**DRAVEN**

Félúton az ajtóban megdermed. Kissé felém fordulva, az arca az aggodalom álarca. – Igen?

Ahogy végigmérlek, arra gondolok, talán hibát követek el. Túl átkozottul jóképű a saját érdekében. És az energia, amit akkor érzek, amikor a közelemben van, minden, csak nem biztonságos. De egyszerűen nem tehetek róla, hogy a közelében *akarok* lenni. És akár beismeri, akár nem, azt hiszem, az okai, amiért segít nekem, többről szólnak, mint amennyit elárul.

– Megreggelizem veled, de át kell hoznod ide, mert előbb le akarok zuhanyozni.

Amikor felemeli a tekintetét, hogy teljesen rám nézzen, az alsó ajkába harap, és egy percig azt hiszem, el fog küldeni a picsába, de nem teszi. Ehelyett a legszexibb mosolyt villantja rám, amit valaha láttam. – Rendben.

*Jézusom. Nem lehet helyes, hogy a bugyim már ilyen kora reggel csuromvíz.*

Miután elmegy, felszaladok az emeletre, és levetkőzöm a tegnapi ruháimat. Amikor már a zuhany alatt vagyok, megesküdnék rá, hogy hallom a bejárati ajtót kinyílni és becsukódni, de figyelmen kívül hagyom, arra gondolva, hogy Domonic valószínűleg beengedte magát, hogy előkészítse a reggelit.

Ahogy utoljára kiöblítem a hajamat, egy árnyék suhan át előttem a falon, és megfordulok – egy sikoly akad a torkomban. De nincs ott senki. A fürdőszoba ajtaja még mindig csukva van, és a gőz még mindig sűrű a levegőben, így tudom, hogy senki nem nyitotta ki.

– Néha akkora nyápic vagyok – mondom magamnak, mielőtt törölközőbe csavarom magam, és visszalépek a hálószobába.

Felhúzom az utolsó tiszta farmeremet, és egy szűk fehér atlétát választok a levendulaszínű kapucnis pulóverem alá. A garbók, amiket magammal hoztam, mind koszosak, és ha elmegyek vásárolni, csak felhúzom a kapucnit, hogy eltakarjam a nyakamat.

Miután kifésültem a hajamat, leszaladok a lépcsőn, és látom, hogy igazam volt. Domonic valóban beengedte magát, és most telefonál a konyhában. Megdermed, amint megpillant, és érzem, hogy a szeme egyenesen a fedetlen nyakamra téved. Tudom, mit lát ott, de figyelmen kívül hagyom a döbbent arckifejezését, és leülök enni.

Rántotta, narancsszeletek, sütemények és kolbászok vannak kiterítve előttem, és nem vagyok hajlandó hagyni, hogy mindezt tönkretegyék az emlékek felidézésével.

– Délben találkozunk – mondja Domonic, mielőtt leteszi a telefont, és helyet foglal mellettem. A szeme a torkomra tapad, miközben eszem.

Próbálom nem észrevenni, hogy az egyik izmos combjának külső része az asztal alatt a térdemhez nyomódik, de ez szinte lehetetlen, így inkább visszanyomom.

Azonnali izomfeszülés a lábában, ahogy az enyémhez ér, szívmegállító, különösen, amikor nem húzódik el. Ellenkezőleg, egy kicsit közelebb csúszik, súrlódást és hőt okozva ott, ahol összeérünk. A szemem akaratlanul is felemelkedik, hogy találkozzon az övével, és erőltetek egy mosolyt. – Köszönöm. Finom.

Bólint, nyúl néhány narancsszeletért, majd a szájába veszi őket. Néhány pillanatnyi csend után halkan megkérdezi: – Mi a neve?

A homlokom ráncolódik, és a figyelmemet visszaterelem az ételemre. – Kinek a neve?

Mély és szexi hangszínen kuncog, ami a lelkem minden idegközpontját beindítja. – A mostohaapád neve. Ki másé?

Sóhajtok, a testem megmerevedik az ingerültségtől. – Ha róla akarsz beszélni, akkor akár el is mehetsz. Ő a része annak az életnek, amit elhagytam, nem annak, amit most élek. Nem érdekel a feljelentés, nem érdekel a bosszú, csak felejteni akarok. Érted? – Igyekszem közömbösnek tűnni, még egy kis mosolyt is hozzáteszek, miközben beszélek, de hallom a könyörgő remegést a hangomban, és biztos vagyok benne, hogy ő is.

*Istenem, de gyűlölöm azt a szörnyeteget.*

Domonicra pillantok, és szomorú, sebezhető tekintetet találok a szemében. Szürke tekintete annyira zavart és olyan intenzív, hogy majdnem elmondom neki. Majdnem.

Ehelyett úgy döntök, témaváltásra van szükség. – Vásárolnom kell. Nincs ruhám. Hol találok itt egy butikot?

A teste megfeszül, és morogva válaszol: – Az összes üzlet a főúton van. Fél óra múlva indulok oda. Elviszlek.

Kuncogok, és egy darab süteményt dobok a fejéhez. – Inkább sétálok, kösz.

– Kérlek – mondja, figyelmen kívül hagyva a vidám tiltakozásomat. Hátratolja a székét, hogy az ajtóhoz menjen és megálljon ott, majd kérlelni kezd: – Úgyis arra megyek. Nem érezném jól magam, ha elmennék melletted az utcán, miközben te sétálsz. Szóval, csak hagyd. kiteszlek, elintézem a dolgomat, aztán felveszlek.

A vállamat vonogatom, miközben ő indulni készül. – Rendben, legyen. De csak azért, mert ötkor dolgoznom kell, és nem akarom előtte kifárasztani magam.

Gyönyörű, gödröcskés mosolyával felfelé billenti a fejét. – Ne adj ötleteket.

*Még több nedvesség. Adjunk hozzá néhány bugyit a listához. Ezzel a tempóval valószínűleg napi többet is el fogok használni.*

Halkan bólintok, a szemem a hihetetlenül nyalogatnivaló nyakán feszülő inakra tapad. – Rendben.

Aztán elmegy, és az ablakon keresztül nézem, ahogy visszasétál a házába.

– Istenem, de jó segge van – mondom magamnak, miután elment.

Miután rendbe szedem magam, felmegyek az emeletre, hogy megszámoljam a borravalómat. Pontosan tudnom kell, mivel gazdálkodom. Ahogy kiürítem a zsebeimet, azonnal észreveszem, hogy néhány dolog hiányzik. A pénz mind megvan, de a telefonszámok eltűntek.

– A kurva anyját.

**DOMONIC**

Dühös, látom és érzem, ahogy suhanunk az utcán a csillogó ezüst Hummeremmel. A szeme tűzben ég, és egyetlen szót sem szólt hozzám az egész út alatt.

Persze, még csak öt perc telt el, de valamiért egy örökkévalóságnak tűnik. Talán azért, mert olyan lassan vezetek.

*Siess már, te idióta!*

*Az lenne a dolgod, hogy biztonságossá tedd a távozását, nem pedig az, hogy túszként tartsd a kocsidban.*

– Miért vezetsz úgy, mint egy nagymama? – kérdezi, ahogy lelassítok, és hagyom, hogy egy egész osztagnyi idős hölgy átkeljen az úton mindkét oldalon.

– Kurva nagy a köd. Nem akarok megölni senkit. – Ez igaz, köd van. Az egész várost az év nagy részében ez a köd borítja. Ez az első számú oka annak, hogy a családom annak idején itt telepedett le.

– Belopóztál a szobámba, amíg zuhanyoztam, és elvetted a telefonszámaimat, ugye?

Elrejtem a mosolyomat.

*Nem. Tegnap este vettem el őket, amíg aludtál.*

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Felnevet, és a farkam megrándul az irányába.

*Bassza meg őt és azt a torokhangú nevetését.*

Egy pillanatra elképzelem. A torkának a megbaszását, és majdnem lesodródom az útról.

– Mi a fasz? – csattan fel. – Jól vagy?

*Nem. Kemény vagyok.*

– Volt egy mókus. Nem láttad? – Rápillantok, és észreveszem, hogy teljes hitetlenkedéssel bámul rám.

– Nem. Nem láttam.

– Hát, volt egy.

– Persze – mondja.

A szemem sarkából látom, hogy a figyelme az ölemre terelődött. Valószínűleg észrevette a félmerevedésemet, amit a buja kuncogása váltott ki. A fenébe is. Szinte érzem a forróságát a farmeremen keresztül. Már a tudat, hogy nézi, ahogy kőkemény leszek, csak ront a helyzeten, és a határán vagyok annak, hogy új nadrágra legyen szükségem.

– Szemeket feljebb, Kislány – sziszegem.

Újabb nevetés, és búgva mondja: – Tetszem neked.

Kibámulok az ablakon, ahogy befordulunk a főútra, az arcom hirtelen elvörösödik az állítása teljes pontatlanságától. *Több mint tetszel, bébi.* – Nem – mondom.

– De igen – ugrat.

*Miért érzem úgy, mintha összeszorulna a torkom?*

– Nagyon érzéki nevetésed van. Ez nem jelenti azt, hogy tetszik.

*Hazugság. Imádom.*

– Tet-szem, ne-ked – énekli újra.

Mégis nemet intek a fejemmel. – Megbaszni valakit és kedvelni valakit, az két nagyon különböző dolog.

*A francba. Miért mondtam ezt? Ez enyhén szólva sértő volt.*

Az arca elkomorul, és elfordul tőlem, amitől a pánik egy furcsa formája tör fel a torkomban.

– Ez már csak így van – suttogja.

A fejem felkapom, és a szomorúság az arcán miatt szarul érzem magam. A legfurcsább késztetést érzem, hogy félreálljak, és követeljem, hogy mondja el ott helyben, mit tett vele a mostohaapja. Érzem a kapcsolódást a szavaiban, de... nem hiszem, hogy elmondaná még nekem.

*Vagy talán addig kellene csókolnom, amíg már nem tűnik olyan szomorúnak.*

– Nagyon gyönyörű vagy – ismerem el.

Ez minden, amit mondani tudok. Nem jut eszembe más módja annak, hogy helyrehozzam, amit épp elbasztam.

*Több, mint egyszerűen gyönyörű. És amint találok egy szót, ami teljesen leírja, mi ő, használni fogom.*

– Ez minden, ami vagyok – hallom a megjegyzését az orra alatt.

*A fenébe is.*

– Ez mi a poklot jelent? – muszáj megkérdeznem.

– Semmit – mondja halkan, ahogy megállunk a butik előtt.

Mielőtt kiszállhatna, a lehető leggyengédebben elkapom a kezét, és a bőrének puha melegsége majdnem nyögésre késztet. Ha ilyen puhaság fonódna a farkam köré, az olyan gyönyör lenne, amiért érdemes meghalni. Szikrák gyúlnak a karomban már az érintéstől is, és érzem, hogy a mellkasomban morajlás indul a gyönyörtől.

*A kurva életbe.*

Megmerevedik, de nem húzódik el, ugyanakkor nem is néz rám.

*Hirtelen kétségtelenül tudom, hogy csak annyit kellene tennie, hogy az irányába fordítsa a világomat, hogy maga felé húz.*

*Ha csak rám nézne és megkérne rá... megtenném.*

De nem kérheti azt, amiről nem tudja, hogy létezik, és több mint valószínű, hogy ha *tudná*, sikítva menekülne.

Elengedem a kezét. – Fél óra múlva visszajövök.

– Igen, oké. – Kiszáll, én pedig ott maradok, és bámulok utána.

Megbántottam az érzéseit. Érzem. Elviharzom, és a klub felé veszem az irányt. Minden eddiginél elszántabban, hogy annyit tudjak meg, amennyit csak lehet arról, honnan jött.