Mackenzie kényeskedését ismerve Emmanuel tudta, hogy a dolognak mindenképpen rossz vége lesz, akár beleegyezik a nő, hogy hazamenjen vele, akár nem.

– Sajnálom, de tele a naptáram. Egész héten nem érek rá – felelte a nő.

Emmanuel bólintott a válasz hallatán, ami furcsa módon egyszerre töltötte el csalódottsággal és megkönnyebbüléssel.

*Hát igen, ahogy gondoltam, nem lesz könnyű rávenni, hogy hazajöjjön bemutatkozni a családomnak.*

– Várj csak!

Emmanuelben felcsillant a remény, amikor Mackenzie utána szólt, éppen akkor, amikor már kilépni készült a helyiségből.

*Meggondolta volna magát? Csak nem talált mégis alkalmas időpontot arra, hogy hazajöjjön velem?*

Csalódására, amikor megfordult, azt látta, hogy Mackenzie egy bankkártyát nyújt felé.

– Ez meg mi? – kérdezte homlokráncolva, értetlenül.

Fogalma sem volt, miért ad neki pénzt Mackenzie, különösen azok után, hogy ő maga még nem adta oda a nőnek azt a hatvanezret, amit az édesanyja kemény munkával spórolt össze, mivel Emmanuel attól tartott, hogy a házasságuk csupán átverés.

*Mi folyik itt?*

– Nem akarok többé ilyen olcsó kaját látni itthon. Százezer van ezen a kártyán, vedd meg belőle, ami a háztartásba kell. Remélem, tudsz szakítani egy kis időt a bevásárlásra. Sok mindenre szükségünk van. Csak szólj, ha kell még pénz.

Tárgyilagos stílusából bárki azt hihette volna, hogy Mackenzie éppen munkahelyi feladatot oszt ki Emmanuelnek.

Az egész helyzet abszurditásától felzaklatva Emmanuel visszatolta a kártyát, és kijelentette: – Én vagyok a férfi a háznál, és nekem is van munkám. Nincs szükségem arra, hogy te fizesd a dolgaimat.

Válasza láttán Mackenzie összeráncolta a homlokát.

*Mire föl ez az álszent lovagiasság? Hiszen már házasok vagyunk. Tényleg nem a pénzem és a testem miatt ment bele ebbe az egészbe?*

Miután elmondta a magáét, Emmanuel sarkon fordult, és anélkül távozott, hogy egy szót is szólt volna arról a hatvanezer forintról, amit az anyja szánt Mackenzienek jegyajándék gyanánt. Úgy gondolta, a nő szemében ez csak nevetséges tréfa lenne.

Másnap Emmanuel a szokott módon bement dolgozni a kórházba.

Mivel még csak két éve szerelt le a seregtől, nem volt vezető orvos, csupán különböző vizsgálatokat és beavatkozásokat végzett a Nőgyógyászati Osztályon.

– Emmanuel! Megint vakrandin voltál tegnap?

Legjobb barátja hangja csendült fel a háta mögött.

Mielőtt Emmanuel válaszolhatott volna, Frederick Lewis felemelte a karját, és átkarolta a vállát.

Közel álltak egymáshoz, hiszen barátságuk még az iskolás éveikre nyúlt vissza, amikor osztálytársak voltak. Miután Emmanuel leszerelt, kollégákként találkoztak újra.

– Hogy sikerült a randi? – kérdezte Frederick kíváncsian, amikor látta, hogy Emmanuel bólint.

– Nem sikerült jól.

Keserű mosoly jelent meg Emmanuel arcán, ahogy felidézte a Milanival töltött vakrandit, ami balul sült el.

– Komolyan? Pedig ez már a tizennyolcadik randid volt! – kiáltott fel Frederick sajnálkozó képpel.

– Megtetted, amire tanítottalak? Már a randi elején tisztáznod kellene a feltételeket. Nem hiszem el, hogy egyikük sem hajlandó esélyt adni neked.

Roselynnhez hasonlóan Frederick is úgy vélte, hogy Emmanuel jó parti, bár néha kicsit ügyetlen tud lenni. Ezért is tartotta hihetetlennek, hogy egyetlen nő sem bukik Emmanuel külsejére.

– Tudod mit? Szerintem pont azért szúrok el minden randit, mert azt csinálom, amit mondtál. Mindig akkor megy tönkre az egész, amikor elmondom nekik, hogy évi nyolcvanezret keresek! – panaszkodott Emmanuel.

– Akkor improvizálj! Beszélj másról! – érvelt Frederick, szúrós szemmel nézve rá.

Emmanuel hallgatott a rászólásra, hiszen szándékosan hozta szóba a fizetését a randevúkon, mivel nem akarta, hogy bármi is összejöjjön.

– Mit mondhatnék? A nők manapság nagyon gyakorlatiasak és anyagiasak.

– Nekem mondod? – nyavalygott Frederick. – Nehéz olyat találni, aki nem anyagias. Ritka kincs, ha találsz egyet.

Emmanuel megértette Fredericket, hiszen a barátja nőtlen maradt, amióta a barátnője elhagyta egy gazdag családból származó férfiért.

– Mindegy. Most mennem kell anyámhoz. Ma jön kivizsgálásra. Át tudnád venni azokat a betegeket, akik orvosi igazolásra várnak?

– Persze – egyezett bele Emmanuel, miközben Frederick sietve távozott.

Ezután Emmanuel bement a mellkasröntgenbe.

Hamarosan belépett egy nő, kezében a beutalóval.

– Kérem, vetkőzzön le, és álljon a gép elé – utasította gépiesen Emmanuel, miközben elvette a papírt a betegtől, ahogy mindig szokta, ám abban a pillanatban megdermedt, amint meglátta a nevet a papíron.

*Milani Zimmerman?*

– Maga az!

A zaklatott nő Emmanuelre szegezte az ujját, amikor a férfi felnézett.

– Maga beteg állat! A testemet akarja bámulni? Hogy lehet az, hogy férfi orvos végez mellkasröntgent nőkön? Szó sem lehet róla, hogy ebbe belemenjek. Követelem, hogy másik orvost kapjak! – visította Milani.

A hangzavarra az osztály többi betege is köréjük gyűlt, és sugdolózni kezdtek.

Néhányan Milani védelmére keltek, azt hajtogatva, hogy női orvosnak kellene végeznie a vizsgálatot, mivel az az intimszférájukat érinti, míg mások azt bizonygatták, hogy felesleges a nagy felhajtás, hiszen az orvosok profik.

A történtek nem voltak újak Emmanuel számára, mivel hasonló esetek gyakran előfordultak az elmúlt két évben.

Ilyen helyzetekben a betegek végül általában engedtek, mivel Emmanuel megbízhatónak tűnt, ám ezúttal nem ez történt: Milani semmiképpen sem volt hajlandó engedni.

– Maga egy mocskos lúzer. Most már értem, miért nem talál feleséget. Fogadok, hogy azért jött erre az osztályra, mert perverz, és a nők testét akarja stírölni!

Milani egyre agresszívebb lett, amikor látta, hogy Emmanuelnek nem áll szándékában másik orvost hívni a vizsgálathoz.

– Mi történik itt?

A felfordulás odavonzotta Fredericket és a többi nőgyógyászt is.

– Milani?

Amikor Frederick meglátta, hogy Milani az – a legcsinosabb lány, aki két évfolyammal alattuk járt az iskolában –, odarohant magyarázkodni: – Biztosan félreértés történt, Milani. Profik vagyunk a szakmában. Nem vadászunk a betegeinkre. Férfiakat és nőket egyaránt kezelünk.

– Hazugság! Azt hiszitek, beveszem ezt a süket dumát? Azt mondod, egyformán kezelitek a férfiakat és a nőket? Akkor miért akar mindkettőtök nőt elvenni feleségül? – dühöngött Milani.

A nő maró visszavágásán felbőszülve Frederick vitába szállt Milanival, míg végül az osztályvezető, miután megtudta, mi történt, elrendelte, hogy egy női orvos végezze el a röntgent.

A nap végére úgy tűnt, a katasztrofális eset Fredericket jobban megviselte, mint Emmanuelt.

– Ismered őt, Emmanuel? Két évfolyammal alattunk járt. Állítólag ő volt az iskola szépe a Yeringhamben, de nézz rá! Mekkora sznob! Mit képzel ez magáról? Nem is olyan nagy szám! A többi női betegnek semmi baja nem volt velünk!

Amikor Frederick végre befejezte a kirohanását, Emmanuel halványan rámosolygott, és így szólt: – Tulajdonképpen ő volt a tizennyolcadik randim.

– Hogy micsoda?

Frederick elképedve hallgatott egy darabig, majd végül megjegyezte: – Jól néz ki, az tény. De akkor miért szorul vakrandikra? Te, nem lehet, hogy valami baja van biológiailag? Azért nem engedte, hogy megröntgenezd?

Emmanuelnek fogalma sem volt Milani viselkedésének okáról, ezért csak mosolygott.

– Talán aszimmetrikusak a mellei? Vagy beteg?

Emmanuel továbbra is hallgatott, hagyva, hogy Frederick maga gyártsa a vad elméleteket.

Hirtelen Frederick teljesen elhallgatott, amikor egy árnyék vetült mellé.

A következő pillanatban Milani már ott állt előtte.

– Fejezd be a süketelést! Te vagy itt a beteg! Sőt, az egész családotok beteg. Ti két lúzer soha nem fogtok tudni megszerezni egy olyan nőt, mint én. Ezért maradtok szinglik életetek végéig!

Milani nem tágított, amíg kedvére ki nem gúnyolta őket.

A háta mögött a megszégyenült Frederick grimaszolt, és így méltatlankodott: – Soha nem találkoztam még ilyen arrogáns nővel!

Emmanuel ebben nem tudott egyetérteni a barátjával, hiszen a nő, akit első látásra feleségül vett, éppolyan parancsolgató volt, azzal a különbséggel, hogy Mackenzie valamivel elviselhetőbbnek tűnt.

– Jól van. Megyek, és átveszem anyám leletét – jegyezte meg Frederick, mielőtt a CT-labor felé sietett.

Az eredmény miatt aggódva Emmanuel követte őt.

Amikor az ajtóból meglátta, hogy Frederick remegő kézzel tartja a leletet, Emmanuel tudta, hogy valami baj van.

– Mi az?

Emmanuel odarohant, érezve, hogy rosszra fordultak a dolgok.

Elborzadt, amikor megpillantotta a felvételt.

*Ez végstádiumú tüdőrák!*