Zelena.

A nap hátralévő része csak vánszorgott. Ami napoknak tűnt, azután végre megszólalt az utolsó csengő. Szokás szerint nagyon lassan szedtem össze a cuccaimat, megvárva, hogy a gyerekek többsége eltűnjön, mielőtt a szekrényemhez indulok. Minél tovább várok, annál kevesebb embert kell látnom. És én ezt így szeretem.

Kiléptem az ajtón, és ott volt. Gunner. A kerítésnek dőlve, karba tett kézzel, egyik térdét felhúzva, a lábát a kerítésen pihentetve. Fú, ő a tökéletesség. Nevetve beszélgetett Cole-lal és Smith-szel. Jézusom, elválaszthatatlanok voltak. Egyébként mit csináltak még itt? Mindenki más már elment, mire vártak.

Gunner megfordította a fejét, és meglátott az ajtóban. Gyorsan felállt a kerítéstől, és felém fordult, félmosollyal az arcán. Cole és Smith is engem néztek. Smith megint az ujjmozgatós integetését produkálta. Lehajtottam a fejem, és a kapu felé indultam.

– Szia, Zelena – kiáltotta Smith éneklő hangon. Felnéztem, és láttam, ahogy Cole oldalba böki, Smith pedig ránézett és némán azt tátogta: „mi van”.

Újra lehajtottam a fejem, és folytattam utam a kapu felé.

– Szia – vigyorgott Gunner.

– Azt gondoltuk, hazakísérünk – mondta, a mögötte álló barátaira bólintva.

Miért akarnának hazakísérni? Csak azért akarnak egyedül kapni, hogy megtámadjanak? Kezdtem kicsit megijedni és összezavarodni. Miért fordítanak rám ennyi figyelmet? A három fiú a kapunál állt, és feszülten néztek rám, várva a válaszomat.

– V-vagyis miért? – kérdeztem halkan.

– Nos, mert jó alkalom lenne arra, hogy beszélgessünk – válaszolta Gunner habozás nélkül. Miről beszélgetnénk, semmi közös nincs bennünk, és kétlem, hogy lenne bármi, amiben egyetértenénk.

– Miért akarnál velem beszélgetni? – kérdeztem határozottan.

Gunner oldalra billentette a fejét, zavart tekintet ült ki az arcára.

– Gyönyörű vagy, Zelena, miért ne akarnék egy gyönyörű lánnyal beszélgetni?

Csendesen felhorkantam a megjegyzésére. Miről beszél ez, az ég szerelmére? Nem vagyok gyönyörű, törött vagyok. Vagy valami játékot játszik, vagy vak.

– Nem vagyok gyönyörű, egy csúf mocsári szörnyeteg vagyok – suttogtam, némi megvetéssel a hangomban. Lehajtottam a fejem, hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, és görnyedten karba tettem a kezem.

Smith felkuncogott, Gunner pedig odakapta a fejét, és mély, vad morgást hallatott, olyat, amilyet egy állat ad ki. Még soha nem hallottam embert így morogni, furcsa volt, finoman szólva.

– Mi van? – nyikkant Smith, a levegőbe dobva a kezét.

– Vicces – kuncogott. Cole tarkón vágta, Gunner pedig ráhorkantott, majd újra rám fordította a tekintetét.

– Soha többé ne mondj ilyet magadról – mondta Gunner, miközben előrehajolt, leguggolt, hogy az arca egy vonalban legyen az enyémmel.

– Te, Zelena, lélegzetelállító vagy.

A belsőm elolvadt, a térdeim elgyengültek az apró testem alatt. Kicsit hátratántorodtam, ahogy meglepett az intenzitása és a melegsége. Gyorsan kiegyenesedett, és hátralépett tőlem. Felnéztem rá, ragyogó kék szeme még mindig az enyémet fürkészte. Biztosan megőrültem.

– Rendben – mondtam, miközben kicirkáltam az óriási fiúk között, és ki a kapun. A három fiú szorosan a nyomomban volt.

Az erdőn keresztül sétáltunk a szokásos hazafelé vezető útvonalamon. Gunner mellettem sétált, Cole és Smith pedig közvetlenül mögöttünk.

– Nos, mesélj magadról – mondta Gunner mosolyogva. Kicsit megráztam a fejem, nem néztem fel rá.

– Nem vagy egy nagy beszélgető, igaz? – kérdezte, én pedig újra megráztam a fejem.

– Ez eddig remekül megy – hallottam Smith suttogását Cole-nak.

– Fogd be – suttogta vissza Cole. Azt hiszem, nem tudták, hogy hallom őket. Gunner a szája sarkából rájuk morgott. Felnéztem rá, ő pedig gyorsan visszamosolygott rám. Mögéjük pillantottam, Cole és Smith mögöttünk voltak, közel, de határozottan nem elég közel ahhoz, hogy halljam a suttogásukat. Fura.

– Régóta élsz itt? – kérdezte Gunner.

– Mióta az eszemet tudom.

– Hűha, akkor még soha nem éltél máshol?

– Nem – vontam vállat.

– És miért vagy ilyen csendes az iskolában? – lenézett rám, várva a válaszomat.

– Én, én... öhm, én... én csak nem illek oda – motyogtam. Egy percig csendben volt, ahogy lassan tovább sétáltunk.

– Az a Demi aztán egy jó kis darab.

Felhorkantam rá, persze hogy gyönyörűnek tartja, miért is ne. Szóval ezért beszélget velem, azt hiszi, hogy ha velem szórakozik, az valahogy lenyűgözi Demit.

– Ja, egy igazi szardarab – kiáltotta Cole mögülünk. Smith-szel nevettek és meglökték egymást. Felnéztem Gunnerre, ő is nevetett. Várjunk csak, akkor nem szereti Demit? Lenézett rám, és a szemünk egy másodpercre találkozott. Lepkék röppentek fel a gyomromban, és égető érzés a mellkasomban. Még soha nem voltam szerelmes, ilyen érzés, amikor valaki tetszik? Rám mosolygott, és a kék szemei csillogtak. Éreztem, ahogy egy bizsergés fut végig a testemen. A lábujjaktól az ujjakig, fel és le a karjaimon és a lábaimon. Mintha forró tűk szurkálták volna a gerincemet, és tüzes fájdalomhasadás ért a mellkasomban, kiverve belőlem a szuszt. Megálltam a sétában, és a mellkasomhoz kaptam, előrehajolva. Mi történik velem?

– Hűha, Zee, jól vagy? – Gunner leguggolt elém, a kezei a vállamon voltak. Zee-nek hívott, épp most adott egy becenevet? A mindenit, a fájdalom!

– Zelena, mi a baj? – kérdezte újra, a hangja remegett, mintha félne vagy valami. Lehetetlen, hogy miattam aggódjon, még csak nem is ismer.

– Mi történik? – hallottam Cole hangját mellettem, éreztem, ahogy a kezei a derekam köré fonódnak, és megrezzentem az érintéstől. Gunner felemelte a fejét, és rá morrant, mi van ezzel a sráccal és a morgással? De bevált, mert Cole elengedett.

– Jól van? – kérdezte Gunnertől.

– Nem tudom, csak valahogy megállt – válaszolta Gunner.

– Hogy érted, hogy csak megállt? – követelte Smith.

– Nem tudom – morgott Gunner.

– Éreztem a fájdalmát, aztán megborzongott, és csak megállt.

Gunner most azt mondta, hogy érezte a fájdalmamat? Hogy érezhette a fájdalmamat, ez mit is jelent? A kezét az állam alá tette, és felemelte a fejemet, hogy ránézzek. A másik kezével gyengéden lehúzta a kapucnit a fejemről. Kinyitottam a szemem, és az arca pont ott volt előttem. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. A keze az államon elektromos szikrákat küldött le a nyakamon. A szemei a lelkembe néztek. A másik kezét az arcomra tette, és mély lélegzetet vett. Ó, Istenem, mit fog tenni? Megpróbál megcsókolni? Persze, hogy nem fog megcsókolni, ne légy nevetséges. Féltem, nem tudtam, mi történik velem. Szorosan behunytam a szemem, és a testemre figyeltem. A hátamon lévő ostorcsapások még mindig csíptek, de a csontjaim fájtak. A bordáim mintha minden irányba húzódtak és nyomódtak volna. A gerincem mintha csavarodott és fordult volna.

– Zelena, nyisd ki a szemed – Gunner hangja lágy és megnyugtató volt.

– Zelena, azt akarom, hogy nyisd ki a szemed, és nézz rám.

Engedelmeskedtem, kinyitottam a szemem, és ránéztem. Az arca még mindig közvetlenül az enyém előtt volt. Éreztem a leheletét az arcomon, éreztem a bőre illatát. A keze az arcomon melegnek és biztonságosnak tűnt. Mélyen a szemébe néztem. A gyönyörű kék szemébe. De nem csak ennyit láttam. Volt valami más is a szemében, olyan volt, mint egy érzés, mint a nyugalom hulláma, ami elöntött.

– Vegyél egy lélegzetet, Zee. Vegyél egy hosszú lélegzetet, és próbálj meg ellazulni – suttogta nyugodtan, én pedig úgy tettem. A szememet az övén tartva mélyen belélegeztem, és nagyon lassan kilélegeztem. Ahogy kiengedtem a levegőt a tüdőmből, vele együtt távozott a fájdalom a karjaimból és a lábaimból, a csavaró fájdalom a hátamból és a mellkasomból. A forróság, amit a testemben éreztem, mind kiment belőlem azzal az egy mély lélegzettel.

– Haaa-ver – kiáltott fel Smith. Hallottam, ahogy Cole újra tarkón vágja.

– Így már jobb – sóhajtott Gunner.

Lassan kiegyenesedtem, ahogy Gunner felállt a porból. A keze még mindig szilárdan a bal arcomon pihent, a tekintete még mindig az enyémbe fúródott.

– S-sajnálom – motyogtam.

– Nem tudom, mi történt az imént. – Lehajtottam a fejem, és elhúzódtam a kezétől.

– Semmi gond, Zee, de mennünk kell – mondta, hátralépve tőlem, és Cole és Smith mellé állva. Most mindent elrontottam, azt hiszik, egy totális bolond vagyok. A hülye kis kirohanásom miatt a hegyekbe menekülnek.

– Jól leszel innen hazáig? – kérdezte Gunner fejbillentéssel. Visszahúztam a kapucnimat a fejemre, és bólintottam. Megfogta a kezem, és kicsit megszorította.

– Holnap találkozunk – énekelte. És ezzel el is tűntek.

Mit tettem, mi volt ez az előbb? A hazaút hátralévő részében gyűlöltem magam. Mekkora egy különc vagyok. Milyen tizennyolc éves kap szívroham-félét egy erdő közepén.

A bejárati ajtómhoz értem, és megálltam, még egy percre szükségem volt, mielőtt bementem. Tudom, hogy késtem, és nem lesz boldog. Csak remélem, hogy még nem ivott túl sokat. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Azonnal egy üveg repült a fejem felé. A földre vetettem magam, hogy elkerüljem, becsapva az ajtót, ahogy elestem. Az üveg az ajtókereten tört szét, és üvegszilánkokkal borított be. Egy szilánk megvágta az arcomat, és egy kis vér csorgott le az arcomon.

– Hol a faszban voltál, te értéktelen kurva? – üvöltötte, miközben felém topogott. Összegömbölyödtem a becsukott ajtó mellett.

– SAJNÁLOM! – kiáltottam.

– Ne kiabálj velem, te ribanc – üvöltötte, miközben megragadta a hajam, és talpra rántott. Részeg volt, éreztem rajta. Izzadt és piszkos volt, a bűzétől hányingerem lett.

– Fél órája itt kellett volna lenned, hogy vacsorát főzz, és kitakarítsd a kibaszott konyhát – üvöltötte az arcomba, a nyála az arcomra fröccsent, ahogy ordított. Szorosan behunytam a szemem, de a könnyeim patakokban folytak az arcomon.

– Tudom, sajnálom – zokogtam, miközben a hajtövemet szorongattam. A fejemben lüktető fájdalom mélységes volt. A falnak dobott, a hátam a gipszbe csapódott. Éreztem, hogy néhány félig gyógyult sebem újra kinyílik, és vérezni kezd. Térdre és kézre estem a padlón, lehajtott fejjel. Fel akartam kelni és elszaladni, vissza akartam vágni, de nem tudtam. Megdermedtem a félelemtől. Mindig megdermedek a félelemtől, ha ezzel a férfival kell szembenéznem.

– Menj és főzz valami kibaszott kaját, mielőtt elveszítem a türelmem – köpte. Felkeltem a padlóról, és félig futva, félig botladozva a konyhába mentem. Amint eltávolodtam apám bűzétől, megragadtam egy konyharuhát, és letöröltem az arcomon csorgó vért. Érzem, ahogy a vér összegyűlik a hátamon az ingem alatt. Hátra nyúltam, és nagyon gyengéden végigsimítottam az ujjaimmal a felszakadt bőrömön. Ahogy a kezemet az arcomhoz emeltem, láttam a friss vért az ujjbegyeimen. Ezzel most nem sokat tehetek. Várnia kell későbbig. A konyha rendetlenség, ma is itt járt, mindent kihúzott a szekrényekből a szörnyű kísérletében, hogy megetesse magát. A konyharuhát a pultra dobtam, és a hűtő elé álltam. A homlokomat a hűtő ajtajának támasztottam, és letöröltem a könnyeket, amelyek fenyegettek, hogy kicsordulnak.

Miért? Miért ilyen az életem?

-----------------------------------------------------------------------------

A szerző megjegyzése.

Mit gondoltok eddig a karaktereinkről? Ki a kedvencetek?