"A kurva életbe." Dan feje felkapódott az ágyról, miközben lelökte magáról Laurát. Blair láthatta az arcán a rémületet, amikor meglátta őt az ajtóban állni. Letolt gatyával – pontosabban ebben az esetben levett gatyával – kapták rajta. Laura átsietett az ágyon, és egy takarót húzott a meztelen testére. Arca tele volt döbbenettel, ami mutatta, hogy az unokatestvére nem tudott Blair jelenlétéről. A kifejezés, amit viselt, hihetetlenül őszinte volt, és lehetetlen lett volna megjátszani.

"Nem, köszönöm. Úgy tűnik, Laura már gondoskodott erről helyetted." Blair meglepődött, mennyire nyugodtan hangzott. Pedig legszívesebben csak sikítani, kiabálni és dobálózni akart volna. De mit érne el vele? A kapcsolata akkor is tönkrement volna.

"Blair! Mit keresel ma otthon?" Dan fasza nedves volt, és ernyedten simult a lábához. Úgy tűnik, nem túl izgató, ha a menyasszonya rányit.

Blair felvonta rá az egyik szemöldökét. "Tényleg emiatt aggódsz? Lehet, hogy jobb lenne betakarnod magad."

Blair összehúzott szemmel figyelte Dant. Szerette őt, de az az ember, akit most látott, visszataszító volt számára. Már nem számított, hogy mennyire vonzó. Számára csúnya volt. Senkinek sem szabadna megcsalnia azt, akit állítólag szeret. Még ha fegyvert is fogtak volna a fejéhez, ő akkor is visszautasította volna. Kár, hogy Dan nem érzett ugyanígy. És amennyire ő látta, Laurának nem kellett őt kényszerítenie. Ahogy az aktus közben beszéltek, mindent elárult.

Blair letette az ütőt, és a falnak támasztotta az ajtó közelében. Csak a biztonság kedvéért. Azt mondogatta magának, hogy nem fogja használni, de ki tudja? A szenvedélyből elkövetett bűncselekményeknek is valahonnan fakadniuk kell. Hétköznapi, normális emberek, akik a pillanat hevében bűnt követnek el. Így hát biztonságosabb volt letenni. Blair aztán összefonta a karját a mellkasa előtt, és hátranézve látta, hogy Dan leszállt az ágyról, és épp az öltönynadrágját húzta magára.

Laurára emelte a tekintetét. A ribanc arcán most önelégült kifejezés ült. Ez váltotta fel a döbbenetet. De miért?

A vér zúgott a fülében, ahogy szembesült a magánélete teljes pusztulásával. Soha többé nem akarta látni a férfit, de ő és Dan is a Kingstonnál dolgoztak. Ő jelentkezett előbb. Dan csak egy évvel később csatlakozott a céghez.

Blair ott és akkor eldöntötte, hogy nem fogja otthagyni a munkáját. Ez volt az egyetlen kézzelfogható dolog, amibe kapaszkodhatott, úgyhogy megtartja. Nem mintha közvetlenül együtt dolgoztak volna.

Dan tett felé egy lépést, és kinyújtotta a kezét. "Bébi.."

Blair hátralépett. "Hozzá ne merj érni." Nemcsak azért, mert a gyomra is felfordult tőle, de ki tudja, hol járt az a kéz azelőtt?

A Blair hangjából áradó méreg megállította a férfit. Laurára nézett, mielőtt a tekintete visszatért volna Blair arcára. Blair tudta, hogy sápadt. Ki ne lenne az?

"Hinned kell nekem. Ez csak egy egyszeri alkalom volt. Soha többé nem fog megtörténni. Nem jelentett semmit." Dan könyörgött neki.

Blair látta a kifejezést Laura arcán. De már azelőtt is tudta, hogy a férfi hazudik. Dannek volt egy árulkodó jele. Amikor hazudott, a jobb szemöldöke felszaladt. A mai napig a hazugságai sosem jelentettek nagy dolgot, csak apróságokat. Vajon észrevette ezt akkor is, amikor a múltban Lauráról beszélt? Blair nem volt benne biztos. Mert néha a tudatalatti elme még minket is képes átverni.

"Tudod mit, Dan? Nem számít." Blair megemelte az állát, miközben a körmei a tenyerébe vájtak. "Ez az egyetlen alkalom épp elég volt."

"Micsoda. Nem, Blair édesem, kérlek, én szeretlek téged." Dan megpróbálta a karjaiba zárni.

Blair gyorsan lépett, felkapta az ütőt, és úgy lendítette meg, hogy a vége a férfi mellkasának nyomódott, visszatolva őt és tisztes távolságban tartva. "Eszembe se jusson."

Dan lenézett az ütőre, és vállmagasságig emelte a kezét. "Kérlek, ő csábított el. Tudod, mekkora ribanc. Hiányoztál nekem."

Mindketten meghallották a zihálást az ágy felől. Laura reagált: "Hazudik, Blair. Ez már hónapok óta tart. Nem sokkal azután kezdődött, hogy beköltözött."

"Pofa be, te hülye kurva" – fordult felé ordítva Dan. Majd Blairhez szólt: "Hazudik."

Blair vállat vont. "Nem számít. Csak az az egyetlen alkalom kellett hozzá, Dan." Megbökdöste őt a baseballütővel. "Ne hívd Laurát hülye kurvának. Lehet, hogy sosem bocsátom meg neki ezt, de te éltél párkapcsolatban, Dan, nem ő." Blair látta, ahogy Laura kicsúszik az ágyból, és a ruhái után kotorászik, miközben a lepedőt még mindig a melleihez szorítja. "Ha szerinted ő egy ribanc, akkor te mi a fasz vagy?" Blair tudta, hogy még tíz zuhanyzás után sem érezné magát tisztának. Ehhez időre lesz szüksége.

Blair érezte, hogy most nem bírna többet elviselni. El kellett mennie, mielőtt mindketten felöltöznek. Gondolkodnia kellett, fel kellett dolgoznia a történteket. Sarkon fordult, és lerohant a lépcsőn. Gyorsan felkapta a bőröndöt és a retikült. Az irattáska csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, amikor már épp indulni akart a bejárati ajtón keresztül.

"Te ostoba ribanc, miért kellett bármit is mondanod?" – hallatszott fentről Dan dühös hangja.

Blair az íróasztalához sietett, felkapta az irattáskát, és megállt a bejárati ajtóban, készen a távozásra. Tudta, hogy amint átlépi a küszöböt, többé nem tér vissza. Fogalma sem volt, hová megy, de bárhol jobb lesz, mint itt.

Dan sértését Laura éles visítása követte. "Nem vagyok ribanc, Dan."

"Te és a nagy szád. Akartad, hogy ez megtörténjen, ugye?" – vádaskodott Dan.

Blair hallotta a könnyeket Laura hangjában. "Nem zavart a szám, amikor a faszodat szopta."

"Sss." Dan aggódott, hogy meghallja a vitájukat. "Te csőbe húztál, igaz? Tudtad, hogy haza fog jönni."

"Dan, nem tudtam." – sírt Laura.

Ha tovább marad, mindketten felöltöztek volna, aztán lejönnének ide, ő pedig nem akart még egy konfrontációt.

Mély levegőt véve, Blair kilépett a bejárati ajtón, és hátra sem nézett, még akkor sem, amikor hallotta, ahogy Dan a nevét kiáltozza a házból.