Margot szemszöge

A visszavezető út a cellába ezúttal csendesebbnek tűnt.

Nem volt kínos.

Nem volt feszült.

Csak... nyugodt.

Coban keze egész úton az enyémbe fonódott, a hüvelykujja lassan, szórakozottan rajzolt mintákat a bőrömre, mintha neki is épp akkora szüksége lett volna a folyamatos érintésre, mint nekem.

Nem sokat beszéltünk.

Nem is volt rá szükség.

Minden, ami számított, már elhangzott...