Aria szemszöge

Persze, hogy felismertem. Istenem, ki ne ismerné?

Találkoztam vele az Apex gálán. Az arca ott volt minden pénzügyi magazin címlapján, és ha bekapcsoltad a tévét, ott volt ő – épp a legújabb botrányba keveredve valami színésznővel vagy modellel.

De kizárt, hogy tudná, ki vagyok.

– É-én... Üdvözlöm, Grayson Alfa – hebegtem.

Elfordította a tekintetét, és odaszólt egy közeli őrnek: – Kísérjék ki Ms. Collinst.

– Igen, Alfa.

Az őrök azonnal közbeléptek, kinyújtott karral, mintha valami fertőző anyag lennék, ami beszennyezheti Grayson tökéletesen szabott öltönyét.

– Várjon egy percet. Nem fog mondani valamit az ingemről? Helyrehozhatatlanul elszakadt, és kint vannak a melleim.

Megtorpant. Csak egy rövid másodpercre. Aztán valamit a lábam elé pöccintett.

Lenéztem. Egy üres csekk.

– Olyan pólóra van szükségem, ami eltakarja az elejemet. Nem a hallgatási pénzére – szűrtem ki a fogaim között a megaláztatástól.

De ő még csak vissza sem nézett, egyszerűen továbbsétált.

– Istenem – motyogtam az orrom alatt.

Hihetetlenek ezek a gazdag rohadékok.

Azt hiszik, pénzzel mindent megvehetnek.

A közelben lévő emberek mind bámultak, és az orruk alatt vihogtak. Próbáltam eltakarni a mellkasomat és felkapni a cuccaimat, hogy elmeneküljek, de nehéz volt mindezt két kézzel megoldani.

– Ó, te jó ég... Aria Collins?

Három lány bukkant fel a suttogó tömegből. Rájuk néztem, és magamban felsóhajtottam.

Remek. Pont amikor azt hittem, a mai nap már nem lehet rosszabb.

– Sziasztok. Layla. Sabrina. Brielle – mondtam szárazon.

Régebben egy csapatban dolgoztam ezekkel a lányokkal az Apexnél. Mindannyian Jace alá tartoztunk.

Ezek a lányok imádták Jace-t. Több időt töltöttek azzal, hogy flörtöljenek vele a kávégépnél, mint a tényleges munkával. Így rám maradt a munkájuk nagy része.

Miután kirúgtak, és kiderült a titkos kapcsolatom Jace-szel, úgy döntöttek, én vagyok az első számú közellenség.

– Mit keresel te egyáltalán itt, Aria? Próbálod visszaszerezni az exedet az esküvőjén? Ez még tőled is új mélypont – vihogott Layla.

– Nem vagyok itt azért, hogy bárkit is visszaszerezzek. – Megpróbáltam átfurakodni közöttük.

De elállták az utamat.

– Mi történt a pólóddal? – kuncogott Brielle. – Komolyan kint lévő melltartóval sétáltál be ide? Ez valami fapados divatnyilatkozat?

Egyszerre törtek ki nevetésben.

– Lehetnél teljesen meztelen is, Jace akkor sem szarna rád – visította Sabrina. – Mert ő Lady Delilah-t veszi el. A Delilah Hartot! A Redstone falka kedvencét. Te meg... nos, te csak egy csóró kisvárosi lány vagy.

Megtorpantam, és hideg pillantást vetettem rájuk: – Ó, tényleg? Nos, legalább ez a kisvárosi lány tényleg járt Jace-szel. Nektek meg semmi sem jutott. Tudjátok, hányszor kellett hallgatnom, ahogy a visító hangotokra és a gagyi parfümötökre panaszkodik, miután hazaértünk? Úgy tűnik, inkább volt velem, mint bármelyikőtökkel.

Leesett az álluk.

– Jace sosem mondana ilyet! – kiáltotta Brielle.

– És a parfümöm nem gagyi! – sikította Sabrina.

– Szóról szóra ezt mondta – forgattam a szemem. – Most pedig tűnés. Vagy átgurítom ezt a bőröndöt a csinos kis szoknyáitokon.

Úgy néztek ki, mint a felborzolt tollú tyúkok, de szétnyíltak előttem. Gyorsan magam elé toltam a kopott poggyászomat, mint egy fegyvert, és kiviharzottam a templomból.

A gazdagok seggfejek voltak.

Grayson, Jace és az egész átkozott bandájuk.

Leküzdöttem a bőröndömet a lépcsőn, és amint az utcára értem, hideg szél csapott az arcomba.

Már majdnem este volt. De fogalmam sem volt, hová menjek.

Behúzódhattam volna a kórházba a nagyihoz, de túl sokat kérdezősködne. Például, hogy miért nem vittem be Jace-t mostanában, vagy miért nem a lakásomban vagyok. Nem akartam, hogy tudja, milyen rosszra fordultak a dolgok.

Gondoltam a parkra. Aludni egy padon. De egy szakadt pólóban, ami az egész elejemet közszemlére tette? Szörnyű ötlet.

Így hát írtam a legjobb barátnőmnek, Maynek, és megkérdeztem, maradhatnék-e nála pár napig. Ő volt a támaszom. Ha az egész világ ellenem fordult, ő legalább még mindig mellettem állt.

Azonnal visszaírt, és meghívott magához.

Miközben áthúztam a bőröndömet az utcán a buszmegálló felé, azt mondogattam magamnak, hogy minden rendben lesz. Ennek a szörnyű napnak vége lesz.

Akkor meghallottam őket.

– Hé, klassz póló!

Egy csoport utcai farkas lézengett a megálló közelében.

Szorosabban átöleltem magam, és összegömbölyödtem a padon, remélve, hogy megunják és elmennek.

– Gyerünk, bébi, engedd le a kezed. Hadd lássuk, mid van.

Menjetek el. Menjetek el. Menjetek el.

– Magad szaggattad meg azt az inget? A mindenit, ez vadító. Szeretem ezt egy lányban. – Az egyikük közelebb lépett, és a vállam felé nyúlt.

– Kopj le! – csattantam fel remegő hangon.

De ez csak még jobban feltüzelte őket.

– Ó, de harcias. Rázd meg nekem azokat a csöcsöket!

Megragadták a csuklómat, lerántották a karjaimat. A pólóm teljesen szétnyílt, felfedve a csipkemelltartómat. A hideg levegőtől libabőrös lett a bőröm. Még hangosabban nevettek.

Küzdöttem és sikoltoztam. A farkasom dühödten morgott.

Átváltozni a városban illegális volt... de most nem volt más választásom...

Épp ekkor. Vakító fényszórók. Majd csikorgó gumik.

Egy ezüstszínű autó fékezett le centikre tőlünk.

Kivágódott az ajtó. Egy mély hang dörgött:

– Szállj be.

Túlságosan sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy gondolkodjak, engedelmeskedtem. Az autó abban a pillanatban elindult, ahogy becsuktam az ajtót.

– A bőröndöm! – kiáltottam.

– Valaki majd elhozza – mondta sötéten. – A cím.

Megmondtam a sofőrnek May címét, a testem még mindig remegett. Aztán megnyomott egy gombot. Egy sötétített elválasztó fal csúszott fel az első és a hátsó ülések közé, elzárva minket hátul.

Ekkor fordult felém, és hajolt közel. Mint egy ugrásra kész vadállat.

Megcsapott az illata. Éles fenyő, keveredve hideg fémmel.

A fejem szédülni kezdett.

– Abban a pólóban sétálni az utcán hiba volt – mondta sötéten.

– Miattad lett ilyen – motyogtam.

Felhorkant.

Aztán szövet zizegése hallatszott. Egy nehéz zakó landolt a vállamon. Még meleg volt a testétől, és az illatát árasztotta.

Visszafojtottam a lélegzetem.

A kabátját viselni majdnem olyan érzés volt... mintha ő ölelne át.

– Grayson Alfa... ismer engem? – suttogtam.

A megérzésem azt súgta, hogy soha nem tenne ilyet egy idegen lányért. De ha tudta, ki vagyok, tudnia kellett, hogy a húga férjének az exe vagyok. Ez nem magyarázta, miért segítene.

– Találkoztunk már – mondta egyszerűen.

Rábámultam, kutatva azokat a jeges szürke szemeket. Ő is engem bámult, azokkal a hideg, éhes, birtokló szemekkel. Úgy éreztem, mintha teljesen meztelen lennék előtte.

– Aria – figyelmeztetett, a hangja sűrű és rekedtes volt.

De nem tudtam uralkodni magamon.

Előrehajoltam.

A francba. Miért viselkedett a testem ilyen furcsán?

A bőröm égett. A bugyim nedves volt. Csak még többet akartam az illatából. Még többet a hőjéből.

A következő pillanatban az ajkai az enyémnek csapódtak. Keményen. Durván.

Felziháltam, és kinyitottam neki a számat. A nyelve behatolt, és felfedezte a szám minden szegletét, amitől megborzongtam. A keze benyúlt a szakadt pólóm alá, és megragadta a mellemet. Nem tudtam visszatartani a nyögést, amikor megérintette a meztelen bőrömet.

Ez... Ez őrület volt.

Egy idegen volt, és ami a legfontosabb, az exem sógora.

Én meg itt smároltam vele az autója hátsó ülésén.

Az őrület része az volt, hogy nem is akartam abbahagyni.

Az ölébe emelt, mintha semmi súlyom nem lenne. Átkulcsoltam a combjait, és rángatni kezdtem a nyakkendőjét, miközben ő a kulcscsontomba harapott.

Aztán hirtelen megállt az autó.

– Alfa, megérkeztünk – szólalt meg a sofőr a paraván mögül.

Ekkor minden megdermedt.

Az ajka megállt a nyakamon. Még mindig az ölében fészkelődtem, kipirulva és lüktetve a vágytól. De ő lelöki magáról.

– Ezt nem tehetjük – mondta hidegen.