*******Margot szemszöge********

A hinta megnyikorgott alattam, rozsdás láncai minden egyes lassú, oda-vissza lengésnél felnyögtek.

Ismerős hang volt, olyan, amely az évek során száz meg száz beszélgetést festett már alá Cara és köztem, ma mégis hangosabbnak tűnt – fülsértőnek, tolakodónak.

Vagy talán csak attól, ahogy a fejem fájt.

Öt nap telt el azóta, hogy elküldtük a jelentkezésünket. Öt hosszú napnyi várakozás, reménykedés, miközben arra kényszerítettem magam, hogy elhiggyem: a menekülés több egy ostoba, hiú ábrándnál.

Milyen ironikus? Azért könyörögni, hogy a szülővárosunkból egy börtöncellába menekülhessünk...

Ha jobban belegondoltam, ez volt a világ leghülyébben hangzó dolga, de bármi jobb volt, mint itt, így ahogy teltek a napok, azon kaptam magam: abban reménykedem, hogy jelentkeznek, és közlik, minket választottak!

De az öt nap várakozás öt újabb éjszakát is jelentett, amikor csapdába estem otthon. Öt újabb éjszakát, amikor próbáltam láthatatlan lenni. Öt újabb éjszakát, amikor nem mozogtam elég gyorsan...

Még mindig éreztem a tegnap esti lecke lüktetését a szemem alatt, a bőr megduzzadt és feszesre húzódott. A zúzódás reggelre virágzott ki teljesen, a lila és a sárga csúf keverékeként.

A nap folyamán meg sem próbáltam megnézni egy tükörben, hogy mennyire fest szörnyen. Már maga a sajgás is elég emlékeztető volt arra, hogy még mindig nagyon is ott van.

Cara mellettem ült a szomszédos hintán, és agyonkopott bakancsa orrával a port rugdosta. Egy ideje már nem nézett közvetlenül rám, a szeme csak rövid, éles pillantásokra rebbent fel, mielőtt ismét elkapta volna a tekintetét.

Épp erőt gyűjtött hozzá.

A kérdéshez.

Az első mindig lazának tűnt, mintha csak úgy csevegne.

– Szóval... mennyire volt vészes ezúttal? – buktak ki a szavak a fogai közül.

Kifújtam a levegőt, az ujjaim rászorultak a láncokra. – Megjárja. Azt hiszem, nem ez volt a legrosszabb – vonom meg a vállam.

Az orrán keresztül fújta ki a levegőt, a bakancsa erősebben súrolta a talajt. – Margot...

Olyan pillantást vetettem rá, amivel el akartam hallgattatni, de nem vette a lapot. Sosem vette. Az aggodalma mindig minden mást felülírt.

– Sokáig tartott? – faggatott tovább, ezúttal lágyabban.

Megvontam a vállam. – Mit számít? Már amúgy is vége.

A szája vékony csíkká préselődött. – Ma este bármikor átjöhetsz hozzám aludni – ajánlotta fel, de mindketten tudtuk, hogy ez nem igazi megoldás azután, ami a legutóbb történt, amikor ezt tettem...

Az ő helyzete is alig volt jobb. Ráadásul, ha nem megyek haza, csak annál dühösebb lesz, amikor legközelebb hazatérek.

– Köszi, de megleszek. – Bólintok egyet, hogy nyomatékot adjak a saját hazugságomnak.

A hazugságok mostanra olyan könnyen jöttek, hogy alig volt már hazugság ízük.

Cara bosszúsan kifújta a levegőt, és hátradőlt a hinta láncainak, lazán átfonva rajtuk a karját. – Sosem fáradsz bele abba, hogy úgy teszel, mintha nem zavarna? Hogy a vele való együttélés nem zavar?

– És te? – vágtam vissza felhúzott szemöldökkel, mivel a türelmem ma eléggé a végét járta.

Sóhajtott, és megrázta a fejét. – Touché.

Egy darabig csend feszült köztünk, sűrű és fojtogató csend, ahogy a bűntudat, amiért ráförmedtem a barátnőmre, lassan befészkelte magát a gyomromba...

De mielőtt egy rögtönzött bocsánatkéréssel orvosolhattam volna a dolgot, észrevettem, hogy valami felkeltette Cara figyelmét. Hirtelen felkapta a fejét, a teste megfeszült, és egyenesebben ült fel, hogy jobban átlásson az utca túloldalára...

– Mi az? – kérdeztem, és meg sem próbáltam követni a tekintetét.

A könyvtár felé bólintott. – Margot, nézd.

Épp időben fordultam meg, hogy lássam a morcos könyvtárosnőt, ahogy kilép a járdára, megigazítja a táskát a vállán, majd elsiet az utcán, miközben a karóráját vizslatja.

– Hová megy? – teszem fel a kérdést hangosan, tudva, hogy Cara is csak annyit tud, mint én.

Cara elvigyorodott. – Remélhetőleg elég messzire ahhoz, hogy ne vegye észre, ha egy röpke öt percre rávetjük magunkat a wifire.

Kissé felültem, és figyeltem, ahogy teljesen eltűnik a sarkon...

A könyvtár még nyitva volt – az ajtón lévő tábla ezt teljesen egyértelművé tette. De nélküle a pultnál... bárki is maradt a helyén, nem fogja tudni, hogy a héten korábban már jártunk bent!

Visszapillantottam Carára.

Ő már talpon is volt.

– Gyerünk, mozgás! – mondta, és megragadta a csuklómat.

Hezitáltam. – És ha hamarabb jön vissza, mint gondolnánk?

Cara a szemét forgatta. – Gyorsak leszünk. Maximum öt perc.

Öt perc... csak ennyire volt szükségünk... csak hogy megnézzük!

Rágcsáltam a szám belsejét, de a lábam már mozgott, követtem őt a bejárat felé, ahogy a gyors lépteink futásba váltottak.

Az ajtó megnyikorgott, ahogy besurrantunk, a levegő odabent rögtön hűvösebb volt, a régi könyvek és a por illata pedig ismerős, biztonságot nyújtó takaróként ölelt körbe – ez volt a hét kedvenc időszaka számomra.

A pult teljesen üres volt.

Semmi lépészaj.

Semmi hang.

Csak mi.

Cara nem vesztegette az időt. A legközelebbi számítógép felé vetődött, intett, hogy kövessem, miközben lehuppant a megszokott helyére – és ujjait a billentyűkön püfölve bejelentkezett.

– Gyerünk, Margot – sziszegte, kizökkentve az ajtónál lévő kábultságomból, én pedig sietve odamentem hozzá.

Leültem mellé, a szívem hevesen vert, amint a képernyőn végre felvillant a kezdőlap. Cara ujjai fürgén jártak, ahogy először a saját e-mailjét nyitotta meg – az oldal egy pillanatra lefagyott, és a betöltés a szokásosnál tovább tartott.

Visszatartottam a lélegzetem.

Mindketten ideges pillantásokat váltottunk.

És aztán—

Egy új üzenet jelent meg a beérkezett levelek között, a címe: „PP JELENTKEZÉS EREDMÉNYE”

A gyomrom görcsbe rándult, ahogy rákattintott, a pulzusom pedig a fülemben dübörgött.

Mellőle futottam át a szavakat, mindketten versenyt olvastunk az eredményért, és alig fogtam fel a leírtakat, mielőtt Cara halkan fel nem zihált mellettem.

– Te jó ég – suttogta. – Margot, választ kaptam, azt akarják, hogy érjem el a kompot huszadikán Port Meadowbankből! – olvassa fel, miközben én hitetlenkedve nyitom és csukom a szám.

– Cara, ma tizenkilencedike van! Huszadika az holnap! Hogy a fenébe fogsz eljutni a Meadowbank-i kikötőbe holnapra! – rikoltom, miközben az agyam sebesen kattog, hogy lépést tartson azzal, ami épp történik.

– Várj, várj, várj! – Emeli fel a kezét, tágra nyílt szemekkel gondolja végig a dolgot. – Hadd nyomtassam ki, aztán megnézzük a te e-mailedet is, hátha te is kaptál választ! – vázolja a tervét Cara, én pedig hevesen bólogatok, és várakozásteljesen tördelem a kezem.

Cara ujjai átrepültek a billentyűzeten, és a bombát hatástalanító ember sürgősségével navigált a nyomtatás funkcióhoz. A sarkon lévő ősöreg könyvtári nyomtató felnyögve életre kelt, és egy sor fojtott zúgó és mechanikus kattogó hangot hallatott, mielőtt kiköpte volna a papírt.

Figyeltem, ahogy odaugrik, és felkapja a lapot, amint az a tálcába landol. A gyomrom összeszorult. Ez valóságos volt. Ez tényleg megtörténik. Bejutott. Holnap ilyenkorra már talán el is megy.

De mi lesz velem?

Mi van, ha Cara kijut innen, én pedig nem?

Hátrahagynak rohadni...

Az ujjaim a billentyűzet felett lebegtek, a légzésem bizonytalanná vált, miközben arra kényszerítettem magam, hogy belépjek a saját fiókomba. A szemem a tárgymezőkre siklott, kétségbeesetten pásztázva azokat. Éreztem, hogy Cara ismét megjelenik mellettem, a légzése gyors és egyenetlen volt...

– Nos? – kérdezte, olyan erősen szorítva a kinyomtatott visszaigazolást, hogy a papír meggyűrődött a kezében.

Nagyot nyeltem, és frissítettem az oldalt. Az e-mailemnek egy másodperccel tovább tartott a betöltés, a képernyő tetején forgó kerék szinte gúnyolódott velem, és csak azért nyújtotta el a pillanatot, hogy még jobban kikészítsen.

És aztán—

Ott volt.

„PP JELENTKEZÉS EREDMÉNYE.”

Ugyanaz a tárgymező, amit Cara is kapott, és ami szinte beégett az agyamba.

Tétováztam, az ujjaim merevek voltak az egéren, csak arra az esetre, ha az enyém rossz eredmény lenne...

Cara szinte vibrált mellettem. – Nyisd már ki a francba!

Így hát erősen lekattintottam az egeret.

Az e-mail megnyílt előttem. A szemem végigsiklott a szavakon, próbálva kiszúrni belőlük azt az egyetlen részt, ami igazán számított.

Sajnálattal kell közölnünk önnel, hogy...

Befejeztem az olvasást.

Minden elcsendesedett bennem, mintha a testem kikapcsolt volna, csak hogy megakadályozza, hogy érezzem ezeknek a szavaknak a teljes súlyát.

Sajnálattal kell közölnünk önnel, hogy.

Nem választották ki.

Nem jelölték.

Nem jut ki.

Alig vettem észre, hogy a kezem elzsibbadt, és még mindig fagyottan pihen a billentyűzeten. A képernyő szélei elmosódtak, a látásom csőlátássá szűkült, ahogy a körülöttem lévő világ semmi mássá nem zsugorodott, csupán arra az öt átkozott szóra.

– Margot?

Cara hangja éles volt az aggodalomtól, és tudtam, hogy túl sokáig tartott reagálnom.

Áthajolt a vállam fölött, és végigpásztázta az e-mailt, a lélegzete pedig elakadt a torkában, amikor ugyanahhoz a részhez ért, mint én.

– Nem – motyogta. – Nem, nem, nem, ennek valami tévedésnek kell lennie...

– Nem tévedés – vágtam közbe kísértetiesen egykedvű hangon. – Nem engem választottak.

Éreztem, hogy engem bámul, és valamilyen reakcióra vár. Egy összeomlásra. Egy kitörésre. Valamire.

De már semmim sem maradt, amit adhattam volna.

Csak ültem ott. Bámultam a szavakat, amelyek az imént pecsételték meg a sorsomat.

– Margot...

Felém nyúlt, de én elhúzódtam.

– Te holnap elmész. – A szavak üresen csengtek, mintha valaki máséi lennének.

Cara megrázta a fejét. – Akkor találunk egy másik utat. Majd mi...

– Nincs más út. – A válasz élesebbre sikerült, mint terveztem, de nem érdekelt, mert belül teljesen megtörtnek éreztem magam.

Cara összeszorította az állkapcsát, a szeme égett a frusztrációtól, a bűntudattól és valami mástól, aminek a beazonosításához már nem volt energiám.

– J-Jól van... nyomtasd ki, vigyük magunkkal őket... olvassuk el teljesen, és lássuk, mit tehetünk – javasolja Cara, és a vállamat megrázva cselekvésre ösztönöz, miközben én lenyelem a torkomban gombócot, és tétován a nyomtatás ikon felé viszem az egeret.

Egy papíralapú másolattól csak még rosszabbul érezném magam az elutasítás miatt, de azért mégis megteszem... és rákattintok a nyomtatásra.

Egy hirtelen, idegen zaj zökkentett ki mindkettőnket a transzunkból – egy ajtócsapódás.

A francba.

A könyvtárosnő visszatért.

Cara keze előrelendült, és megragadta a csuklómat. – Gyerünk! – visított fel, és odarohant, hogy kitépje a lapomat a nyomtatóból.

Elrohantunk a gép mellől, az elutasító e-mailem még mindig ott virított a képernyőn, miközben mi a kijárat felé botladoztunk – rekordsebességgel suhantunk el a nő mellett, aki fel sem tudta fogni, miben is sántikáltunk.

Kiértünk az utcára, és átrohantunk az úton az elhagyatott hintapark biztonságába.

Cara felém fordult, szemei kétségbeesettek voltak, és zihálva kapkodta a levegőt. – Helyre tudjuk hozni. Csak egy tervre van szükségünk. Talán van még valami más is ezen az oldalon!

Alig hallottam őt.

Mert csak arra tudtam gondolni—

Hogy ő elmegy innen.

Én pedig nem.

És fogalmam sem volt, mi a poklot is kellene most tennem...