Nyugodtan folytattam a reggelimet, úgy téve, mintha mi sem történt volna.

Ám alig tettem meg három lépést a menzából kifelé, máris kiszúrtam, hogy rám várnak. A lány, akinek a fejét percekkel korábban még a salátája ékesítette, egy barátnőjével állt ott; mindketten nyitott tejesdobozt szorongattak, arcukat pedig az önelégült várakozás torz fintora uralta.

Azt hitték, sarokba szorítottak. Milyen bájos.

– Azt hiszed, nagyon okos vagy, mi? – sziszegte a Salátás Lány, akinek a szempillaspirálja még mindig el volt kenődve a korábbi megaláztatástól. – Senki sem hozhat minket szégyenbe anélkül, hogy megfizetne érte.

A barátnője, egy túl sok szájfényt viselő szőkeség, felvihogott. – Gondoskodunk róla, hogy mindenki megjegyezze, mi történik az olyan dagadt senkikkel, akik nem tudják, hol a helyük.

A helyzetet ezredmásodpercek alatt mértem fel. Két amatőr támadó, rossz alapállás, szándékaik nyilvánvalóak. Arra készültek, hogy leöntenek tejjel, és valószínűleg videóra is veszik egy közelben elrejtett telefonnal. Klasszikus gimis hadviselés.

– Lássuk, mennyire vagy vicces tejben úszva, te disznó – vicsorogta a Salátás Lány, miközben mindketten közelebb léptek.

Megjátszott ijedtséggel hátraléptem egyet, szándékosan áthelyezve a súlypontomat, mintha elveszíteném az egyensúlyomat. Szemük felcsillant a sebezhetőség láttán. Ahogy a tejesdobozokkal a kezükben előrelendültek, bal lábamon megperdültem, jobb tenyerem pedig precíz, kiszámított mozdulattal csapott ki.

Kezem egyszerre érte el mindkét doboz alját, épp csak annyi erőt kifejtve, hogy lendületüket felfelé és hátrafelé térítse el. A többit elvégezte a fizika.

Két tejzsugár ívelt át a levegőben, egyenesen a gondosan belőtt frizurájukra és márkás ruháikra zúdulva. A folyadék átitatta az ingüket, és sokkos arcukon csorgott végig.

– Te...! – sikította a Salátás Lány, hátra botladozva. Sarka megakadt az egyenetlen kövezeten, és nekizuhant a barátnőjének. Mindketten elvágódtak, nedves ruhák és elkenődött sminkek dicstelen halmaként végezve a földön.

A szemem sarkából elkaptam Emilyt, amint épp bevetődik egy sarok mögé. Figyelt, valószínűleg abban reménykedve, hogy látja a megalázásomat. Most pedig elosont, rettegve attól, hogy velem hozzák kapcsolatba.

Rájuk sem hederítve léptem át a lányokon, tekintetemet máris egy új célpontra szegezve. Ashley Williams földbe gyökerezett lábbal állt a szekrényeknél. A Cloud City Gimi úgymond kiskirálynője, aki az eredeti Jade legtöbb szenvedését szervezte.

Arcából kiment a vér, ahogy egyenesen felé tartottam.

– Mit akarsz? – követelte, hangja kissé megcsuklott.

Meg sem álltam, amíg centikre nem értem az arcától, a szekrényeknek szorítva őt.

– Nem nyúlhatsz hozzám – suttogta, remegő ajkai elárulták félelmét.

Majdnem elnevettem magam. Előző életemben kartellbárókkal és kormányzati bérgyilkosokkal néztem farkasszemet. Ez a kislány pedig azt hitte, az apuci pozíciója megmentheti.

Emeltem az öklömet, és figyeltem, ahogy összerezzen, majd behunyja a szemét. Ám ahelyett, hogy megütöttem volna, bütykeimet a feje melletti szekrényajtóba vágtam; a fém behorpadt az ütés erejétől.

Ashley szemei felpattantak, és az acélban hagyott tökéletes ökölnyomra meredtek.

– Nem lesz harmadik esély. – Hátraléptem, teret hagyva neki, hogy újra levegőhöz jusson.

Ashley döbbenete dühbe csapott át, amint visszanyerte a lélekjelenlétét. – Jade Morgan – köpte a szavakat –, halott vagy. Hallod? Halott!

Én már sétáltam is tovább; fenyegetőzései annyit értek számomra, mint egy kisgyerek hisztije.

– Jade!

Megfordultam, és láttam, hogy Max sietősen sántikál végig a folyosón, arcára aggodalom ült ki.

– Jól vagy? – kérdezte, kissé kifulladva az igyekezettől, hogy utolérjen. – Hallottam, hogy néhány lány azt tervezte, reggeli után rajtaütnek.

– Jól vagyok – nyugtattam meg. – Semmi olyasmi, amit ne tudnék kezelni.

Max körbepillantott a csatatéren. – Igen, látom. – Apró, bizonytalan mosoly suhant át az arcán. – Te... megváltoztál mostanában.

Megvontam a vállam. – Csak nem tűröm tovább a szart.

– De korábban sosem álltál ki magadért. Mindig azt mondtad, nem éri meg a fáradságot.

– Vannak dolgok, amik megérik a fáradságot – feleltem, hirtelen ráeszmélve, milyen idegenül hangozhatnak ezek a szavak az eredeti Jade szájából. – Különben is, eddig csak lusta voltam.

Max a zavarodottság és a csodálat keverékével fürkészett. – Nos, bármi is változott, azt hiszem, tetszik.

Pillanatunkat nevetés szakította félbe a folyosó végéről. Orion és az egyik barátja közeledett; a srác felénk mutogatott.

– Nézd csak, kik vannak itt – mondta a barát elég hangosan ahhoz, hogy meghalljuk. – A dagadék és a nyomorék. Cloud City krémje.

Újjászületésem óta most először vettem szemügyre Oriont alaposabban. Az eredeti Jade emlékei szerint évekig megszállottan rajongott érte. Most rátekintve nem értettem, miért. Legfeljebb tűrhetően nézett ki – szimmetrikus arcvonások, sportos testalkat, márkás ruhák. Semmi különös. Mindenesetre biztosan nem érte meg azt a szánalmas epekedést, amibe az eredeti Jade belefeledkezett.

– Fogd be – motyogta Max, és korábbi magabiztossága elillant.

– Mit mondtál, sánta? – gúnyolódott a srác, közelebb lépve. – Nem hallottalak a lábad vonszolásától.

Éreztem, hogy valami megmozdul a mellkasomban. Mielőtt elemezhettem volna, már cselekedtem is.

Egyetlen folyamatos mozdulattal galléron ragadtam a srácot, megpördítettem, és a folyosó korlátjának csaptam. Háta átívelt a fémrúdon, szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy a levegőben tartottam; lába épphogy érintette a földet.

– Engedd el! – kiáltotta Orion, és előrelépett.

Még csak felé sem néztem. – Pofa be. Ehhez semmi közöd.

A döbbenet Orion arcán szinte komikus volt.

– Kérj bocsánatot a testvéremtől – mondtam a srácnak halálos nyugalommal.

– Kapd be – nyögte, még mindig próbálva fenntartani a keményfiú szerepet, a szemében bujkáló félelem ellenére.

Közelebb hajoltam. – Hadd tisztázzak valamit. Ha még egyszer meghallom a „nyomorék” vagy a „sánta” szót, vagy bármilyen más szánalmas sértést a szádból, te leszel az, aki sántítani fog. Azzal a különbséggel, hogy a tiéd nem lesz átmeneti. Érted?

Addigra kisebb tömeg gyűlt össze, a diákok suttogtak és mutogattak.

– Azt mondtam, kérj bocsánatot a testvéremtől.

A srác arca elfehéredett. – Én... Bocsánat, Max.

– Úgy mondd, mintha komolyan is gondolnád – követeltem, egy árnyalatnyival nagyobb nyomást kifejtve.

– Bocsánat, Max! – vonyította Brad. – Nem teszem többé. Esküszöm!

Elengedtem, mire ő a torkát dörzsölve tántorgott el.

Megszólalt a következő órára hívó csengő, feloszlatva a bámészkodók tömegét. Max úgy bámult rám, mintha idegent látna.

– Nem kellett volna ezt tenned – mondta csendesen, ahogy a tantermek felé sétáltunk.

– De, kellett.

– És mi van Orionnal? – kérdezte Max egy kis szünet után. – Azt hittem, szerelmes vagy belé.

Felhorkantottam. – Soha nem éreztem semmit az iránt a srác iránt.

Max megállt. – Mi? Gólyakorod óta a megszállottja vagy. Van egy egész naplód tele „Jade Miller-né” firkálmányokkal.

Gondolatban megátkoztam az eredeti Jade-et a kínos rögeszméjéért. – Az emberek változnak. Csak rájöttem, hogy nem éri meg az időmet.