**DRAVEN**

Úgy ébredek, hogy nem igazán tudom, hol vagyok. Az ágy alattam olyan puha, hogy őszintén azon tűnődöm, vajon alszom-e egyáltalán. Talán nem alszom, talán halott vagyok, és a mennyországban.

De aztán megszólal a csengő.

*Voltak mára terveim? Azt hiszem, voltak. Majdnem biztos vagyok benne... de mi?*

Kinyitom a szemem. – A francba! Mennyi az idő?!

A csengő újra megszólal, én pedig kiesem az ágyból, a tegnap viselt holmijaim után kapkodva. – Baszki! Jövök már! Várjál már, a rohadt életbe!

Botladozva lebotorkálok a lépcsőn a koszos ruháimban, és felkapcsolom a kapcsolót, hogy a redőnyök felfedjék a reggeli sűrű ködöt, ami elborítja az udvart. a látvány elégedett mosolyt csal az arcomra.

*Hűha... tényleg gyönyörű itt.*

*Ding-dong!!!!*

– Jézusom! – visítom, miközben kinyitom az ajtót. – Mi a fene bajod van?

Ott áll, pokolian szexin, halvány mosollyal az arcán. – Azt mondtam, pontban kilenckor.

Domonic.

Persze. Teljesen elfelejtettem a reggeli találkozót.

– Nem késtem – közlöm vele simán, miközben kidörzsölöm az álmot a szememből, és bemutatok neki.

Felnevet, ragyogó ezüstös tekintete szikrázik a vidámságtól. – Késtél. Reggel tíz óra van. Van egy ébresztőóra az éjjeliszekrényeden. Használd.

– Minek? – vágok vissza, keresztbe fonva karjaimat a mellkasomon, és próbálom nem észrevenni, milyen frissnek és dugnivalónak néz ki a fehér melegítőalsóban és a hófehér atlétában.

*A kurva életbe. Látszanak a tetoválásai. És az izmai. És a számba akarom venni mindegyiket, egytől egyig. Te jóságos ég...*

De aztán... felém száll a parfümje, és majdnem elhányom magam!!!

*A kibaszott Margo. Érzem rajta a szagát. Gusztustalan.*

Hirtelen dühös leszek. Nem tudom megmagyarázni, miért, és jogom sincs hozzá, de az vagyok.

– Nem akartam felkelni. Még pár percig fetrengeni akartam, nevetgélve, mert megkaptam, amit akartam, és még annál is többet.

A szeme összeszűkül, és a mosolya eltűnik. – Megkaptad, amit akartál. Ami mi volt?

Gúnyosan felhorkantok. – Nem te. Úgyhogy, cső! – A kísérletem, hogy rácsapjam az ajtót az arcára, meghiúsul egy ragyogó fehér Nike edzőcipő miatt. Majdnem elveszítem a fejem. – Mivaaaan?

– Hé, nyugi! Várj egy percet! Azt mondtam, reggelizni fogunk, és így is lesz.

Egy édes, mézesmázos vigyorral ajándékozom meg. – Nem. Nem fogunk. Reggelizz inkább Margóval.

Az egyik szemöldöke szórakozottan felszalad. Félmosoly húzódik a szájára, miközben megnyalja az ajkát. – Margo elment.

Felnevetek. – Ó, tényleg? Előbb megjelölt téged? Ha!

– Mi? – Riadtan néz rám, ahogy gúnyos fintort vágok. Az arca egy pillanatra annyira rémültnek tűnik, hogy majdnem elnevetem magam.

– Hogy érted azt, hogy mi? – kuncogok, gyanakodva oldalra billentve a fejem. Aztán szemforgatva hozzáteszem: – Mikor ment el?

*Hülye kérdésre hülye választ kapsz, Draven!*

Megfeszíti az állkapcsát, és lesüti a szemét, mintha szégyellné magát. – Ma reggel.

– Azt hittem, azt mondtad, tegnap este hazaviszed – csípem oda neki, és összeszűkített szemmel próbálom kissé beljebb nyomni az ajtót.

Idegesen megvakarja a tarkóját, jobbra-balra pillantgatva, mintha valaki beugorhatna, hogy megmentse a haragomtól. – Úgy volt, de én... – elhallgat, keresztbe fonja a karját a mellkasán, akaratlanul is jobban kihangsúlyozva a mellizmait. Arca felháborodottá válik. – ...várj egy percet, nem tartozom neked elszámolással.

– Nem, nem tartozol, egyetértek – csicsergem édesen, a legpimaszabb mosolyomat villantva rá. – És nekem nem kell veled reggeliznem. – Megpróbálom becsukni az ajtót, de ő benyomul, én pedig frusztráltan a magasba dobom a kezem. – Tényleg? – csattanok fel, dühösen toppantva egyet. – Csak úgy benyomulsz? Látod? Ezért akarok lakbért fizetni! Hogy ne kelljen beengednelek, és ne kelljen kedvesnek lennem hozzád. – Megsemmisítő pillantást vetek rá. – El kell menned.

Felém fordul, a szeme perverz örömmel csillog. – Féltékeny vagy – vádol, megforgatva a vállát, és felmér, ahogy közelebb lép hozzám.

Kuncogok, és egy nevetéssel ledobom magam a kanapéra. – Nem. Nem vagyok féltékeny. Csak nem kedvellek téged, és a ribancodat sem. Soha nem állt szándékomban elmenni a reggelire – hazudom. Úgy volt, de most, hogy tudom, csak nemrég ment el, örülök, hogy sokáig aludtam.

Úgy tűnik, vitatkozik magával valamin, a szeme ide-oda jár, mintha nem tudná, mit mondjon még. Végül rám szegezi a tekintetét, és nagyot nyel. – Ezúttal nem dugtam meg.

– Ezúttal? – nevetek fel ismét. – Most már boldogan halhatok meg, kösz, hogy szóltál. – Forgatom a szemem. – Nem érdekel, hogy megdugtad-e vagy sem, bűzlesz a parfümjétől, és én rendkívül allergiás vagyok a Kommersz Puna illatára, szóval, ha nincs ellenedre...

Rám mered, a kezeit a háta mögött összekulcsolja, mint egy katona. A szeme elnehezül, ahogy engem figyel, és felforrósodik egy olyan érzelemtől, amit nem egészen tudok megfejteni. Hirtelen rendkívül zavar a kinézetem. Mert még mindig a tegnapi ruhámat viselem.

*Ma el kell mennem vásárolni a borravalómból. Több ruhára van szükségem.*

Domonic szemöldöke összeráncolódik, és a hangja kissé feszülten cseng: – Azért nem vittem haza tegnap este, mert nem akartalak védtelenül itt hagyni. Így amikor felkelt a nap, elvitettem.

– Védtelenül? – Lassan felállok, majd felé lépek, figyelmen kívül hagyva az energia elektromos lüktetését, amit akkor érzek, amikor közel kerülök hozzá. Tudom, hogy örülnöm kellene a magyarázatának, de valahogy nem örülök. – Tudtad, hogy tegnap este hallgatóztam, ugye?

Bólint. – Igen.

Meglep a hirtelen feltörő düh. – Szóval ezért akarsz hirtelen gondoskodni rólam. Most hirtelen érdemes vagyok a fáradságodra. De mielőtt tudtál volna a... – megállítom magam, egy pillanatra szorosan lehunyom a szemem, mielőtt folytatnám – ...problémámról... nem voltam elég jó neked vagy a városodnak. Mielőtt tudtad volna – teljesen rendben voltál azzal, hogy megszabadulj tőlem.

Összerezzen, majd tagadóan rázza a fejét. – Nem voltam *rendben* vele. Próbáltam az lenni – motyogja szinte túl halkan a fülemnek. – De mielőtt tudtam volna a problémádról, hagyhattam volna, hogy elmenj anélkül, hogy felelősnek éreztem volna magam. Most, hogy tudom, nem mehetsz el, amíg nem tudom, hogy biztonságban leszel.

– Ó, tényleg? – Elkezdek nevetni. Ennek a seggfejnek van képe... – És minek képzeled te magad? Nem tartozol nekem semmivel! Friss hír: lehet, hogy soha nem leszek biztonságban. Szóval ne gyere ide a rendes srácot játszani, most, hogy sajnálsz. Megvagyok, nincs szükségem a védelmedre, sem a reggelidre.

Szúrósan néz rám. – Rendben. – Megfordul, hogy elmenjen, és odaveti: – Csak azt hittem, megismerhetjük egymást egy kicsit, de baszd meg.

– Viszlát! – mondom hangosan, enyhe bűntudatot érezve. Úgy értem, ez egy igazán klassz hely, és eléggé éhes vagyok. Mit számít, ha csak a zúzódások miatt segít? Legalább *segít*.

*A francba, de hülye vagyok!*

Felpattanok a kanapéról, és utána indulok. – Várj!