Az összejövetel után Emelie minden vendéget a kocsijához kísért, majd egy utcai lámpának dőlt, reszketve, ahogy hideg veríték borította el.

Nem tudta beazonosítani a testében szétterjedő, időszakos fájdalom forrását.

A rúzs lekopott, felfedve színtelen ajkait.

William sofőrje észrevette az állapotát. Tisztában volt Emelie és William kapcsolatával.

Sietve megszólalt:

– Ms. Hoven, szeretne beszállni előbb?

Emelie bólintott, és hálásan süppedt a hátsó ülésre.

Két perccel később a kocsi ajtaja újra kinyílt.

William közeledett az autóhoz, oldalán egy fiatal nővel.

Be akart szállni, de földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta a kocsinál várakozó Emelie-t. Összehúzta a szemöldökét, bosszúsan, hogy a nő foglalja a helyet.

A nő gyorsan kinyitotta az anyósülés ajtaját, és halkan így szólt:

– Mr. Middleton, én ülök előre.

William becsapta a kocsiajtót.

– Előbb vigyük haza Daphne Bowent.

Emelie lehunyta a szemét, végtelenül gyengének érezte magát. Az ivás megtette a hatását, különösen a vetélés utáni negyedik napon.

Amikor az autó megállt egy régi lakótelep előtt, William megbökte Emelie-t, hogy ébredjen.

– Ez a sikátor borzasztóan sötétnek és veszélyesnek tűnik. Kísérd fel Daphnét.

Daphne szeme nagy volt és kerek, még a kocsi félhomályában is csillogott.

– Nem szükséges, Mr. Middleton. Ms. Hoven elég fáradt, és ez csak egy rövid séta. Teljesen jól elboldogulok egyedül.

Kiszállt az autóból, és csillogó szemmel mosolygott vissza a hátsó ülésen ülő Williamre.

– Mr. Middleton, kérem, vigye haza Ms. Hovent. Jó éjszakát.

William homloka kisimult, és bólintott.

– Rendben, jó éjszakát.

Emelie mindvégig egy szót sem szólt.

A sofőr azonban nem haza vitte Emelie-t. William bizalmasa volt, elég volt egyetlen pillantás a férfitól, hogy megértse, mit akar.

Egyenesen az Eastbay-hez hajtott, ahol William lakott.

Együtt léptek be a házba.

Mielőtt Emelie felkapcsolhatta volna a villanyt, William az ajtónak szorította és megcsókolta.

Emelie egy pillanatra ledöbbent, majd azonnal megragadta a férfi kezét, és elfordította a fejét.

– Várj... Ma nem érzem jól magam.

Csalódottság suhant át William markáns arcán, amit meg sem próbált leplezni.

– Jól van, akkor menj haza magad – mondta, és az ebédlő felé indult.

Emelie felkapcsolta a villanyt, és látta, ahogy a férfi kivett egy palack ásványvizet a hűtőből, és hátrahajtott fejjel nyelt.

Ádámcsutkája mozgott, érzéki volt és érett.

William, a Capebatt City-beli Middleton család nagyra becsült örököse, minden tekintetben kifogástalan volt.

Csak akkor vitte az Eastbay-be, ha testi szükségleteit akarta kielégíteni; hallgatólagos megállapodás ez azóta, hogy három éve „megváltotta” a nőt.

Emelie nem ment el, hanem a férfi felé lépett.

– Ha ennyire szükséged van rá, miért nem tartottad itt Daphnét az előbb? Érdekel téged, nem igaz?

William nem tagadta, mosolya kétértelmű volt.

– Észrevetted?

Hogy is kerülhette volna el a figyelmét?

Emelie halkan kérdezte:

– Mikor kezdődött ez a... megállapodás? És milyen szerepet szántál neki?

William hangja kissé megenyhült Daphne említésére.

– Pár napja találkoztam vele a Capebatt Egyetemen. Művészeti hallgató, meglehetősen naiv. Egyelőre titkárnőként fog dolgozni nekem.

Emelie nem tudta megállni nevetés nélkül.

Miközben ő pár napja a kórházban lábadozott a vetélés után, a férfi máris egy egyetemistát hozott a körébe.

Ujjával finoman megérintette William inggallérját, szeme játékosan csillogott.

– Az egyetemisták szórakoztatóak, igaz? Olyan üdék és könnyen idomíthatóak.

– Ő úgy jó, ahogy van. – William állon ragadta, hüvelykujja végigsimított a nő ajkán.

Rekedt hangon folytatta:

– De nem mindenki formálható úgy, ahogyan te voltál...