Freya szemszöge

Másnap reggel, pontosan abban az órában, amikorra a találkozót megbeszéltük, egyedül álltam – és vártam.

Caelum sosem jött el.

Fájdalom kezdett virágozni a mellkasomban, lassan és egyenletesen, mint az üvegen kúszó dér. Azt mondtam magamnak, legyek türelmes, azt mondtam magamnak, hogy el fog jönni. Hogy biztosan, ezúttal nem hagy cserben.

Az elme-kapocs felé nyúltam.

A remény egy szikrája.

Talán már úton van.

De amikor válaszolt, a hangja nem volt sietős vagy bocsánatkérő. Lapos volt. Unott.

– Aurora ma reggel elájult – mondta Caelum. – Azt mondta, szédülten ébredt, és nem kapott levegőt. Vele maradok a gyengélkedőn megfigyelésre.

A háttérben megszólalt a lány hangja – könnyed, légies, tökéletesen időzített.

– Caelum, felráznád újra a párnámat? Az, ami a nyakam mögött van, szédülést okoz.

A férfi halkan felnevetett. Mintha a lány üvegből lenne.

– Persze, drágám. Csak egy pillanat.

A vonal megszakadt.

Csak úgy.

Nincs bocsánatkérés. Nincs magyarázat. Nincs megbánás.

Egy ájulási roham.

Egy temetés ellenében.

A lányt választotta. Megint.

A néma űrt bámultam, ahol a hangja volt, a torkom összeszorult, mint egy hurok. Egy részem üvölteni akart. Tombolni. Sírni.

De nem tettem.

Felálltam. Kihúztam a gerincem. Kisétáltam az Ezüstagyar birtokról anélkül, hogy egyszer is hátranéztem volna.

A szél hideg volt, amikor kiléptem, de a vérem minden lépéssel forróbban égett.

Egyedül vezettem a külső helyőrségig.

A háborús laktanyák ünnepélyes csendben magasodtak, kőtornyaik átdöfték a reggeli ködöt. Az őrök a kapukat szegélyezték, ünnepi feketébe öltözve, a Likán Nemzet elesett légiójának jelvényét viselve.

Kiszálltam az autóból, csizmám ropogott a kavicson, és megemeltem az állam.

Három év telt el azóta, hogy visszavonultam a Vasagyar Felderítő Egységtől, de a tartásom nem felejtett. A lelkem sem.

Az őrök első sorához sétáltam, és megálltam.

Aztán, lassú elszántsággal, kezem feszes, rendíthetetlen tisztelgésre emeltem.

Még ha egyedül is voltam...

Még ha egyetlen lélek sem állt mellettem...

Én tisztelegni fogok előttük.

Hangom végigzengett a reggeli levegőben:

– Freya Thorne, a Vasagyar Felderítő Egység volt parancsnoka jelentkezik, hogy átvegye Myra Gyógyító és Arthur Thorne parancsnok hamvait – akik a Likán Nemzet szolgálatában estek el.

Szavaim visszhangozztak a laktanyán.

És aztán...

A kapuk csikorogva kinyíltak.

Két sor katona lépett elő, minden mozdulatuk tökéletesen szinkronizált volt. Felsorakoztak az ösvény mentén, acélos tekintettel és tiszteletteljesen, karjukat ünnepélyes tisztelgésre emelve.

A közepükön egy olyan alak jött, akit évek óta nem láttam – Aldred tábornok, apám egyik legközelebbi bajtársa.

Teljes díszpáncélt viselt. Kezében egy faragott ónix urnát vitt, amelyet a Likán Nemzet vörös-arany csatadísz lobogója borított.

A szemem égett.

Az a vörös...

Az a lobogó...

Nem csak szövet volt.

Hitvallás volt.

Áldozat volt.

A szüleim utolsó lehelete volt, belefűzve azokba a színekbe, amelyekért véreztek.

Aldred megállt előttem. A hangja mély volt.

– Amikor megtaláltuk őket... nem lehetett szétválasztani, mi volt az övé és mi a férfié. A robbanás mindent vitt.

Lenyeltem a zokogást, ami a torkomon kapart felfelé.

Folytatta, hangja sűrű volt a tisztelettől.

– Egymás oldalán harcoltak. Együtt haltak meg. A hamvak... egyesültek.

Bólintottam, ujjaim már remegtek, ahogy kinyújtottam őket.

– Jól van – suttogtam. – Jobban szerették egymást az életnél. A halálban is így kell maradniuk.

Aldred felegyenesedett, majd felém nyújtotta az urnát.

– A megbecsült holtaknak – mondta. – Áldozatukat soha nem feledjük.

A mögötte álló katonák egyszerre visszangozták, hangjuk mint a mennydörgés fala:

– Tisztelet az elesetteknek! Dicsőség a Thorne-háznak!

A kezem az urna köré zárult.

Nehéz.

Szent.

És mégis... napok óta először éreztem magam stabilnak.

A gyász nem tűnt el. Letelepedett.

Mint egy hüvelybe húzott penge, nem tűnt el – de céllal tartották.

Aldredre néztem.

Engem figyelt.

– Hol van a társad? – kérdezte gyengéden. – Nem jött veled?

Lenéztem az urnára.

Aztán elmosolyodtam – az ajkak kicsi, fáradt görbülete.

– Máshol volt rá szükség.

Aldred összeráncolta a homlokát.

Nem volt bolond. Látta, ahogy felnövök. Átlátott a dolgokon.

– Ha bármire szükséged van – mondta határozott hangon –, bármire is, gyere vissza ide. A Vasagyar Egység talán feloszlott, de a hűsége nem hal meg.

A torkom újra összeszorult.

– Köszönöm, Tábornok.

Megszorította a vállamat. Erősen. Biztosan.

– És emlékezz, Parancsnok – lehet, hogy ez a falka nem ismeri fel az erődet, de mi igen. Itt mindig szívesen látunk.

Bólintottam.

Aztán megfordultam, és visszasétáltam az autómhoz.

Óvatosan az anyósülésre helyeztem az urnát, és úgy csatoltam be, mintha még hús és vér lenne.

Aztán kinéztem a nyílt útra.

– Most hazamegyünk, Anya. Apa – suttogtam.

A lábam a gázpedálra taposott.

És vezettem.

Egyedül – de már nem megtörve.