**DRAVEN**

Egy kéz markol rá a karomra, és kirántanak a furgonból. – Viszlát! – vakkantja oda Domonic Bartnak, mielőtt rácsapná a kocsiajtót. Bart úgy tolat ki a felhajtóról, mintha az élete múlna rajta, én pedig dühösen bámulok fel Domonicra.

Lerázom a kezét a karomról, és nekiszegezem a kérdést: – Mi a kibaszott bajod van?

Forr a dühtől. Úgy bámul rám, mintha valami áruló ribanc lennék. Azt hinné az ember, hogy most öltem meg a kiskutyáját, vagy valami hasonló.

– Megcsókoltad – mondja hideg, érzelemmentes hangon.

Felhorkantottam. Ez most komoly? – Ööö, igen. Megtettem. És akkor mi van? Ő a barátom, és ha ő nem lenne, egy szutykos motelben várnám a halált valahol.

*Bart az egyetlen, akit meg kellene csókolnom!*

Domonic gúnyosan felnevet, szürke szemei elkomorlnak a megvetéstől. – A barátod? Nem is ismered.

– Csak azért ajánlottad fel ezt a helyet, hogy kettesben maradhass velem, és rám zúdíthasd a gyűlöletedet? – Villámló szemekkel rázom a fejem a pofátlanságán. – Én sem ismerlek téged, mégis itt vagyunk. – Bőrtépő hideg van, én pedig itt reszketek, csak hogy ez az idióta lenézhessen rám. – Most akkor bemegyünk, vagy mi lesz? – provokálom.

A szeme felcsillan, a jégből tűzbe váltva egyetlen pillanat alatt. – Mi? – Vigyorodik el félreérthetően, közelebb lépve hozzám a verandán, és hagyja, hogy tekintete végigpásztázza a testemet.

Az arcom felforrósodik. A bőröm fehéren izzik, ahogy érzem magamon a tekintetét. Hátralépek egyet. – Feltételezem, megmutatod a helyet.

Sóhajt egyet, hűvös, szürke tekintete egy pillanatra a hajamon időzik, mielőtt előhúz egy kulcsot a zsebéből. – Tessék. Minden működik, és minden a csúcsminőséget képviseli. A reggeli pontban kilenckor van. Ne késs!

Azzal megfordul, hogy a hátsó ajtaja felé induljon, ahol véletlenül Margo vár rá, semmi másban, csak egy hosszú selyemköntösben.

*Undorító.*

A düh belém mar. Szidom magam, amiért hagytam, hogy úgy flörtöljön velem, ahogy egy perccel ezelőtt tette. – Nem reggelizem veled és a barátnőddel – mondom, majd megfordulok, hogy kinyissam az ajtót.

A kulcs simán becsúszik, és amint az ajtó kinyílik, és belépek, az előszobát lágy fény árasztja el.

*Ez igen.*

Ahogy megfordulok, hogy becsukjam az ajtót, felsikítok. Domonic ott áll a bejáratban, mögöttem. Még csak nem is hallottam, hogy feljött.

Vigyorog, becsukja maga mögött az ajtót, és lassan felém settenkedik. – Nem a barátnőm, és éppen haza akartam vinni – közli velem halk, csábító hangon. Olyan hangon, amitől a lélegzetem egy kicsit szaporább lesz, mint előtte.

– Ó – sziszegem, miközben hátrálok, egyre hátrébb, amíg a farmernadrágos lábaimmal bele nem ütközöm a puha bőrkanapéba. – Nem érdekel – hazudom.

Tovább jön felém, az álla megfeszül a bosszúságtól, mielőtt megállna, mintegy tizenöt centi távolságot hagyva köztünk. Az arca komollyá válik. Zsebre dugott kézzel néz körbe, és azt mondja: – Tudom, hogy sok az ablak, de ha felkapcsolod a kapcsolót a falon, a redőnyök leereszkednek.

Bólintok, és ledobom a hátizsákomat a kanapéra. – Jó tudni. Most már elmehetsz – lehelem.

Megköszörüli a torkát, szeme lassan körbejár, de nem mozdul. – Ugye nincs semmid Bartlettel?

Már éppen valami gonoszat és félreérthetőt akartam mondani, de a tekintete megállít. Bizonytalannak tűnik, talán egy kicsit idegesnek is. Majdnem aranyos volt. A francba. Több volt, mint aranyos.

– Nem, nincs semmim Barttal – válaszolom halkan, a vállaim elernyednek a testéből áradó hőtől.

A lábát áthelyezi, még egy centivel közelebb kerülve hozzám. Félmosollyal az arcán, ami gödröcskét varázsol az orcájára, lenéz rám. A szoba meleg sárgája a szemét inkább aranyszínűvé teszi, mint szürkévé. – Rendben akkor – sóhajtja, és hátrálva elindul a bejárati ajtó felé. – Ne feledd, reggel kilenckor, pontosan. Ha át kell jönnöm érted, meztelen leszek.

Egyáltalán nem válaszolok.

*Ebben az esetben lehet, hogy szándékosan elkésem.*

*Ne fenyegetőzz, haver.*

Amint eléri az ajtót, megfordul és kimegy anélkül, hogy visszanézne. Nem vesztegetem az időt, bezárom mögötte az ajtót, mielőtt felkapcsolnám a kapcsolót, hogy elsötétítsem az ablakokat.

Aztán megfordulok, és a konyha felé veszem az irányt, elhatározva, hogy megnézem, mi van a hűtőben. Meglepetésemre teljesen fel van töltve, és a polcon egy műanyag fóliával letakart tányér áll. Egy kis cetli van az elejére ragasztva, amitől úgy vigyorgok, mint egy idióta.

A cetlin ez áll:

Lemaradtál a vacsoráról.

Fülig érő szájjal vigyorgok, mint egy bolond, és vágyakozva bámulom a bejárati ajtót. Aztán, az ajkamba harapva, előveszem a tányért, és beteszem a mikróba.

Talán... mégsem olyan rossz ember ő.

*Talán... az itteni élet tényleg működni fog.*

**DOMONIC**

Már egy órája nézem, ahogy alszik, és még mindig nem tudom rávenni magam, hogy kimenjek az ajtón. Ahogy sejtettem, minden ablakot lezárt a lakásban. Így ahelyett, hogy a hálószobámból figyelném őt, ahogy akartam, be kellett lopóznom ide, mint egy kukkolónak.

*Most pedig nem tudom levenni róla a szemem.*

Bartlettnek igaza volt. Tele van zúzódásokkal. A karja, a válla, a nyaka. És nem a szokványos bántalmazásból származó zúzódások ezek. Nem. Ezek erőszakos nyomok. Olyanok, amik abból származnak, hogy megragadták – vagy – akarata ellenére lefogták.

Nem kellett volna belopóznom ide, de a saját szememmel akartam látni őket. *Látnom* kellett őket.

Nem tetszik ez – ahogy érzek, az veszélyes. Nem hibáztatom teljesen Bartlettet, amiért szembeszállt a parancsommal, hogy szabaduljon meg tőle, de csak a körülményei miatt. És ugyanebből a szempontból meg kellett bizonyosodnom arról, hogy én vagyok a felelős a biztonságáért.

*Ha ez a felelősség bárkié is, akkor az enyém.*

Beismerem, hogy a vágyakozás kínja, amely egész nap fájdalmasan lüktetett bennem, csak rosszabbodott, mielőtt ma este visszaértem a bárba. Felkészültem rá, hogy megbirkózzam vele, legalábbis reméltem. Így amikor megláttam, hogy *még mindig* ott van, és nem ment el – dühös lettem. De... meg is könnyebbültem. Mert a nyomás a mellkasomban abban a pillanatban, ahogy megpillantottam a bárpult mögött, inkább a gyönyör csípésévé változott, mint a fájdalom kínjává.

Egy halk sóhajjal megmozdul álmában, átfordul, és az egyik lábát kinyújtja a takaró alól. A testem dühödt dobolásba kezd a látványtól, ami a gyönyörű bőrét csúfítja el, és attól, hogy hol teszi ezt.

*Valaki csúnyán bántotta, és el kell húznom innen, különben elveszítem a fejem.*

A lehető legóvatosabban betakarom, és mielőtt megállíthatnám magam, végighúzom az ujjaimat a puha ajkain.

– Nem akarlak itt látni – suttogom. – De azt sem hagyhatom, hogy elmenj. Legalábbis még nem.

Először ki kell iktatnom a túlélését fenyegető veszélyt. Aztán elengedem. Muszáj lesz.

Mint egy árnyék az éjszakában, visszaolvadok a sötétségbe, vetve még egy utolsó pillantást tökéletes arcára. Aztán kilépek a lakásból, és visszamegyek a házamba, tudva, hogy az éjszaka hátralévő részében már nem fogok tudni aludni.

*Túl közel van, de ugyanakkor nem elég közel.*

Hogyan halt meg az anyja?

Mindent meg kell tudnom róla. Tudni akarom, honnan jött. Tudnom kell, ki a mostohaapja, mit tett vele, és miért.

Írok Rainiernek, hogy holnap délben találkozzunk a klubban. Ráállítom, hogy derítse ki, pontosan kicsoda Draven Piccoli kisasszony. Mindent el kell intéznem a következő telihold előtt.

A kandallópárkányon lévő órára pillantva látom, hogy már hajnali öt óra. Dühösen meredek az ágyamra és a testre, ami ott fekszik. Margo semmi ahhoz a szexi, fekete hajú szépséghez képest, aki felkavaró módon lépett be az életembe.

*Rágondolni is rossz, hogy még tegnap Margót dugtam itt, ebben a szobában.*

Most már az emléke is elég ahhoz, hogy a gyomrom felforduljon.

*Nem fogok lefeküdni vele. Nem tehetem.*

A telefonomra meredve beütemezem a lehető legkorábbi fuvart, hogy hazaküldjem Margót. Aztán egy vállrándítással felkapcsolom a kapcsolót, hogy kinyissam a szobám összes ablakának árnyékolóját. Próbálhatnám azt hazudni magamnak, hogy azért tettem, hogy a szobámból figyelhessem a lakást, de ez hazugság lenne.

Azért tettem, mert nem akartam, hogy Draven átnézzen ide, és azon tűnődjön, vajon Margót dugom-e.

Azt akarom, hogy a lány, akit nem tarthatok meg, tudja: nincs senki más, csak ő.

*Istenem, de hülye vagyok.*

*Azt hiszem, el kellene kezdenem reggelit csinálni.*