*******Margot szemszöge*******

A nap alacsonyan járt az égen, mély narancs és vörös árnyalatokat vérzett a horizontra, miközben Carával a lakókocsiparkba vezető földút utolsó szakaszán vánszorogtunk.

A levegő besűrűsödött a közeledő éjszakával, terhes volt a száraz fű és a néhány lakókocsival arrébbról átsodródó cigarettafüst szagától.

Megálltunk, ahol az út elágazott — Cara lakhelye balra, az enyém jobbra.

– Hát – mondta, és felém fordulva kifújta a levegőt. – Újabb izgalmas nap a paradicsomban.

Erőtlen mosolyt erőltettem magamra, és egyik lábamról a másikra álltam. Mindig a kelleténél tovább húztuk itt az időt, egyikünk sem akart elválni. Különösen én nem.

Cara otthoni élete sem volt épp ideális, de az ő anyja legalább a jobb napokon próbálkozott, amikor épp nem lőtte magát... vagy mondjam inkább úgy, hogy nem tellett neki anyagra?

Cara utálta belőve látni az anyját, de az évek során hozzászokott a látványhoz. De ennek ellenére gyakran emlékeztetett rá, hogy nem teljesen rossz ember, mert bár az anyja egyre csak sorvadt el, sosem ütötte meg és nem is kiabált vele...

Időnként féltékeny voltam, tekintve, hogy mindkettőnknek rossz sora volt, de az övé egy kicsivel elviselhetőbbnek tűnt a saját helyzetemhez képest.

Carának legalább volt valakije, aki a függősége burka mögött legbelül tényleg törődött vele, ellentétben azzal az emberrel, aki a hét legtöbb napján whisky áztatta lehelettel és ökölbe szorított kézzel fogadja az embert az ajtóban...

– Próbáld meg nem túlgondolni a dolgokat ma este – bökött oldalba finoman Cara, a hangja most lágyabb volt, mintha pontosan tudná, merre járnak a gondolataim. – Jól döntöttünk, Margot. Nem ragadunk itt örökre - legalább mi megpróbálunk kijutni, igaz?

Bólintottam, de a gyomrom görcsbe rándult.

Most nem is a kísérletre gondoltam. A rám váró rozsdás lakókocsira gondoltam, a benne lévő férfira, és arra, hogy vajon kiütötte-e magát, vagy épp keres valamit, amit megüthet.

– Igen – motyogtam. – Holnap találkozunk?

Cara sokatmondó pillantást vetett rám. – Úgy lesz, hacsak nem ébredek gazdagon és híresen egyik napról a másikra, és le nem lépek innen napkeltéig.

Erőltetetten felnevettem, és figyeltem, ahogy sarkon fordul, és eltűnik a lakókocsija felé, sziluettjét elnyelte a halványodó fény. – De azért tudod, hogy sosem hagynálak hátra, igaz? Te vagy az én csajom! – kiáltott vissza a válla felett, én pedig néztem, ahogy egyre távolabb tűnik az úton.

Abban a pillanatban, ahogy eltűnt, a valóság súlya úgy nehezedett a vállamra, mint egy aszteroida, amelyet a Föld elpusztítására küldtek.

Mély levegőt vettem, és mozgásra kényszerítettem a lábamat, bár az agyam azt sikoltozta, hogy ne tegyem.

Az ösvény ropogott az agyonhordott tornacipőm alatt, a hang túlságosan is hangos volt a lakókocsipark kísérteties csendjében, és attól féltem, mindenkit felébresztek ezen a kietlen helyen.

A legtöbben éjszakára már visszahúzódtak a négy fal közé, a lehalkított tévék fénye pislákolt a vékony függönyök mögött azoknál, akiknek egyáltalán volt ilyenjük. Valahol a távolban egy kutya ugatott. Egy baba felsírt. Egy férfi kiabált.

Mindez túlságosan ismerős volt, túlságosan „normális”, ami miatt csak még jobban gyűlöltem...

Aztán végül megláttam – a mi lakókocsinkat.

Úgy roskadozott a fakuló égbolt előtt, mint valami elfeledett ereklye, a festék pergett róla, a fém rozsdásodott. Az elülső lépcső közelében egy összelapított sörösdoboz hevert, az első jele annak, hogy apám már itthon van.

A második jel a tévé ablakon kiszűrődő halvány fénye volt, amely beteges, kék árnyalatba vonta a nappalit.

Közeledve haboztam az ajtónál, és egy pillanatig hallgatóztam.

Csend.

Nem jó.

A csend azt jelentette, hogy vagy kiütötte magát, vagy várakozik...

Összeszedve magam, lassan benyomtam az ajtót, a zsanérok tiltakozva megnyikordultak, és elárulták a helyzetemet.

Először a bűz csapott meg — savanyú alkohol, áporodott izzadság és valami égett szag.

Beléptem, ügyelve arra, hogy lépteim nesztelenek maradjanak.

A nappaliban rendetlenség uralkodott, de ez nem volt újdonság. Üres üvegek hevertek szanaszét a padlón, a dohányzóasztalon egy túlcsordult hamutartó állt, a tévé pedig egy hangyás csatornán zúgott.

Aztán megláttam őt.

Apám elernyedve ült a dönthető foteljében, sörfoltos atlétája ráfeszült a hasára, egyik keze egy félig üres üveget markolt, a másik lazán lógott le a karfáról. Szeme csukva, szája félig nyitva volt.

Aludt.

A megkönnyebbülés olyan gyorsan árasztott el, hogy majdnem megbicsaklott a térdem.

Gyorsan megindultam a lakókocsi túlsó végén lévő szobám felé, ügyelve arra, hogy útközben elkerüljem a nyikorgó padlódeszkákat.

Ha csak bejutnék, magamra zárnám az ajtót, talán a ma este nem érne véget újabb zúzódásokkal, amelyeket hozzáadhatnék az egyre növekvő gyűjteményemhez...

De ahogy a kilincs felé nyúltam, a hangja hasított át a levegőn, vastagon és kásásan.

– Hol a pokolban jártál, te lány?

A gyomrom görcsbe rándult és felfordult a hangszínétől.

Lassan megfordultam, ujjaim még mindig a kilincsre fonódtak. Most felém pislogott, arca eltorzult a részeg ködben.

– A könyvtárban Carával – mondtam óvatosan.

Gúnyosan felhorkant, a nyála is kifröccsent, majd végighúzta a kezét az arcán, mielőtt újabb kortyot húzott volna az üvegből. – A könyvtárban – utánozta cincogó hangon, és megrázta a fejét. – Mintha az bármit is segítene rajtad ebben a tetves városban... kibaszott szar történeteket olvasni.

Nem mondtam semmit. Mindig ez volt a legbiztonságosabb választás.

Megfészkelődött a székében, és összeszűkítette rám vérben forgó szemeit. – Most meg itt lopakodsz, mi? Azt hiszed, nem veszem észre, ha későn jössz haza? Amikor egyetlen szó nélkül osonsz el mellettem?

A pulzusom a fülemben lüktetett. Ismertem ezt a játékot. Keresett valamit, amibe beleköthet, valami ürügyet, hogy emlékeztessen, ki a főnök. Még akkor is, ha teljesen némán álltam itt...

Erőt vettem magamon, hogy a hangom egyenletes maradjon. – Megmondtam. Csak a könyvtárban voltam.

Keserűen felnevetett. – Igen? És mit is tanulsz te ott pontosan? Hogyan legyél egy rohadt nagy csalódás?

Az állkapcsom megfeszült, ujjaim szorosabban markolták a kilincset. Elharaptam a nyelvem, lenyelve a szavakat, amiket vissza akartam vágni neki, tudva, hogy azzal csak sokkal rontanék a helyzeten.

Egy pillanatig még figyelt, mintha arra várna, hogy visszaszóljak. Aztán amilyen gyorsan fellángolt a düh, olyan gyorsan ki is hunyt. Felmordult, és elutasítóan legyintett egyet a kezével.

– Takarodj a pokolba a szemem elől, nincs energiám, hogy ma este is móresre tanítsalak! – gúnyolódott, visszafordult a tévé felé, és csapkodni kezdte a távirányítót, amíg valami nézhető fel nem bukkant.

Nem vártam meg, hogy meggondolja magát.

Beslisszoltam a szobámba, a lehető legcsendesebben behúztam magam mögött az ajtót, majd kulcsra zártam. Remegett a kezem, miközben a homlokomat a fának nyomtam, és kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam.

Biztonságban.

Legalábbis egyelőre.

Még egy éjszakára.

Megfordultam, és végignéztem apró szobám ismerős látványán — a csupasz falakon, a padlón heverő csomós matracon, a régi füzetekkel és alig működő tollakkal teli kis íróasztalon.

Az egyetlen hely ezen az egész világon, ami csak az enyém volt.

Az ágyamra rogyva a repedezett mennyezetet bámultam, miközben elárasztottak a gondolatok.

Ez a hely emlékeztető volt arra, hogy ez az egész börtönös dolog nem is volt olyan rossz ötlet... még az is előrelépés lenne ehhez a csövestanyához képest!

Egy hét.

Csak ennyit kellett várnom, hogy kiderüljön, jutottunk-e valamire a jelentkezésekkel.

Még egy hét, és talán — de csak talán — végre találok kiutat ebből a csapdából.

Kerüljön, amibe kerül, legyen úgy, ha ez azt jelenti, hogy elszabadulhatok tőle!