**DRAVEN**

Átkászálódok a folyosó másik oldalára, hogy úgy tűnjön, mintha a mosdóból jönnék vissza. Visszasétálva a bár felé, Bart szomorú, nehéz szemeivel találkozom.

Megpróbálva tettetni, hogy fogalmam sincs, mi folyik itt, olyan ragyogóan mosolygok, ahogy csak a csalódott szívem engedi. – Mi a baj, főnök?

– Öhm, Draven – el kell… – vágja félbe, ahogy valaki közeledik mögöttem.

*Hadd találjam ki, ki az. Szemforgatás.*

Lehetnék süket és vak is, mégis tudnám, ki áll mögöttem. A melegsége újra a hátamnak nyomódik, és a szőrszálak a nyakamon vigyázzba állnak.

*Ha hátradőlök, csak egy kicsit… a seggem egyenesen az övének nyomódna…*

*Nem, Draven, nem!*

– Bartlettnek fel kell újítania az emeleti lakást – szóval máshol kell megszállnod, amíg elkészül – szakít félbe Domonic mély hangja.

*Most meg mi van?*

– Máshol? – Kérdő szemeim találkoznak Bartéval, aki vállat von. – Hol máshol?

Tudva, amit tudok – vagyis hogy Domonic hazudik –, düh ébred bennem, és rosszallóan fordulok felé.

Vigyorog, az az édes gödröcske úgy kacsint, hogy nedves lesz tőle a bugyim. – El tudlak helyezni egy helyen, egy kis lakásban a domb tetején.

– Kösz, nem. Nem engedhetem meg magamnak – mondom egyenletesen, a hátamat a pultnak nyomva, hogy távolságot teremtsek köztünk. Túl közel van. Az ínycsiklandó illata szédítővé tesz.

– Megengedheted magadnak. – Az állkapcsa megfeszül, és lenéz rám. – Nem kell lakbért fizetned, mert az enyém.

A szemem összeszűkül, és szemrehányóan billentem felé a fejem.

*Nem hagyhatom, hogy rájöjjön, hogy hallgatóztam a beszélgetésüknél.*

– Nem akarok tőled semmit – morogom.

Sziszeg, egy izom rángatózik az állkapcsában. A kezét a bárra teszi mindkét oldalamon, újra ketrecbe zárva. Közelebb nyomul, hogy alig néhány centire legyünk egymástól, majd így felel: – Akkor velem fogsz lakni. Az én házamban.

Hallom, ahogy Bart elejt egy poharat a pult mögött, és káromkodik.

Felhorkantok. – Veled? A te házadban? – Nos, ha *ez* nem váltott ki egy nevetőgörcsöt. – Inkább alszom *a* pulton vagy a vasútállomáson – vágom vissza. – Kösz, nem.

Hirtelen előrehajtja a fejét, és én megdermedek. Az orra a hosszú, hátsó hajtincseimbe fúródik, és az ajkai alig érintik az arcomat, miközben a fülem felé tartanak. Kényszerítenem kell magam, hogy helytálljak, bár az ösztöneim hátrálásra késztetnek. A lélegzete felmelegíti a nyakamat, és esküdni mernék, hogy egy nyögés kezdetét hallom. Azt suttogja: – Akkor vagy elfogadod a lakást, vagy felszállsz a vonatra. Mi lesz?

A szívem kalapálni kezd a mellkasomban a közelségétől. A finom fenyőillatú borotválkozás utáni illata átszűrődik az érzékeimen, és remegést okoz bennem. Érzem, ahogy a karjai bezárulnak a testem két oldalán. Mintha centiről centire zárná be őket körülöttem, egy apró milliméterenként. Elektromosság szikrázik, amikor közelebb nyomja magát a mellkasomhoz. Olyan erősen, hogy meglepődnék, ha nem pattogna.

Kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de a szavak a torkomon akadnak, ahogy érzem a fogai lágy érintését a fülcimpámon.

*Ó, Istenem. Mi a faszt csinál?*

Gyengéden suttogja: – Kérlek. Csak amíg meg tudjuk erősíteni a biztonságot a lakásodban.

Aztán visszahúzódik, közvetlenül a szemembe néz, és bólint, miközben én ott állok, levegőért kapkodva.

A tekintetem összeszűkül rá, ő pedig elvigyorodik, karba téve a kezét a mellkasán.

*Rohadék! Mindezt szándékosan csinálta. Csak felhúzott.*

*Tudja! Biztos látott engem hátul bujkálni. Ezért állt meg a folyosón.*

– Rendben – vágom ki, élesen mellbe bökve. – De megtarthatom a munkámat.

Domonic rosszallóan néz rám. A szemei fel- és visszasiklanak oda, ahol Bart áll a pult másik oldalán. – Az nem szükséges, mert ahogy mondtam, nem fogok lakbért kérni tőled.

Nevetek – ez a seggfej tényleg valami. – Szükséges, mert vissza fogom fizetni neked – csattanok fel.

– Visszafizetni neki mit? – szólal meg egy sűrű, bársonyos hang Domonic oldaláról, és anélkül is tudom, hogy odanéznék, hogy Barbie az.

Domonic láthatóan megfeszül, ahogy egy művészien manikűrözött kezet tesz a karjára. Most, hogy szemtől szemben állok vele, már közel sem tűnik olyan csinosnak, mint először gondoltam. Az arcát egy centi vastag smink borítja, és a szemei túl közel vannak egymáshoz, fojtogatva hegyes kis orra nyergét. De szép mellei vannak. A kurvának. De egy pillantás lefelé elárulja, hogy csak ennyi van neki. A csípője nem létezik.

Halott kék szemek találnak rám, és rám morog: – Kérdeztem valamit.

*Magasabb nálam.*

*De le tudom győzni.*

Mosolygok, kedvesen és ragyogóan, majd a figyelmemet visszafordítom Domonicra. – Visszakísérnéd a ribancodat az asztalodhoz, kérlek?

– Ribanc?! – füstölög.

Bart felüvölt mögöttem, a nevetése még egy adag örömet ad a mosolyomhoz.

– Margo, ez nem a te dolgod. Menj és szállj be a kocsiba. Indulunk – mondja Domonic unottan.

*Margo, mi? Pfuj. Unalmas…*

Margo egyet toppant, majd megfordul, és az ajtó felé indul. Mielőtt távozna, még egy utolsó kurvafejet vág felém, és ezért hálás vagyok.

*Pina.*

Domonic a halántékát masszírozza. – Ahogy mondtam, nem lesz szükséged erre a munkára.

Egy ujjamat az állam alá támasztom, mintha mélyen gondolkodnék. – Nos, akkor nincs alku. Mert szeretem ezt a munkát, és nem fogsz megakadályozni benne.

Rám mered, majd sötéten felkuncog. – Rendben. Megtarthatod a munkát, de csak hogy tudd, a lakás négy mérföldre van a dombon felfelé. Szóval, ha ragaszkodsz hozzá, jó sok időt fogsz sétával tölteni.

– Szeretek sétálni – mondom, és ez igaz is. – Jót tesz a seggemnek – teszem hozzá. – Jól hangzik.

Újra összeszorítja a fogait. A szemei elnehezülnek, ahogy végigfuttatja őket a csípőmön. – Nem fogsz minden éjjel kettőkor négy mérföldet sétálni.

– Hazavihetem – ajánlja fel Bart.

Elvigyorodom. – Látod? Bart hazavisz.

Domonic bólint, Bartot méregetve, ahogy megfordul, hogy elmenjen. – Akkor ma este mindkettőtöket a lakásnál látlak.

– Nem adhatnád ide a kulcsot most? Utálnám zavarni a bulitokat.

Figyelmen kívül hagy, kuncogva távozik.

*Biztos megőrültem. Még csak nem is kedvelem ezt a pasast! Lehet, hogy sorozatgyilkos, amennyit tudok.*

Mintha Bart olvasna a gondolataimban, azt mondja: – Ne aggódj, kölyök. Domonic egy seggfej, igen, de jó ember is.

– Mondod te.

Mire Bart bezár, és én újra bepakolom a hátizsákomat, már fél három van reggel. Beszállunk a teherautójába, és elindulunk a környező utcák sűrű ködébe. Nincs sok autó az úton, és a korlátozott közvilágítás csak fokozza a kísérteties hangulatot. A hold csak negyedhold, és részben felhők takarják, így a körülöttem lévő tájra való kilátásom korlátozott. A legmeredekebb dombon felfelé menet rápillantok Bartra.

– Milyen messze laksz a lakástól?

Ugratva mosolyog. – Csak egy saroknyira. Miért? Félsz?

– Nem pont félek. Csak… óvatos vagyok.

Sóhajt, átnyúl egy karral, hogy egy baráti ölelésre magához húzzon. – Többnyire jó emberek vagyunk itt, Draven. Miután egy ideje itt leszel, meglátod. Amúgy sem leszel egyedül a birtokon.

– A birtokon?

Nevet. – A lakás a tulajdonos birtokán van. Azt hiszem, inkább vendégháznak mondhatnánk.

*Vendégház?*

*Domonic vendégháza?*

– És a főbérlőm… – mondom, éppen akkor, amikor elhaladunk egy modern kapu mellett, amelyet örökzöld fák vesznek körül. – Domonic – sziszegem, látva, hogy egy nagy, modern kinézetű ház előtt áll, amely falig üvegnek tűnik.

Lehúzom az ablakot, ahogy a teherautó mellette alapjáraton jár. Szürke melegítőnadrágot és hozzáillő kapucnis pulcsit visel. És… ínycsiklandóan nézett ki.

– Hol a francban voltatok? – csattan fel dühösen. – Negyvenöt perce várok itt kint.

– Be kellett zárnom, ember. És Dravennek be kellett pakolnia a cuccait.

Domonic gyanakvóan méregeti kettőnket, mielőtt a szemét az ég felé forgatja, és int Bartnak, hogy folytassa az utat a felhajtón.

Ahogy elhaladunk a főház mellett, minden részletét szemügyre veszem. Szó szerint látom a konyhát, a nappalit és az étkezőt a makulátlan üvegfalakon keresztül. Egy hetvenöt hüvelykes síkképernyős tévén megy a sportcsatorna, és a kép olyan jó, hogy egy másodpercre úgy érzem, mintha a szobában lennék. A modern dekoráció barna és fehér színekben pompázik, minden a helyén kifejezetten drágának tűnik. Hirtelen félek attól, amit azokon az üvegfalakon keresztül láthatok.

*Hol van a csaja? Margo.*

*Nem akarok első sorból jegyet a Szajha Ötven Árnyalatára!*

Visszafordulva a felhajtóhoz és el a háztól, meglátom. A „lakást”. Úgy néz ki, mint a főház miniatűrje, de kevesebb ablakkal a második emeleten.

– Ó. Édes. Istenem – mondom halkan, ahogy megállunk, és felkapcsolódik a veranda lámpája. – Ezt… ezt nem engedhetem meg magamnak!

Bart jóízűen nevet, leállítva a motort. – Ingyenes bérlet, emlékszel?

– De én nem akarom, hogy ingyen legyen! Vissza akarom fizetni neki!

– Hát akkor fizesd vissza neki.

– De! – csattanok fel összeszorított fogakkal. – Ezt nem engedhetem meg magamnak!

Épp akkor kinyílik az anyósülés ajtaja, és Domonic behatol a terünkbe. Óvatosan méregetem. – Te itt laksz. – Ez nem kérdés, de bólint, a szemei Barton vannak.

– Túl közel ültök egymáshoz. – Egy alig érzékelhető morgás összetéveszthetetlen moraja tölti be a levegőt. Nagyon hasonló ahhoz, amit az első napon hallottam, amikor beléptem a bárba.

Milyen furcsa…

Az ajkam bosszúsan felhúzódik, és lassan megfordulok az ülésemben, hogy egy nagyon hálás, nagyon nedves puszit nyomjak Bart arcára. – Köszönöm – suttogom, elmosolyodva, amikor Bart úgy néz ki, mintha nem kapna levegőt. – Holnap találkozunk, főnök.