Helen és Emily arcából kifutott a vér.

Helen előrelépett, ujjával Sophia felé bökve. – Azt hiszed, jobb vagy nálunk? Akkor adj örököst a Westwood családnak! Ne hibáztass senki mást a saját hasznavehetetlen méhedért!

Sophia visszanyelte a nyelvén lévő éles visszavágást. Végzett ezzel a családdal, végzett Lucasszal. A vita most csak elnyújtaná az elkerülhetetlent.

– Mrs. Westwood – kezdte –, úgy döntöttem...

Lucas ismerős, mély hangja vágta át a feszültséget az ajtóból. – Mit döntöttél el?

Sophia odafordult, és meglátta Lucast, aki az utazástól gyűrött ruhában állt ott. Asszisztense, Kevin, egy bőrönddel a kezében téblábolt mögötte.

A levegőben tapintható volt a feszültség, így Kevin jobbnak látta, ha nem marad. Egyszerűen letette a bőröndöt az ajtó mellé, és gyorsan távozott.

Meglazítva a nyakkendőjét, Lucas Helenhez fordult. – Anya, mi szél hozott ide?

– Ha nem jövök, hagytad volna kihalni a családunk nevét – vágott vissza Helen.

Azzal kikapta az orvosi jelentést Sophia kezéből, és Lucas mellkasának vágta. – Nézd meg magadnak! – mondta hidegen, és ezzel kiviharzott a szobából.

Lucas lenézett a kezében lévő dokumentumra, és a „végleges meddőség” szavak láttán halvány rándulás futott át a szemöldökén.

Szemei, amikor végre felemelkedtek, hogy találkozzanak Sophiáéval, mentesek voltak minden melegségtől. – Holnap visszamész a kórházba egy teljes kivizsgálásra. Nem tűrök meg olyan feleséget, aki nem tud nekem örököst szülni.

Kongó fájdalom terjedt szét Sophia mellkasában. Minden ostoba remény, amibe eddig kapaszkodott, végleg elszállt.

Lucas soha nem védte meg őt az anyja állandó becsmérlésétől a három év alatt. És most az a könnyedség, amellyel elhitte ezt a hazugságot, feltárta jellemének dermesztő valóságát.

– Itt vannak a válási papírok – mondta Sophia, előhúzva a dokumentumokat a táskájából. A férfi felé nyújtotta őket, hangja szilárd volt. – Csak írd alá, és soha többé nem kell látnod engem.

Lucas rá sem nézett a papírokra. Egyetlen gyors mozdulattal a nő torkára kulcsolta a kezét, és magához húzta.

Egészen közel hajolt, amíg az arca csupán centikre volt az övétől; Sophia érezte a férfi meleg leheletét és kölnijének ismerős illatát.

Volt idő, amikor ettől a közelségtől megremegett volna a szíve. Most csak a hideg rázta tőle. Elképesztő volt, milyen könnyű elsétálni, amikor minden szeretet elillant.

– Sophia, túl puha voltam hozzád? – Lucas hangja terhes volt a megvetéstől. – Mégis hová képzeled, hogy mész a védelmem nélkül?

A nő rezzenéstelenül állta a tekintetét. – Ez már igazán nem a te gondod.

– Még mindig éles a nyelved – gúnyolódott a férfi.

Egy elutasító lökéssel elengedte, mintha a nő daca semmit sem jelentene. – Menj, csinálj vacsorát. Éhes vagyok.

Fájdalomhullám hasított Sophia alhasába, ahogy a kanapéra rogyott; bőrét azonnal hideg veríték lepte el.

A szoba túloldalán Emily gyakorlott könnyedséggel fűzte karját Lucaséba. – Ne hagyd, hogy Sophia felbosszantson – mormolta. – A kis jelenete csak segélykiáltás volt a figyelmedért.

Lucas lazára húzta a nyakkendőjét, szigorú arckifejezése megenyhült, ahogy Emilyre fókuszált. – Hogy bírod? – kérdezte, hangja lágyabb lett.

– Jól vagyok – sóhajtott a lány, szánalomra méltó arcot vágva. – Csak a gyógyszer olyan szörnyen keserű.

– Azért keserű, mert erős. Szedned kell tovább – emlékeztette. – Hoztam neked abból a cukorkából, amit szeretsz. A bőröndömben van. Vedd ki magadnak!

– Tudom, hogy mindig gondoskodsz rólam – mondta Emily, és pipiskedve könnyű csókot nyomott Lucas arcára. – Tekintsd ezt a jutalmadnak.

A férfi arcán csendes elégedettség futott át a gesztusra. – Felmegyek zuhanyozni – mondta.

– Csak nyugodtan – mondta Emily édesen, és intett neki. Megvárta, amíg Lucas léptei elhalkulnak a lépcsőn, mielőtt a bőrönd felé fordult volna.

Úgy viselkedtek, mintha Sophia ott sem lenne a szobában.

Emily vidáman dúdolva cipzározta ki a poggyászt. Lucas szépen összehajtogatott ruhái mellett egy üveg csillogó cukorka és egy elegáns vörös bársonydoboz lapult, amely nyilvánvalóan valami értékeset rejtett.

Szeme átsiklott a cukorka felett, egyenesen a bársonydobozra tapadt. Amikor felemelte a fedelét, egy rózsaszín gyémánt nyaklánc csillant meg, szivárványos fényt szórva.

– Ó, ez gyönyörű! Imádom – suttogta, szeme elkerekedett. – Szóval a cukorka csak elterelés volt. Ez a nyaklánc az, amit valójában akart, hogy megtaláljak.

A nyakláncot a kulcscsontjához illesztve Emily Sophia felé fordult, aki időközben felkelt a kanapéról. – Nos, Sophia? Nem gondolod, hogy tökéletesen illik hozzám?

A rózsaszín gyémánt nyaklánc Emily nyakában furcsán ismerősnek tűnt Sophiának.

Egy pillanattal később beugrott – múlt hónapban áhítozott utána, miközben egy magazint lapozgatott.

Lucas látta a lelkesedését, és megígérte, hogy megszerzi neki. A bökkenő az exkluzivitása volt – egyetlen darab létezett belőle, Melariából, abból az országból, ahol Lucas üzleti ügyeit intézte.

– Az nekem készült – mondta Sophia nyugodt hangon.

A férfi eldobható volt, de a tulajdona nem. Vissza akarta szerezni, ami jogosan az övé.

Egy gyors mozdulattal Emily bekapcsolta a nyakláncot. – Aki találja, azé – mondta gúnyos vigyorral.

Sophia közelebb lépett, hogy jobban megnézze. Bár a nyaklánc még gyönyörűbb volt, mint a fotón, minden vágya elszállt iránta.

Emily arcán óvatos kifejezés suhant át. – Mire készül?

– Hogy elvegyem, ami az enyém, természetesen – mondta Sophia, közel lépve és kinyújtva a kezét. – Ideje visszaadnod.

Emily keze ösztönösen a torkán lévő gyémánt nyaklánchoz kapott. – Lucas soha nem fogja tűrni ezt, Sophia. Tudod, mit jelentek neki.

Sophia majdnem felnevetett. Jól tudta, hogy Emily különleges helyet foglal el Lucas szívében. De ez lényegtelen volt. Ő csak azt követelte, ami az övé.

– Add vissza a karkötőt – mondta Sophia hidegen. Az az igaz odaadás záloga volt, és nem hagyhatta, hogy jelentőségét besározzák.

Amikor Emily rájött, hogy Sophia csak az egyszerű karkötőt akarja, lekezelően elmosolyodott. „Némely rövidlátó embernek semmi ízlése” – gondolta.

Emily megcsavarta a karkötőt a csuklóján. – Hallottam, hogy a Grace Apátságba mentél könyörögni ezért a szerencsehozó talizmánért – mondta. – Ennyire oda vagy érte, mi? – Szavainak képmutatása szinte nevetséges volt.

– Add vissza! – mondta Sophia, hangja, mint a jég.

Emily szeme egy Sophia mögötti pontra villant, és ravasz mosoly érintette meg az ajkát. Lehalkította a hangját. – Ha annyira akarod, miért nem jössz és veszed el?

Sophia nem állt meg gondolkodni. Megragadta Emily csuklóját, és lerángatta róla a karkötőt.

A pillanatban, ahogy lekerült, Emily viselkedése teljesen megváltozott. – Sophia, mit csinálsz? – kiáltotta, hangja hirtelen hangos és rémült lett. – Ezt Lucas adta nekem!

Mielőtt Sophia megfordulhatott volna, egy erős kéz ragadta meg a gallérjánál fogva, és rántotta hátra.

A szövet élesen a torkába vágott, elfojtva a lélegzetét.

Botladozva, hogy visszanyerje az egyensúlyát, Sophia felnézett, és meglátta Lucast.

A férfi már Emilyt ölelte. – Emily, jól vagy? – kérdezte, hangja tele aggodalommal.

Emily a férfi mellkasába fúrta az arcát. – Jól vagyok – suttogta, szeme el nem sírt könnyektől csillogott. – Kérlek, ne haragudj Sophiára. Nem gondolta komolyan.

Lucas álla megfeszült, egy ér lüktetett láthatóan a halántékán. Mély levegőt vett, és jéghideg tekintettel meredt Sophiára. – Kérj bocsánatot Emilytől!