Alec.

Körülbelül három hónap telt el azóta, hogy az a szuka fenekestül felforgatta az életemet. Három hónappal később, a ribanc még mindig nem hajlandó beszélni.

Gyűlölöm őt mindenért, amit tett. Ha nem lett volna az önzése, Lola és én már társak lennénk. Valószínűleg már terhes lenne az örökösömmel. Sadie mindezt elvette tőlem. Többet vett el, mint amit valaha is tudna.

A falkám átkozott. Gyengültünk és haldokoltunk. Egyetlen más falka sem tudott erről. Még mindig azt hitték, erősek vagyunk. Ha tudnák, nem telne sok időbe, hogy eltöröljenek minket a föld színéről.

Senki sem tudott sokat az átokról. Vagy arról, hogyan kaptuk. Csak annyit, hogy körülbelül egy évszázaddal ezelőtt sújtott le ránk. Apám és nagyapám azt hitték, nincs remény. Egészen addig, amíg meg nem jövendölték, hogy a társam lesz az, aki megtöri az átkot. Neki kellett volna elhoznia a reményt és a helyreállítást. Vele az oldalamon a falka visszanyerte volna régi dicsőségét, és erősebbek lennénk, mint valaha hittük volna.

Sadie mindezt tönkretette, amikor bedrogozott. Nemcsak hogy valószínűleg örökre elvesztettem a társamat, de elvesztettem az egyetlen reményt is, ami a falkám túléléséhez fűzött.

– A picsába, legszívesebben kitörném a nyakát – morogja a farkasam, Knox.

– Az érzés kölcsönös – mondom neki. – Bár először a vallomását akarom, mielőtt kivégzem.

A letartóztatása után Pip mesélt nekem arról, hogy Sadie belém való zúgása akkor is folytatódott, miután idősebbek lettünk. Elmondta, hogy egyszer azt mondta neki, hogy szeret, és hogy egy nap a társam lesz. Pip nem vette komolyan, és azt hitte, hogy bármit is érez, az idővel el fog múlni.

Amikor ezt elmondta nekem, gúnyosan felnevettem. Mintha egy ilyen szánalmas nő lehetne a társam. Még ha nem is ő lenne a fájdalmam okozója, akkor sem néztem volna rá kétszer. Én a modellalkatú, gyönyörű nőket szeretem. Sadie egyik sem volt ezek közül. Úgy öltözött, mint egy csöves; mások azt mondanák, hogy teltkarcsú, de én dagadtnak hívom, és nem törődött a külsejével.

A Lunámnak erősnek és gyönyörűnek kell lennie, nem pedig valami szánalmas, gyenge, csúnya nőnek. Lola minden volt, amit akartam: gyönyörű, okos és erős. Egy béta harcos lánya. Sadie ezzel szemben a segítők lánya volt. A szülei omegák voltak és az Alfa család szolgálói.

El sem tudjátok képzelni azt a gyűlöletet, amit iránta érzek. A fájdalmat, amin keresztülvitt. Minden kibaszott nap úgy ébredek, hogy üresnek érzem magam. Mintha a lelkemet kettészakították volna.

Még mindig reménykedem abban, hogy Lola megbocsát nekem, de mélyen legbelül tudom, hogy erre kicsi az esély. Nem akkor, amikor nem hajlandó látni vagy beszélni velem azóta a reggel óta, hogy Sadie mellett ébredtem.

Az irodám felé sétálok. Amikor Micah közölte velem, hogy Lola itt van, nem tudtam megállítani a reményt, ami feléledt bennem.

Türelmesen várok rá. Ideges voltam és rohadtul féltem egyszerre. Megérzem az illatát, amint az ajtó közelébe ér. Levendula. Ilyen illata van. Kopogás nélkül lép be az irodámba.

Ha bárki más lenne, leordítottam volna a fejét. De ez Lola. A társam, és a nő, aki a szívemet birtokolja. Miután találkoztunk, megismertük egymást. Azt akarta, hogy lassan haladjunk. Ismerjük meg egymást. Beleegyeztem, mert nem akartam, hogy a lelkesedésem elriassza. A hetek alatt, amíg megismertem, beleszerettem. Ő volt minden, amit valaha is elképzeltem a társamról. Ami kibaszottul fáj, az az, hogy elveszíthetem őt valami miatt, amiről még csak emlékem sincs.

– Szia Alec. Hogy vagy? – köszön, kezeit maga előtt összefonva.

A meleg tekintet, amivel régen nézett rám, már a múlté. Előttem egy olyan nő áll, akit alig ismerek fel. Én egy hideg rohadék vagyok, de Lolának ebben a verziójában semmi melegség nincs. Mintha a nő, akibe beleszerettem, többé nem létezne.

– Szia Lola.

Elhúzza rólam a tekintetét. Komótosan végigméri az irodát. Egy perccel később a szeme újra rám fókuszál.

– Végre döntésre jutottam rólunk. – A hangja olyan hideg, mint az arckifejezése.

Ezt tette az ostobaságom. Tudom, hogy nem szándékosan bántottam meg, de mégis kibaszottul bűnösnek érzem magam. Tudtam, hogy Sadie akar engem. Megszállottja volt a személyemnek. Mégis odamentem és csatlakoztam hozzá a bárban. Őszintén szólva, soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy olyan mélyre süllyed, hogy bedrogoz. Ez soha nem fordult meg a fejemben.

– És? – A hangom kontrollált, de a belsőm ég.

– Nem lehetek együtt egy megcsalóval, Alec – viszi be az ütést simán. Szinte azt hiszem, nem hallottam jól.

– Kérlek, gondold át. Nem akartam lefeküdni vele. Még csak nem is emlékszem a kurva életbe, hogy mi a fene történt.

Repedés keletkezik a páncélomon. Olyan, amit soha senkinek nem engedek látni.

– Sajnálom, de nem tehetem. Valahányszor lehunyom a szemem, téged és őt látlak a lepedőbe csavarva, meztelenül. Még mindig érzem a közösülésetek szagát. Még mindig érzem az illatát a bőrödön, és a tiédet az övén.

Lehunyom a szemem a fájdalom ellen, ami szétszaggatja a szívemet. Teljes lényemmel gyűlölöm azt a szukát.

– Kérlek. – Még sosem könyörögtem, de ő a társam. Bármit megtennék érte.

Mély levegőt vesz. Azt hiszem, vissza fogja vonni a döntését, de tévedek. Olyan rohadtul tévedek.

– Én, Lola Thompson, elutasítalak téged, Alec Ashford Alfát, mint társamat, és ezennel elvágom a társi kötelékünket.

Megtántorodik a fájdalomtól, de nem esik el. Összeszorítom a fogam a fájdalomtól, hogy érzem, ahogy a szívemet kettészakítják. Elképzelhetetlen. Ez a legrosszabb fájdalom, amit valaha éreztem. És mindez Sadie-nek köszönhető.

Meg fog fizetni érte.

– Összetörted a szívemet, de minden jót kívánok neked. Remélem, jól bánsz majd a második esélyt kapott társaddal.

Ezzel, és anélkül, hogy visszanézne, elhagyja az irodát. Magamra hagyva, hogy megbirkózzam összetört szívem és lelkem maradványaival.

Átlélegzek a fájdalmon. Próbálom megnyugtatni magam és a farkasomat.

– Állítsd meg! – vonyítja Knox a fejemben.

De semmit sem tehetek. Blokkolom a kapcsolatomat a falkával, hogy ne érezzék, és ne legyenek tanúi a fájdalmamnak. Már így is szenvedtünk; nem volt szükségük arra, hogy az Alfájuk miatt aggódjanak.

Épp időben nyugszom meg. Jason aggódó és dühös arckifejezéssel lép be az irodámba.

– Mi a baj?

– Sadie eltűnt – szűri át a fogain.

– Mi a faszt értesz az alatt, hogy eltűnt? – állok fel.

Harag ébred bennem. Mintha nem lenne elég, hogy a társamba és a falkám megváltásába került, most még meg mer szökni?

– Keressétek meg, a kurva életbe! – kiáltom, ahogy kiengedem a keserűségemet és a frusztrációmat. – Nem juthatott messzire.

Abban a pillanatban, ahogy elment, fenekestül felforgatom az irodámat. Mivel nincs más vesztenivalóm, kieresztek egy üvöltést, ami megrázza az egész átkozott házat. Egyet, ami a szívfájdalmamról és a kínomról beszél.

Épp ekkor érzem, hogy egy tag elvágja a kapcsolatát a falkával. Mélyen legbelül tudom, hogy Sadie az. Senki más nem tenne ilyet.

Kegyetlenül elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogyan vágtam végig az arcát. Hogyan csúfítottam el gyönyörű, mégis álnok arcát. Ha azt hitte, hogy csak úgy tönkreteheti az életemet és megúszhatja, akkor tévedett. Tönkretette a világomat, és én viszonozni fogom a szívességet.

– Az Alfa és a Vérhold Falka ellen elkövetett bűneiért ezennel száműzöm Sadie Evanst.

Egy másodpercre érzem a fájdalmát, mielőtt eltűnik, az esszenciájával együtt.

Vigyorogva nyugtázom. Épp most rontottam a helyzetén. Száműzött farkasként soha nem lesz képes csatlakozni egy másik falkához sem.