Max úgy bámulta az ágyán heverő elegáns iPhone-dobozt, mintha fel akarna robbanni. Ujjai a makulátlan csomagolás felett lebegtek, nem egészen mert hozzáérni.

– Ez... – nyelt egy nagyot, remegő kézzel igazítva meg a szemüvegét. – Ez tényleg a legújabb modell? Az igazi?

Nekidőltem az ajtófélfának, karba tett kézzel. – Nem, egy sikátorban vettem valami pasastól, hamisítvány. Persze, hogy igazi.

Óvatosan felvette a dobozt, és minden szögből megvizsgálta, mint egy tűzszerész. – De honnan szerezted? Ezek... vagy ezer dollárba kerülnek.

– Megvettem. – Vállat vontam, majd benyúltam a hátizsákomba, és előhúztam egy ugyanilyen dobozt. – Vettem egyet magamnak is.

Max álla leesett. Szeme a két doboz között ugrált, majd fel az arcomra, valami olyan magyarázatot keresve, ami értelmet nyerhet az ő világában – egy olyan világban, ahol a nővére egy leégett középiskolás, aki még reggelire sem tud költeni.

– De... hogyan? – dadogta. – Nincs munkád. Nincs pénzed. Ez... – Tehetetlenül a telefon felé gesztikulált. – Ez lehetetlen.

– Nem lopott, ha emiatt aggódsz – mondtam, és leültem az ágya szélére. – És nem raboltam bankot, nem árultam drogokat. Az enyém, legálisan vásároltam, és most már a tiéd.

Szorosabban markolta a dobozt. – Valami bajban vagy, Jade?

Elmosolyodtam az aggodalmán. – Semmi bajban. Ha ez eltörik, veszek neked másikat. Kérdezősködés nélkül.

Max hosszú ideig bámult rám; arckifejezése a gyanakvás és a kísértés keveréke volt. Végül a technológia iránti vágya győzött az aggályai felett. Lassan kinyitotta a dobozt, ujjai kissé remegtek, ahogy kiemelte a csillogó készüléket.

---

Másnap reggel, amikor visszaértem a hajnali futásból, Max már felöltözve várt az előszobában. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, és intenzív figyelemmel nyomkodta új telefonját.

– Szarul nézel ki – jegyeztem meg, miközben letöröltem az izzadságot a homlokomról. Futóruhám rám tapadt a verejtéktől. – Egész éjjel fent voltál?

Bűnbánóan elmosolyodott. – Lehet. Csak... ez elképesztő, Jade. A feldolgozási sebesség, a kamera minősége – máris letöltöttem néhány fizikai szimulációs programot.

– Adj tizenöt percet zuhanyozni, aztán indulunk.

– Indulunk? Hová?

– Vásárolni – kiáltottam vissza.

Ahogy elindultunk lefelé a lépcsőn, Emily tűnt fel a szobájából, és gyanakodva méregetett minket. – Hová mentek ti ketten? – követelte a választ, hangja éles volt a kíváncsiságtól.

Elmentem mellette anélkül, hogy tudomást vettem volna a létezéséről. Max habozott, majd követett, új iPhone-ja biztonságosan a zsebébe rejtve.

---

A Cloud City Pláza volt a környék legnagyobb bevásárlóközpontja. Max kifejezetten kényelmetlenül festett, ahogy átsétáltunk a csillogó bejáraton; válla beesett, mintha próbált volna kevesebb helyet foglalni a hétvégi vásárlók között, akiknek láthatóan több pénzük volt, mint a mi családunknak.

– Mit keresünk itt? – suttogta, félelemmel méregetve a drága üzleteket.

– Veszünk neked néhány rendes ruhát – válaszoltam, és a férfirészleg felé tereltem. Odabólintottam egy eladónak, aki azonnal felénk indult; profi mosolya kiszélesedett, amint megérezte a jutalék lehetőségét.

– Teljes ruhatárfrissítésre van szükségünk az öcsémnek – mondtam. – Hétköznapi, de jó minőségű.

Az eladó tekintete végigsiklott Max kopott farmerjén és kifakult pólóján. – Természetesen. Erre tessék.

Három szettel később Max ügyetlenül állt a tükör előtt, olyan dizájner ruhákba öltözve, amelyek idősebbnek, magabiztosabbnak mutatták – a figyelem okozta nyilvánvaló kényelmetlensége ellenére is.

– Ez nem érződik „én”-nek – motyogta, a szabott zakó ujját rángatva.

– Ez a lényeg – feleltem. – Ezeket visszük, plusz a másik két szettet is – közöltem az eladóval.

A végösszeg 2400 dollárra rúgott. Max szeme elkerekedett, ahogy habozás nélkül átnyújtottam a bankkártyát.

– Jade – sziszegte, ahogy a bevásárlószatyrokkal távolodtunk. – Ez több, mint amit Anya két hét alatt keres!

– Akkor jó dolog, hogy nem Anya fizeti. – A csúcskategóriás cipőbolt felé tereltem. – Gyerünk. Az a tornacipő rajtad úgy néz ki, mintha egy lépésre lenne a széteséstől.

Max próbálta rejtegetni a bal lábát, ahogy leült, elfordítva az eladó tekintete elől. Észrevettem a finom mozdulatot, a fogyatékossága elrejtésének berögzült szokását.

Két órával és 2800 dollárral később Maxnek volt két dizájner sportcipője és egy pár hétköznapi bakancsa. Magamnak is választottam néhány ruhát – egyszerű darabokat, amelyek illeszkednek majd az alakuló testemhez, ahogy folytatom a fogyást és az izomépítést.

Mire elhagytuk a plázát, közel 12 000 dollárt költöttünk. Max döbbent csendben sétált mellettem, óvatosan tartva a luxuslogókkal ellátott szatyrokat, amilyeneket korábban csak hirdetésekben látott.

– Végeztünk? – kérdezte végül, ahogy a kijárathoz közeledtünk.

– Majdnem. Előbb ebéd.

A Grand Plaza Hotelhez vezettem. Max kissé megbotlott, ahogy beléptünk a márvány előcsarnokba; szeme tágra nyílt a kristálycsillárok és az egyenruhás személyzet láttán.

– Jade, nem ehetünk itt – suttogta sürgetően. – Ez a legdrágább étterem Cloud Cityben!

– Ezért eszünk itt – válaszoltam, és a főpincérhez léptem. – Asztalt kérek két főre. Valami privátat.

A legfelső emeletre vezettek minket egy különterembe, ahonnan panorámás kilátás nyílt a városra. Max belesüppedt a puha bőrszékbe, vadul idegennek tűnt a környezetben új ruhái ellenére is. Amikor a kezébe adták a francia étlapot, az arca elsápadt.

– Én nem... nem tudom, mit jelentenek ezek – suttogta. – És még árak sincsenek!

– Ha meg kell kérdezned az árát, nem engedheted meg magadnak – mondtam halvány mosollyal. – Ne aggódj miatta.

A pincér visszatért, és Max gyakorlatilag visszalökte neki az étlapot. – Nem igazán vagyok éhes – motyogta, bár a gyomra hallhatóan megkordult.

A szememet forgattam. – Azt eszi, amit én – közöltem a pincérrel, majd tökéletes franciasággal folytattam: – *Nous prendrons le foie gras pour commencer, suivi du filet de boeuf avec truffes noires, et le turbot. Une bouteille d'eau pétillante aussi, s'il vous plaît.*

A pincér elismerően bólintott, és távozott. Max hitetlenkedve bámult rám.

– Mióta beszélsz franciául?

Elővettem az új laptopomat, és letettem a márványasztalra. – Autodidakta módon. Csak hogy elüssem az időt.

– És tudod, mi az a foie gras és a szarvasgomba? Jártál már ilyen helyeken korábban?

– Valami olyasmi – feleltem, ujjaim máris a billentyűzeten repkedtek.

Max hátradőlt a székében, és magába szívta a pazar környezetet – a kristálycsillárt, a panorámaablakokat, a vastag szőnyeget a talpunk alatt. – Ez őrület – motyogta. – Múlt héten még azon vitatkoztunk, kié legyen az utolsó csomag keksz.

Nem válaszoltam, helyette a képernyőmre koncentráltam. A szemem sarkából láttam, hogy Max engem tanulmányoz – nemcsak a kinézetemet, hanem a tartásomat, a magabiztosságot, ahogy az ujjaim a billentyűzeten navigáltak.

Végül a kíváncsiság győzött nála. Odacsúsztatta a székét, hogy a képernyőmre pillanthasson. A szeme elkerekedett.

– Az meg mi?