Freya szemszöge

– Nem bocsátasz meg nekem? – ismételtem lassan. – Három évig álltam melletted, és te még egyetlen pillanatnyi menedéket sem tudsz adni a szüleimnek?

A hangom elmélyült, agyarak burkolóztak a szavaimba. – Tudod egyáltalán, mi építette fel a cégedet, a falkaszövetségeidet, az úgynevezett jövődet?

Nem szólt semmit.

– Jól van – morogtam, és hátraléptem. – Megyek.

Semmi könny. Semmi összeomlás. Csak a gerincem hideg acélja, ahogy a helyére kattant.

A Vasagyar Légió katonája voltam. Két elesett Alfa lánya. Véreztem ezért a nemzetért. Nem fogok a tisztelet morzsáiért könyörögni egy házban, ami bűzlik a képmutatástól.

Ahogy megfordultam, hallottam Giselle gúnyos hangját. – Csak így elmegy? Ennyi?

– Hálásnak kellene lennie, hogy Caelum egyáltalán párosodott vele – sziszegte Eleanor. – Egy árva Omega, aki azt hiszi, illik egy Alfa otthonába. Szánalmas.

Hadd beszéljenek. A farkasom és én már végeztünk a gyávák ezen odújával.

Kivittem az urnát az esőbe, a szél úgy üvöltött, mint a gyászoló kísértetek.

A Citadella Emlékszentély magasodott a távolban – fehér kőtornyok, amelyekbe az elesettek jelképeit vésték. Itt őrizték a Likán harcosok maradványait, amíg vissza nem térhettek az ősi földbe. Lépteim visszhangoztak a szent udvaron, az örökség súlya nyomta a vállamat.

Az urnát az obszidián oltárra helyeztem, ujjaim remegtek – nem a gyengeségtől, hanem a tisztelettől.

– Csak még egy kicsit, Anya... Apa... – suttogtam, kibontva a Likán Nemzet vörös csatalobogóját, és ráterítettem az urnára. A Vasagyar pecsétje halványan csillogott a gyenge fényben.

– Hamarosan otthon lesztek. Esküszöm a vérünk vérére.

A karmaim öntudatlanul megfeszültek.

– És megtalálom Ericet. Nem halott. Érezném, ha az lenne. Ott van valahol – valahol az Északi Gerincen túl. Soha nem hagyna el minket.

A bátyám volt a legerősebb közülünk. Egy nyomkövető. Egy Árnyéklépő. Öt éve tűnt el egy titkos határküldetés során. Semmi holttest. Semmi nyom. Semmi üvöltés a szélben, amit meg lehetne gyászolni.

De meg fogom találni.

Amint a szüleim megpihentek az ősi fájuk alatt, északnak indulok. Még ha kóbor klánokon és határőrjáratokon is kell áttörnöm. Még ha újra véreznem is kell.

Elfordultam az oltártól. Az eső úgy söpört végig a macskaköveken, mint egy megtisztító rítus.

Ahogy leereszkedtem a lépcsőkön, meghallottam két őr mormogását egy faragott boltív alatt.

– Láttad a menetet? A Tanács fele itt van.

– Azt mondják, a Whitmore-ok Alfa Nagyura elhunyt. A temetés ma van.

– A szellemek óvjanak minket. Akkor ki vezeti őket most?

Hideg borzongás futott végig a gerincemen, ahogy a második hang suttogássá halkult.

– Ki más? A Nyugat Fantomja. Maga Lord Silas.

A név úgy csapott le, mint a mennydörgés.

Silas Whitmore – a háborúban született Alfa, akiről azt mondták, félig árnyék, félig farkas. Könyörtelen. Pártalan. A politika nem érintette, mégis mindenki félte. Egyesek szerint puszta kézzel tépett szét egy kóbor zászlóaljat. Mások szerint vérhold alatt született, és csecsemőként sosem sírt.

Megtorpantam a szentély kapujában.

Fekete páncélozott járművek sora fojtotta meg az utat, motorjaik mélyen morogtak, mint pórázon tartott fenevadak. Aztán az egyik megállt. Az ajtó kattant.

Egy férfi lépett ki.

A világ megdőlt.

Még a fél arcát takaró fekete esernyővel is, a dominancia, amit árasztott, úgy csapott le, mint a villám. Az a fajta, ami bizsergést okoz a tarkódon, és amire még az Alfák is lehajtják a fejüket.

Magas volt – szinte lehetetlenül az –, szabott feketébe öltözve. Álla obszidiánból faragva, ajkai sápadtak és olvashatatlanok. Kezei, a hideg ellenére is kesztyű nélkül, hosszúak, brutálisak, elegánsak voltak.

Ragadozó kezek.

De a szemei voltak azok, amik fogva tartottak.

Obszidián. Lélektelen. Nem gonoszsággal – hanem hiánnyal. Egy űr, ahol a gyász, a düh, az öröm... nem létezett. Egy olyan farkas szemei, aki túl sok halált látott, és soha nem tért vissza belőle.

Nem kaptam levegőt.

– Lord Silas – mormolta a kísérője. – Erre, kérem.

Szóval ő volt az.

Elég közel haladt el mellettem ahhoz, hogy megérezzem a hideg fém és cédrus illatát a bőrén. A farkasom megmozdult, nem hévvel, hanem ősi felismeréssel.

Hatalom. Veszély. Eleganciába csomagolt éhség.

Nem mertem visszanézni.

De sokkal azután is, hogy eltűnt a templomban, a tenyerem síkos volt a hideg verítéktől.

Kényszerítettem magam a mozgásra, hogy visszaváltsak az élők ritmusába.

Egy rezgés zökkentett ki a transzomból. A telefon képernyője felvillant Caelum üzenetével:

„Anya és Giselle elmentek. Gyere vissza – beszélnünk kell.”

Csendben vezettem vissza a viharon keresztül. A kastély feltűnt előttem, de már nem éreztem otthonnak.

Caelum a nagycsarnokban várt. Semmi páncél. Semmi morgás. Csak lágy szemek és hamis megbánás.

– Biztonságba helyezted az urnát? – kérdezte.

Bólintottam. – Igen.

Előrelépett, és a karjaiba húzott.

– Freya... Sajnálom. Tudom, hogy a mai nap nehéz volt. Jóváteszem.

Az illata régen megnyugtatott – régen jelentett valamit. Most csak egy fenyőillatba öltöztetett hazugság volt.

Nem rezzentem össze. Nem őrjöngtem.

Egyszerűen hátraléptem, és a szemébe néztem.

– Megtagadtad a harcosoktól a tiszteletüket – mondtam, hangom halk és éles volt. – Leköpted a vért, ami felépítette az életedet.

– Azt hiszed, ezt helyrehozhatod szavakkal?

Pislantott, megdöbbenve.

És akkor kimondtam.

Tisztán. Véglegesen. Alfa-erővel.

– Caelum Blackthorne, elutasítom ezt a párköteléket. Válást akarok.