Még mielőtt kinyitnám a szemem, érzem, hogy valami más – velem és a térrel kapcsolatban is, ahol találom magam –, több okból is.

Egy kanapén fekszem, amit *soha* nem szoktam. Erre való az egyedileg készített, alaszkai királyméretű ágyam a fekete selyemlepedőivel.

Bódító illat járja át a levegőt. És nem a vér jellegzetes szaga, amit egy mérföldről is megérzek. Hívogat, egyszerre nyugtatja meg a lelkemet *(ha lenne)* és borítja lángba az idegrendszeremet.

Kinyitva a szemem, egy olyan mennyezetet bámulok, ami határozottan különbözik a penthouse lakásométól. Ezen több helyen barna vízfoltok éktelenkednek, és néhány repedés fut a sarokban. *Istennő, remélem, nem szakad rám a tető.*

Félmeztelen vagyok, az alsótestemet egy szürke dísztakaró fedi. Amikor közelebb húzom az orromhoz, az a mennyei illat felerősödik, és ösztönösen mélyet szippantok belőle.

Balra fordítva a fejem, a szoba további részei is tisztábbá válnak. Egy kis nappaliban vagyok, gyér berendezéssel. A sarokban egy kiugró ablakfülke található, alatta beépített, párnázott ülőkével. Több díszpárna borítja, mint amennyit törvényesen meg szabadna engedni.

A szemem a velem szemben lévő fotelben alvó nőre téved. Halkan horkol, és némi nyál csöpög a nyitott szája sarkából. Nem tudom eldönteni, hogy ez imádnivaló vagy siralmas. *Mi a fene? Mióta találok én bármit is imádnivalónak?*

Az ölében egy nyitott könyv hever, de ebből a szögből nem tudom kivenni a címet. Remélhetőleg valami tanulságos, például egy önéletrajz az ország egyik nagy elméjétől. Tőlem jobbra, mögötte egy hatalmas könyvespolc áll, telezsúfolva olyan könyvekkel, amelyeket már számtalanszor elolvastak, ha a töredezett gerincükből indulok ki.

Lábaimat a padlóra csúsztatva felülök, és végigmérném a szoba többi részét. A folyosó feltehetően a jobbra lévő ajtónyíláson át vezet, ahol egy lépcső alja látszik. Egy kis konyha sejlik fel a balra, mögöttem lévő boltív mögött. Egy tisztességes méretű tévé van a falra szerelve tőlem balra, a kiugró ablak mellett.

Csipkerózsika piros színű flanel pizsamába öltözött, ami körülöleli telt, buja idomait. Az inge felső gombja kipattant a lyukból, és a mély dekoltázsa a figyelmemért könyörög. *Mit meg nem adnék azért, hogy kiszabadítsam a következő gombot – akkor teljesen pőrén tárulnának elém. Állj le, te ősember.*

Lenézve megpillantok egy vízálló kötést a hasam bal oldalán, és a tegnap esti események özönvízként törnek rám.

Emlékszem a vacsorára az étteremben néhány vezető kutatómmal. A sofőrömnek szabadnapot adtam, mert évfordulója volt, és azt terveztem, hogy hívok egy Ubert, ha vége az estének. Így, amikor kiléptünk az étteremből, elbúcsúztam a többiektől, és megnyitottam a fuvarmegosztó alkalmazást a telefonomon. De egy hirtelen mozdulat megakadt a szememen, és a figyelmem abba az irányba terelődött.

Felfokozott látásom lehetővé tette, hogy kiszúrjam a jellegzetes, lumineszkáló vörös denevértetoválást a személy füle mögött. *Annyira kibaszottul klisés.*

Habozás nélkül követni kezdtem a sötét ruhás férfit. De a lépést tartani nehéznek bizonyult, mert a halandókkal zsúfolt utcákon nem használhattam a képességemet a rendkívül gyors mozgásra.

Nem volt értelme, hogy András egyik embere a városnak ezen a részén ólálkodjon. De elszántam magam, hogy elkapom, kiszorítom belőle a választ, aztán megszabadulok a szánalmas seggétől.

Több háztömbön át követtem, árnyékról árnyékra surranva. Nem hittem a szerencsémnek, amikor végül beosont egy sötét sikátorba, ezzel gyakorlatilag megpecsételve a sorsát, mert onnan élve nem engedtem volna ki.

A szűk helyen lopakodva a szemem ide-oda cikázott minden lehetséges zugot és rést pásztázva András szolgája után kutatva. Körülbelül félúton egy fekete macska ugrott le egy szemeteskonténerből, ami elég nagy figyelemelterelést okozott ahhoz, hogy a prédám elrugaszkodjon a fenti tűzlépcsőről, kecsesen a talpára érkezzen, és elvágja a kijáratot az utca felé.

Mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, nekem lépett, és egy tőrt döfött az oldalamba, miközben a fülembe suttogta: „András üdvözletét küldi.”

Általában az agyaraim már kitépték volna a torkát, mielőtt befejezhette volna a mondatot. De a testem, valami megmagyarázhatatlan okból, nem volt hajlandó azt tenni, amit az agyam követelt tőle. Hidegség szivárgott szét a testemben, onnan kiindulva, ahol a kés még mindig be volt ékelődve, gyakorlatilag megbénítva engem. Még a hangom sem akart kijönni a torkomon.

Amikor a férfi hátralépet, kihúzva a tőrt menet közben, a levegőben lógó jellegzetes édes illat volt az első nyom, a pengén maradt fekete folyadék pedig a második. A rohadék nadragulyával mérgezett meg.

Normális körülmények között a nadragulyaméreg halálos egy vámpírra. De az én esetemben, mivel Vámpírkirály vagyok, csak lebénított és lelassította a gyógyulási képességeimet. Így nem tudtam visszavágni, vagy ott helyben megölni őt, még ha próbáltam volna sem.

Győzedelmes mosollyal tűnt el az éjszakában, miközben én lecsúsztam a mocskos falon, minden másodperccel egyre jobban elveszítve az uralmat a testem felett. Az agyam hátsó zugában abban reménykedtem, hogy nem bukkan rám más huligán, mert ők különösebb erőfeszítés nélkül véget vethettek volna az életemnek.

És ez dühített fel a legjobban – hogy nem tudtam megvédeni magam. Arra kárhoztatva, hogy egy együgyű keze által haljak meg, és nem egy dicsőséges csata hevében, ahogy a történelemkönyvek megjövendölték.

Végül a testem feladta a próbálkozást, hogy tiszta tudatnál és ébren maradjon; a fájdalom és a zsibbadás túl sok volt ahhoz, hogy a fáradt testem meggyógyítsa magát, amitől elájultam.

A halandó nő bizonyára rám talált, és úgy döntött, megment.

Részben lehúzva a kötést a bőrömről, észreveszem, hogy a seb teljesen begyógyult, és csak egy halvány fehér heg bizonyítja, hogy alig pár órája még tátongó seb volt ott.

Ezt furcsának találom, mert mérgeztek már meg korábban nadragulyával, és legalább 24 órába telik, mire kiürül a szervezetemből, majd további néhány óra, mire a sebeim begyógyulnak. *Volt ennél a nőnél valahogy ellenanyag?*

Mielőtt végiggondolhatnám a gyors felépülésem különféle forgatókönyveit és okait, a vendéglátóm mocorogni kezd. Azonnal keresztbe teszem a karom a mellkasomon, felveszem a morcos álarcomat, és várom, hogy felébredjen, és elkezdjen pénzt kérni tőlem, amiért megmentette az életemet.

Mert ezt szoktam meg az emberiségtől. Semmilyen jótettet nem tesznek csak azért, mert tisztesség és kedvesség lakozik bennük. Nem. Minden cselekedetért fizetséget vagy szívességet várnak cserébe.

Amikor felemeli a fejét, és jádezöld szemei az enyémbe fúródnak, egyetlen szó visszhangzik lényem minden rostjában.

*Az enyém!*