Freya szemszöge

Amikor visszatértem az Ezüstagyar birtokra, már azelőtt hallottam a hangját, hogy beléptem volna az odúba.

– Most, hogy Aurora visszatért – és nem mellesleg pilóta –, el kellene válnod Freyától, és inkább vele kellene párosodnod – mondta Eleanor, Caelum anyja, olyan magabiztossággal, ami úgy csöpögött, mint a méreg.

– Aurora és én csak barátok vagyunk – válaszolta Caelum halkan.

– Barátok? Ugyan már – gúnyolódott egy másik hang.

Ez Giselle volt, a húga. – Mindenki tudja, hogy Aurorába voltál szerelmes először. Ő a Légierő Szárnyának első női pilótája! Freyának még címe sincs. Semmije sincs. Ő egyszerűen... nem illik hozzád.

A szavaik úgy siklottak át a levegőn, mint a kígyóméreg.

Három év. Caelum mellett álltam minden álmatlan éjszakán, minden brutális küldetésen, minden tárgyaláson a kóbor frakciókkal és az idegen Alfákkal. Elláttam a sebeit, vezettem a falka műveleteit a távollétében, még akkor is, amikor a saját szívem úgy érezte, mintha elvérezne.

És most? Most „nem illettem hozzá”?

Épp ekkor Giselle észrevette, hogy a bejáratban állok.

– Ó, nézd csak, ki van itt. Hallgatóztál, Omega?

Előreléptem, egyenes gerinccel.

– Nem rejtőzködtem. Nem settenkedtem. A bejárati ajtón sétáltam be.

– Hát, akkor jó – csattant fel. – Mert hallanod kellett. Most el kellene menned. Ne állj Caelum és Aurora útjába.

– Elég, Giselle – mordult fel Caelum.

De a lány nem hagyta abba.

– Csak azért párosodhatott veled, mert Aurora távol volt a kiképzésen. Akkor csapott le, amikor összetört a szíved, és most csak úgy kapaszkodik beléd, mint egy parazita.

– Giselle, ez elég – mondta Caelum újra, most már élesebben.

A lány duzzogott, de elhallgatott.

Eleanor közbelépett, hogy megnyugtassa a lányát, de a tekintete még mindig rajtam szegeződött.

Caelum odasétált, és a tekintete a fekete fadobozra siklott, amit a karomban tartottam – sima, gravírozott, és a Likán Légió vörös lobogója borította.

– Mi ez? – kérdezte.

– A szüleim hamvai – mondta tárgyilagosan. – Hazahoztam őket.

Bűntudat villant át az arcán. – Sajnálom. Ott kellett volna lennem, de Aurora... ma reggel összeesett. Hiperventilláció vagy valami ilyesmi.

Mielőtt befejezhette volna, Eleanor felsikoltott: – Hamvak? Hamvakat hoztál ebbe a házba?!

Pislantottam. – Igen. Ők a szüleim. Becsülettel szolgálták a Likán Nemzetet. Hősök voltak.

Eleanor úgy bámult rám, mintha mocskot hordtam volna a makulátlan fehér szőnyegére.

– Nem érdekel, kik voltak. A hamvak átkozottak. Nem hozhatod azt a... dolgot... ebbe az otthonba!

A szorításom az urnán megszorult.

– Ez az én otthonom is – mondtam hidegen. – Caelum és én együtt vettük a koronázási ceremónia után.

– Caelum pénzéből! – vágott közbe Giselle. – Csak tedd valahova máshova! Ne hozd az átkozott családodat ebbe a házba!

– Giselle! – ugatott rá Caelum.

De a lány még nem fejezte be. – Azt akarod, hogy csontokat hozzon be Anya házába a szemműtétje után?! Az orvos azt mondta, nem szabad felzaklatni! Meg akarod ölni?!

Caelum habozott.

Aztán kimondta.

– Csak... tedd őket valahova máshova egyelőre, Freya. Kérlek.

A világ megdőlt.

Nem tudott rám nézni, amikor ezt mondta.

– Te is azt hiszed, hogy átkozottak? – suttogtam.

Nem válaszolt.

– Három évig álltam melletted. Három évig helyeztem a falkádat az álmaim elé. Amikor anyádnak műtétre volt szüksége, ki találta meg a specialistát? Ki használta fel minden kapcsolatát a Kapitóliumban, hogy megbizonyosodjon róla, megmentik a látását? Ki cipelte vissza a vérző testedet abból a kóbor rajtaütésből Fekete-völgyben?

Senki sem válaszolt. A hallgatásuk elég volt.

– És most egy dolgot kérek. Egy helyet a szüleimnek, ahol megpihenhetnek. És ez túl sok?

Giselle gúnyosan elvigyorodott. – Nem tettél semmi különöset. Caelum az, akinek befolyása van. Az orvos azért fogadta Anyát, mert tiszteli őt. Nem téged.

Visszafordultam Caelumhoz.

– Itt akarom tartani őket. Csak pár napig. Csak amíg fel nem építjük a szentélyt, amit megérdemelnek.

A férfi nem mozdult.

– Ne légy ésszerűtlen – mondta halkan.

– És ha ragaszkodom hozzá?

Mielőtt válaszolhatott volna, Eleanor előrevetette magát.

– Nem amíg én élek! – sikoltotta, és felemelte a kezét.

A pofon keményen és gyorsan érkezett.

Fájdalom virágzott ki az arcomon, ahogy hátrabotladoztam, még mindig az urnát szorongatva.

Mielőtt visszanyerhettem volna az egyensúlyomat, előrelökte magát, és két kézzel megütötte a dobozt.

Kicsúszott.

Nem.

Az idő lelassult, ahogy az urna kihullott a karjaimból.

A farkasom a bőröm alatt feltört abban a pillanatban, ahogy Eleanor kimutatta a fogát – egyelőre csak képletesen.

A pupilláim résnyire szűkültek. Az ösztön úgy dübörgött a véremben, mint egy harci dob. Egyetlen gyors mozdulattal átöleltem az obszidián kőrisfa urnát, szorosan magamhoz ölelve, mint anya a kölykét.

– Ezek a szüleim maradványai! – A hangom remegett az alig visszafojtott dühtől, morgással szegélyezve. – A Likán földek védelmében haltak meg – hogy merészeled sértegetni őket?

Eleanor hangja úgy csattant, mint az ostor a falkaház kőcsarnokában. – Ez a fiam odúja! Behozod a halált, és mit vársz – hálát? Vidd ki azt az átkozott dolgot, mielőtt én magam töröm össze! Hadd lássák a korcs szüleid, milyen mocskos Omega lányt neveltek!

A farkasom szőre felborzolódott a bőröm alatt. Küzdöttem az átváltozás ellen, ami karmolt bennem. Ne most. Ne itt.

– Lehet, hogy Caelum anyja vagy, de nem vagy e háznak a Lunája! – csattant fel a hangom, élesen, mint a törött üveg. – És nem fogod leköpni a harcosok becsületét, akik az életüket adták, hogy biztonságban tartsanak ezen az átkozott falakon belül.

Caelum illata előbb ért el hozzám, mint a szavai – cédrus és dér, olyan hideg és engesztelhetetlen, mint az arckifejezése.

– Freya... csak vidd ki. Kérlek. – Az álla megfeszült. – Anyám állapota törékeny. Ha bármi történik emiatt – ha átváltozik vagy újra megbetegszik –, nem bocsátom meg neked.

Valami megrepedt bennem. Hangosan. Véglegesen.