Az ostor a hátamba csapódik. A fájdalomtól összeszorítom a fogam, és nem vagyok hajlandó megadni nekik azt az elégtételt, hogy lássanak megtörni.

Nem tudom, mióta vagyok itt. Csak annyit tudok, hogy lassan kezdem elveszíteni az eszemet. Lassan kezdem elveszíteni önmagamat. Amióta idejöttem, nem ismertem mást, csak a fájdalmat. Semmi mást, csak a bántást és a szomorúságot.

Minden nap eljönnek, és rajtam töltik ki a frusztrációjukat. Minden nap eljönnek, és megfizettetnek velem, amiért tönkretettem az Alfájuk esélyét a boldogságra.

Ahogy már kitalálhattátok, a teszt pozitív lett. Nagyon kevés dolog hat a vérfarkasokra, így senki sem biztos abban, hogy pontosan mit használtak, mert az alkalmazott drog olyasmi volt, amit a falkánk nem ismer.

A pillanatban, amikor a teszt pozitív lett, tudtam, hogy a sorsom megpecsételődött. Senki sem tűnt úgy, hogy hisz nekem. Mindenki, akit ismertem és szerettem, beleértve Pipert is, hátat fordított nekem, hogy Alecet támogassa.

Újabb ostorcsapás, és én összerezzenek. A hátam valószínűleg úgy néz ki, mint a darált hús. Mindenféle kínzáson átmentem már. Korbolyázás, vagdosás, égetés, eltörték a csontjaimat, és levágták a hajamat. Ha el tudsz képzelni bármilyen kínzást, én valószínűleg már átéltem.

Fáj. Nemcsak a fizikai fájdalom, hanem az érzelmi is. Ez az a falka, amely befogadott és magához ölelt, amikor a szüleim meghaltak. Most meg egy piranha voltam számukra. Minden jót, amit valaha tettem, elfelejtettek.

Már nem Sadie voltam, a falkatag. Most már nem voltam más, mint egy ringyó, egy szajha, egy otthonromboló, egy tolvaj és egy áruló. Már arra sem emlékszem, mikor hallottam utoljára valakit a nevemet mondani.

Gondolataimat háttérbe szorítom, amikor kinyílik az ajtó, és Alec lép be. Reszketek a félelemtől. Gondolom, eljött a jussáért.

– Beszélt már? – kérdezte, hangja feszült.

Dühesnek tűnt. Még idegesebbnek, mint általában. A válla megfeszült. A szája összeszorítva, szemei pedig tűzben égtek. Folyamatosan változtatták a színüket, ami azt jelentette, hogy ő és a farkasa szinkronban voltak.

– Még nem, Alfa – szűri át a fogai között Jason.

Alec felhajtja az inge ujját, mielőtt felvenne egy kést. Próbálok hátrálni, de nincs menekvés. A mennyezethez vagyok láncolva. Nincs hová menni.

– Lássuk, rá tudom-e venni, hogy meggyónja a bűneit – köpi oda, mielőtt a kést a gyomromba döfné.

A kínzóim közül Alec a legrosszabb mind közül. Teljes szívemből szerettem őt. Kincsként őriztem. Soha nem tettem volna semmit, hogy bántsam, mégis mindent elkövet, ami csak eszébe jut, hogy fájdalmat okozzon nekem.

A szeretet, amit iránta éreztem, mostanra megmérgeződött. Ha a szemébe nézek, csak a szörnyeteget látom, aki ő valójában. Most már annyira, vagy talán még jobban gyűlölöm őt, mint amennyire ő gyűlöl engem.

– Nem csináltam semmi rosszat. Nem én drogoztalak be – suttogtam, próbálva kontrollálni a remegést a hangomban.

– Elvárod, hogy elhiggyem ezt, te szuka? – ordítja.

Az ökölcsapás, amit az arcomra mér, elég ahhoz, hogy csillagokat lássak. Ha egy férfi üt meg, az kibaszottul fáj. Olyan, mintha egy hatalmas sziklával találnának el.

– Esküszöm, nem tettem.

– És én nem hiszem el egy rongy hazugságait. Tudtad, hogy józanul nem feküdnék le veled, így az egyetlen módja annak, hogy megkapd a farkamat, ha bedrogozol. Élvezted, hogy kihasználtál? Élvezted, hogy lefeküdtél egy férfival, aki alig emlékezett a saját nevére is? Ez az, ami kielégít?

A szavai keserűek, ahogy hozzám vágja őket. Mindegyikük átdöfte a szívemet. Lerombolta azokat a kis darabokat magamból, amik még megmaradtak.

Miért nem látják, mennyire bántanak? Mennyire tönkretesznek?

– Nem tudhatom. Én is részeg voltam.

Senki sem hiszi el, hogy engem is bedrogoztak. Senki sem hiszi el, hogy én is áldozat voltam. Hogy én sem emlékszem, mi történt azon az éjszakán. Mind engem akarnak hibáztatni. Gonosztevőt akarnak faragni belőlem.

A vicsorgása az egyetlen figyelmeztetés, amit kapok, mielőtt mélyebbre döfné a kést. Aztán megcsavarja, mielőtt kirántaná.

Lehunyom a szemem, remélve, hogy elrejthetem a fájdalmamat. Remélve, hogy elrejthetem a tehetetlenségemet. Amikor már mindent uralni tudok, kinyitom őket.

A tekintetem összecsap az övével. Alec szeme tele volt undorral és gyűlölettel. A szívem még jobban összetörik ennek láttán. Igen, régebben kifejezéstelen pillantásokat vetett rám, de sosem olyanokat, amelyek gyűlölettel voltak tele.

Innentől kezdve bokszzsáknak használ. Érzem, ahogy minden egyes ütésnél, pofonnál és szúrásnál gyengülök.

A megkönnyebbülés akkor jön el, amikor Micah kinyitja az ajtót és belép.

– Alec, Lola itt van, hogy lásson – mondja neki.

Látom a reményt felvillanni a szemében. Tényleg szereti és törődik vele. Bárcsak tudná, hogy soha nem tettem volna semmit, ami veszélyeztetné a boldogságát.

Alec bólint, mielőtt felém fordulna. – Adok neked egy utolsó esélyt a vallomásra.

– Nem csináltam semmit. Ártatlan vagyok. – A hangom rekedt suttogásként jön ki.

Halálos szemekkel néz rám. Ajkai kegyetlen vigyorra húzódnak, közvetlenül azelőtt, hogy meglendíti a karját, és végigvágja az arcomat.

– Mostantól senki sem lesz képes rád nézni, mert eltorzult és csúnya vagy. Ez mindig emlékeztető lesz az irántad érzett gyűlöletemre.

Megbánás és visszanézés nélkül távozik. A barátai is elmennek vele.

A pillanatban, ahogy kilépnek az ajtón, hagyom, hogy legördüljön az első könnycseppem. Az arcom lüktet a vágástól, ami biztos vagyok benne, hogy mély. Alecnek igaza van. Tekintve, hogy még nem változtam át, a sebhelyeim örökre velem maradnak. Nemcsak az arcomon lévő, hanem azok is, amelyek a testemen vannak.

Előrebukom, és megátkozom a Holdistennőt azért, amit engedett, hogy megtörténjen velem. Tudja, hogy ártatlan vagyok, mégis megengedte a gyermekeinek, hogy bántsanak és megalázzanak. Nem tudom, valaha kijutok-e, de utolsó leheletemig gyűlölni fogom Alecet és a falkáját.

A testem éppen megadta volna magát a sötétségnek, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt. Rámerevedek, attól tartva, hogy visszajött, hogy újabb verést adjon.

– Sss, ne mozdulj – mondja gyengéden. – Itt vagyok, hogy segítsek, de gyorsnak kell lennünk, mielőtt az őrök vagy Alec Alfa észreveszik, mi történik.

Hititetlenül bámulok rá. – Hiszel nekem?

Bólint a fejével. – Igen. Valami ebben az egészben nem stimmel. A megérzéseim mindig pontosak, és valami azt súgja, hogy ez nagyobb, mint amit bármelyikünk is képzelne.

Odalép hozzám, és lassan elkezdi kikötözni a láncomat.

– Mi lesz a kamerákkal?

– Emiatt ne aggódj. Elintéztem.

Amint megszabadulok a lánctól, előrebukom, és majdnem a padlónak csapódok, de ő elkap. Megtart, és kivezet minket az ajtón.

Nem voltak más foglyok. És őrök sem. Lassan sétálunk, amíg el nem érünk egy titkos átjáróhoz.

– Nem kerülsz bajba, ha valaha is rájön, hogy segítettél megszökni? – Aggódtam érte.

Ha van valami, amit megtanultam, az az, hogy Alec nem ismeri a megbocsátás fogalmát.

– Sosem fogja megtudni, hacsak én nem akarom – válaszolja, ahogy végre elérjük az átjáró végét, és kiérünk egy erdőbe.

Valamiért hiszek neki, így elengedem a témát. Különben sem volt energiám fenntartani a beszélgetést.

Amikor rájön, hogy túl lassan haladunk, felkap és visz. Minden elmosódik, ahogy elszáguld a fák mellett.

Nem tudom, mennyi ideig futunk, de végül elérjük a határt. A határnak ezen a részén nem voltak járőrök, valószínűleg azért, mert egy emberi településsel volt határos. Túl nagy gyanút keltene, ha az emberek tucatnyi férfit látnának járőrözni a környéken.

– Meg kell szakítanod a kapcsolatot a falkával, ha nem akarod, hogy Alec könnyen megtaláljon – tesz le a földre.

Lassan, de fáradtan átlépem a határt.

Mély lélegzetet véve kimondom a szavakat, amelyek elvágják a kapcsolatomat a falkával.

– Én, Sadie Evans, ezennel elvágom a Vérhold Falkához fűződő kötelékeimet.

Hideg fut végig a hátamon, ahogy érzem a kapcsolat végét. A zúgás eltűnik, és az agyam elcsendesedik.

– Megvan?

Épp válaszolni akarok, amikor egy rémisztő üvöltést hallok a távolból, közvetlenül azelőtt, hogy vakító fájdalom hasítana a testembe. Felkiáltok a fájdalomtól, miközben könnyek csorognak az arcomon. Olyan érzés volt, mintha egy részemet tépték volna ki.

– A fenébe! El kell menned, Sadie. Most rögtön, a kurva életbe – mondja nekem könyörögve.

A könnyek továbbra is csorognak az arcomon, ahogy elkezdek sétálni. Egész testem sajgott, és minden, beleértve a lelkemet is, össze volt törve.

Egyik lépés a másik után, elindulok.

Tudom, mit jelentett ez a fájdalom, és soha nem fogok megbocsátani neki, amiért ezt tette velem.