~Ava szemszöge~

– Mi?!

A szó még azelőtt kiszaladt a számon, hogy megállíthattam volna, amint magamhoz tértem, és olyan hirtelen pattantam fel, hogy a szék hangos csattanással felborult. A szívem a torkomban dobogott, minden dobbanás hangosabb volt az előzőnél, miközben próbáltam felfogni, mit mondott az imént Alfa Grayson.

Micsoda pofátlanság – micsoda hallatlan pofátlanság ettől az embertől.

– Hogy merészeled? – A hangom remegett, a düh majdnem megfojtott. – Azt hiszed, valami olcsó nőszemély vagyok, csak mert te...

A szavak a torkomon akadtak, és be sem tudtam fejezni a mondatot. Elfordultam tőle, öklömbe szorult a kezem az oldalam mellett.

– Tudhattam volna... Ti mind egyformák vagytok. – A hangom megbicsaklott, de kierőltettem a szavakat. – Köszönöm, hogy megmentettél Dylantől, de én itt sem vagyok.

Már indultam kifelé, amikor a hangja úgy hasított a szobába, mint egy penge: nyugodt volt, és némi ingerültség élezte.

– Ava.

Megtorpantam, a nevem hangzása ott lógott a levegőben. Nem csak ahogy mondta – hanem ahogy a csontjaimba ivódott, parancsolóan, földbe gyökereztetve a lábam. Nem emelte fel a hangját, nem kiabált, a hangjában rejlő tekintély mégis tagadhatatlan volt.

– Fordulj meg, és ülj le.

Nem mozdultam.

Nem bíztam magamban annyira, hogy rá nézzek, aztán újra mondta, ezúttal olyan hangnemben, amitől hideg futkosott a hátamon.

– Ava. Fordulj meg, állítsd fel a széket, és ülj le.

A testem hamarabb cselekedett, mint ahogy az agyam felfogta volna. Azon kaptam magam, hogy megfordulok, lehajolok, hogy felemeljem a széket, és visszaülök, mintha a szavai valami varázsigék lettek volna, amit nem tudok megtörni. A szívem még mindig hevesen vert, az arcom égett, de kényszerítettem magam, hogy rá nézzek.

Szeme rajtam pihent, az unalom és valami más keveréke tükröződött benne, amit nem tudtam pontosan hova tenni. Ereszett egy apró sóhajt, arckifejezése alig változott.

– Az elmúlt pár óra alapján azt hittem, okos nő vagy – mondta, hangja szinte hétköznapi volt. – Értékelném, ha nem változtatnál ezen a megítélésen.

Szavai jobban martak, mint kellett volna, és elnéztem a távolba, képtelenül arra, hogy álljam tekintetének intenzitását.

Mi a fene folyik itt?

Miért érte el, hogy így érezzem magam, mintha minden érzelmem a forrásponton lenne?

– Nem azt kérem, hogy a szeretőm légy – folytatta egyenletes hangon, cseppet sem zavartatva magát a zűrzavartól, amit épp az imént szabadított el az elmémben. – És a legkevésbé sem áll szándékomban lefeküdni veled.

A fejem hirtelen felkapódott, és éreztem, hogy egész testemet elöntötte a forróság a szavai nyersessége miatt. A szoba túl kicsinek tűnt, a levegő túl sűrűnek, és küzdöttem, hogy uralni tudjam a légzésemet.

– Akkor miért az ajánlat? – tört ki belőlem; gyűlöltem, milyen kétségbeesettnek és zavartnak hangzom. Nem létezik, hogy ez a férfi ilyeneket mond, és nem vár reakciót.

Tekintete egy pillanatra sem rebbent.

– Két okból – sóhajtotta, mintha a legbandozabb témáról társalognánk. – Először is, így a magas rangú tagok leszállnak rólam a párválasztás miatt. – Szeme kissé összeszűkült, és éreztem a pillantása súlyát. – Másodszor, szükségem lesz az orvosi szakértelmedre valamihez.

Vártam, hogy folytassa, de nem tette. A csend elnyúlt közöttünk, nehéz volt és fojtogató. Az agyam zakatolt, próbáltam összerakni azt, amit nem mondott ki.

Miért pont az én orvosi szakértelmemre volt szüksége?

Aztán egyetlen, megsemmisítő kijelentéssel megtörte a csendet.

– Problémám van a merevedésemmel. Nem áll fel.

A szám kinyílt, de nem jött ki hang. Túlságosan megdöbbentem, túlságosan sokkolt a dolog ahhoz, hogy bármilyen összefüggő gondolatot megformáljak. Olyan lazán mondta, mintha az időjárásról beszélne, a zavar legkisebb jele nélkül.

Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, amikor újra megszólalt:

– Egy boszorkány azt mondta, egy átokhoz van köze, de én nem hiszek ebben a maszlagban. – Elhallgatott egy pillanatra, engem figyelve. – Tudom, hogy megjavítható, és ezért vagy itt, Ava. Azt akarom, hogy kezelj.

Az arcom forró volt, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy pillanatig csak ültem ott, és hitetlenkedve bámultam rá. Az elmém zsongott, őrlődtem aközött, hogy nevessek az egész abszurditásán, és hogy teljesen elsüllyedjek a szégyentől.

Hirtelen felállt, és a tekintetem, szinte az akaratom ellenére, a nadrágjára siklott – pontosabban arra a területre. Azonnal megbántam, amikor megláttam egy mosoly halvány ívét az ajkán. Rajtakapott, hogy bámulom. Összehúztam magam, arcom lángolt a szégyentől.

– É-én nem úgy... – dadogtam, megbotolva a saját szavaimban.

Mi bajom volt? A szakmámban már hozzá kellett volna szoknom ehhez.

Akkor miért akadt össze a nyelvem?

– Ava – sóhajtott fel halkan, olyan halkan, hogy kénytelen voltam újra a szemébe nézni. A hangja olyan volt, mint egy simogatás, gyengéd, mégis parancsoló. – Nincs okod zavarban lenni, mert én sem vagyok.

Ekkor elfordult, és a dolgozószobája ablaka felé sétált olyan nyugalommal, ami szinte szürreálisnak hatott a beszélgetésünkhöz képest. Nem tudtam levenni róla a szemem, ahogy mozgott, a magabiztosságot minden lépésében.

Nem kellett mondania semmit ahhoz, hogy uralja a szobát; puszta jelenlétével tette.

Tovább beszélt, még mindig háttal nekem, hangjában a zavar leghalványabb jele nélkül.

– Tudom, hogy sokat kérek tőled. Megértem, hogy a helyzetet... kellemetlennek találod, de szándékomban áll viszonozni a dolgot.

Visszafordult, hogy rám nézzen, és esküszöm, a tüdőm felmondta a szolgálatot. Egy perccel ezelőtt még rendesen lélegeztem, most meg úgy éreztem, a levegő túl sűrű, túl nehéz. Úgy nézett rám – azzal a pillantással, amitől úgy éreztem, keresztüllát rajtam, át az összes falon, amit próbáltam felépíteni.

– Ha átnézted volna a szerződést ahelyett, hogy elhamarkodott következtetéseket vonsz le, láttad volna, hogy csak egy évről van szó. Utána elég pénzt adok neked az újrakezdéshez, bárhol a világon, ahol csak akarod.

Kellett egy pillanat, mire a szavak eljutottak a tudatomig.

Bárhol a világon.

A magam ura lehetnék, azt tehetnék, amit csak akarok. Nincs több színlelés, nincs több tökéletes Ava.

– Szóval, én lennék a Lunád... csak a látszat kedvéért? – A hangom remegett, ahogy hozzátettem: – És kezelnem kell a...

– Merevedési zavart – fejezte be helyettem; ajka sarka ugyanabba a csábító mosolyba hajlott, amitől az arcom még forróbban égett. Még csak kicsit sem szégyellte magát. Bárcsak én is elmondhattam volna ugyanezt.

– Mi van, ha nem válik be? – suttogtam.

Felém mozdult, de figyelemre méltó távolságot tartott köztünk. Én még mindig ültem, és a magasságunk közötti különbség miatt a jelenléte elsöprő volt, teljesen beborított. A bőrömön furcsa, kellemes forróság bizsergett, és pont, amikor azt hittem, nem bírom tovább, hátralépett.

A mosoly még mindig ott volt, és nehezteltem a hatás miatt, amit rám gyakorolt.

– Azt hiszem, sosem tudjuk meg, amíg meg nem próbáljuk.

– És ha visszautasítom? – kérdeztem, próbálva dacosnak hangzani, de a hangom megingott.

Nem válaszolt, csak bámult rám egy hirtelen üres kifejezéssel, ami semmit sem árult el. A csend elnyúlt, súlyos és feszült volt, míg végül nem bírtam tovább.

– Szóval, ez csak üzlet lesz? – sóhajtottam végül, a szavak hadarva törtek elő belőlem.

A mosolya visszatért, majd félmosollyá torzult.

– Nem lesz köztünk szerelem, Ava.

Ahogy a nevemet mondta, lökésszerű érzés járt át, mintha valóságos tűz futott volna végig az ereimben. Nagyot nyeltem, próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet.

– Csak egy évre – mondtam, inkább magamnak, mint neki.

Valami megvillant a szemében, de eltűnt, mielőtt rájöhettem volna, mi volt az. Egyet bólintott, egy egyszerű, végleges gesztussal.

Figyelmemet a dokumentumra fordítottam, ami korábban a földre esett. A kezem remegett, ahogy felvettem, az agyam zakatolt.

Tudtam, hogy el kéne olvasnom, de valami azt súgta, Grayson Blackwood nem vesztegeti az idejét hazugságokra. Nem volt rá szüksége. Egy mély lélegzettel felvettem az asztalról a tollat, ami mintha varázsütésre termett volna ott.

Egy utolsó pillantást vetettem a szürkés szempárra, amelyről valahogy tudtam, hogy a végzetem lesz, és aláírtam a szerződést.