ünnepi harangszó volt az!

Hurrá!

Félrelöktem a takarót, és egyenesen hozzá léptem. Szeme követett; tekintete távolságtartó volt, ám egyúttal kíváncsi is.

Hagytam, hogy az ösztöneim az ölébe vezessenek, még mielőtt megállíthatott volna. Olyan hatalmas volt, és kemény. Szám kiszáradt, ahogy lehelete végigsimította az ajkamat. Maximus karja a karfán pihent, távol a testemtől.

Forróság és szikrák futottak végig a gerincemen, amitől felnyögtem, és tekintetem az ajkára tévedt. Gondolkodás nélkül birtokba vettem a száját, és hevesen megcsókoltam. Ajkán a whisky ízét éreztem, és valami mást, valami férfiasat – talán a hatalmát. A fejem zsongott, és a világ megszűnt létezni lehunyt pilláim mögött.

Maximus ajka megrezzent az enyémen, de nem viszonozta a csókot. Elektromosság cikázott az ereimben. Belemormoltam a szájába, és fejemet elfordítva mélyítettem el a csókot.

Hirtelen Maximus keze a hajamba mart, és elrántotta a fejét. Zihálva lélegeztem nedves ajkai előtt, és figyeltem, ahogy másik kezének ujjaival végigsimít rajtuk.

Tekintetünk összefonódott. Szemében tűz égett, perzselve minden porcikámat. Bátorságom elillant, és helyét átvette a szétáradó, folyékony vágy.

– Maximus bácsi... akarod, hogy így hívjalak? Úgy véled, még mindig ez a megfelelő megszólítás? – búgtam, miközben szám mosolyra húzódott.

– Mit művelsz? – kulcsolódott Maximus keze a torkomra, de nem szorította meg.

Nagyot nyeltem, és ártatlan képpel feleltem: – Megcsókolom a társamat.

Maximus megszorította a torkomat, és rekedten így szólt: – Vigyázz magadra, Kicsi! Lehet, hogy sosem találják meg a holttestedet.

Arcom elvörösödött az oxigénhiánytól. Az ördöggel cimboráltam, kétségbeesetten remélve, hogy nem öl meg, és nem ránt magával a pokolba.

– De ugye eljössz majd meglátogatni a társadat? Minden rendben lesz, amíg minden nap eljössz – vigyorogtam rá játékosan.

Könnyes szemembe mélyedt, majd hirtelen felállt. Felvisítottam, ahogy a padlóra huppantam. Fájdalom hasított a gerincembe; arcom eltorzult, és a földön fetrengtem, akár egy gyerek.

– Miért teszed ezt a társaddal? – fújtattam.

– Az unokaöcsém társa – javított ki Maximus, és az ajtóhoz sétált.

– Azonnal visszautasítom! Már egyáltalán nem érdekel – ajánlkoztam, és talpra ugrottam, mielőtt még ott hagyhatott volna.

A szoba levegője fagyossá vált, amitől ösztönösen hátráltam egy lépést. Maximus megállt az ajtóban, és a válla felett visszanézett rám. Tekintete figyelmeztetés volt, és egyben gyilkossági ígéret.

– Maradj távol! Legközelebb nem lesz ilyen szerencséd – morogta Maximus, majd kifelé menet rám csapta az ajtót.

Ahelyett, hogy féltem volna, ahogy kellett volna, utánakiáltottam: – Legalább ma nem öltél meg! Nem éppen erről a kegyelemes oldaladról vagy híres, Alfakirály! Máris beleszerettél a társadba?

Mivel nem érkezett válasz, végignéztem a fekete hálóingen, amit viseltem. Szemem elkerekedett, amikor észrevettem csupasz lábaimat és melltartó nélkül átütő, megkeményedett mellbimbóimat.

Milyen kínos!

De nem számított.

Egy Caine férfi! Egy Caine férfit rendelt nekem társul a sors! Ráadásul Maximus Caine az Északi Régió Alfakirálya.

Ő jelentette a kiutat Aiden karmaiból és ebből a szánalmas próféciából, amely arról szólt, hogy mindenképpen egy Caine férfival kell lennem.

Most már csak annyi volt a dolgom, hogy Aidennek is adjak egy kis kóstolót a saját orvosságából.

Ahogy gondolatban kiejtettem a nevét, a szoba ajtaja robajjal kivágódott. Helyemben összerezzenve az ajtóban álló Aidenre néztem.

Szeme színe váltakozott, ahogy farkasa a felszínre kívánkozott, orrcimpája pedig remegett, jelezve a kitörni készülő, robbanásveszélyes haragot.

– Mi a faszért érzem rajtad egy másik férfi szagát, Zia? – vicsorogta, és felém rontott.

Túl késő volt kitérni előle. Így hát én...