Fejezet 3

Rhea

A hátam a márvány mosdókagylónak feszül, a kezem a hűvös felületbe markol, ahogy próbálom megtartani magam. Nincs hová menni, nincs hová futni.

A mosdó kicsi és szűk, alig van benne elég hely két ember számára.

És ő pont előttem áll, a szeme lefelé, rám mered, az arca olyan közel van az enyémhez, hogy érzem a leheletét az arcomon.

– Mit keresel itt? – kérdezem remegő hangon.

– Te vagy a párom. – A hangja mély, búgó, és kissé rekedtes.

Nagyot nyelek, képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem. Az illata betölti a levegőt, és szédülök tőle.

– Nem – rázom hevesen a fejem, miközben a kezem is remeg. – Tévedsz.

– Nem tévedek – feleli. – Az illatod.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Kinyújtja a kezét, és megragadja a csuklómat; az érintése szinte égeti a bőrömet. Hideg fut végig a gerincemen, és próbálok elhúzódni, de ő szorosan fog, a szorítása engedhetetlen. Nem tudok kiszabadulni.

– Te vagy a párom – ismétli meg, mintha elsőre nem hallottam volna.

– Kérlek – könyörgöm –, engedj el!

Elengedi a csuklómat, de én a földbe gyökerezve maradok. A lábam nem mozdul, nem hiszem, hogy egyáltalán képes lenne rá. Azokkal a lélektelen szemekkel néz rám, amelyek mintha kiszívnák belőlem magát az életet.

– Tudom, hogy a párom vagy, és tudom, hogy te is tudod. Semmi értelme tagadni. Az illatod... egyetlen máséhoz sem fogható. Hív engem, hívja a farkasomat.

– Nem tudom, miről beszélsz – tagadom ismét, bár tudom, hogy ez nem igaz.

Érzem.

Minden porcikám érzi, és a farkasam is. De ez egyszerűen nem lehet. Ez valami olyan dolog, amit nem tudok elfogadni, mégis ott van a puszta igazság, és egyenesen az arcomba bámul.

– Hazudsz nekem.

Oldalra fordítom a fejem, kerülve a tekintetét. Félek, rettegek, de nem vagyok hajlandó ezt kimutatni neki. Ha megteszem, csak fel fogja használni ellenem.

– Nekem... nekem dolgom van. Kérlek. Vissza kell mennem a partira, mielőtt valaki észreveszi, hogy eltűntem.

– Félsz. – A hangja mély, és tele van gúnnyal; a hangszíne arra utal, hogy a legkevésbé sem aggasztja a kétségbeesésem.

– Persze, hogy félek. Vadidegen vagy számomra, és beszorítottál egy zárt helyre, ahonnan nincs menekvés. Miért ne félnék? – A hangom egyre hangosabbá és dühösebbé válik, a frusztrációm és a félelmem a szavaimban is megnyilvánul. – Engedj el!

– El foglak – feleli egyszerűen. – Amint beismered, hogy a párom vagy.

– Nem vagyok a párod – mondom. – Nem lehetek az.

– Miért nem?

– Mert... mert te egy Alfa vagy, én pedig egy selejt.

– És?

– És, ez így lehetetlen.

– De lehetsé...

Több minden is elhagyta volna még az ajkát, de Ethel félbeszakít minket. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor rám talál a mosdóban. Zavart az arca, amint meglát egy másik falka Alfájával, méghozzá egy ennyire hatalmassal, és nem is igazán tudja, mit mondjon.

– Minden rendben? – kérdezi óvatos hangon.

– Minden a legnagyobb rendben – feleli az Alfa, mielőtt bármit is kinyöghetnék. Rám néz, majd hátralép. Amikor már van köztünk némi távolság, végre úgy érzem, újra működik a lábam. – Épp indulni készültem. Elnézést.

Szó nélkül elhagyja a mosdót, amiért roppant hálás vagyok. Gyors távozása és hallgatása elárulja, hogy nem akarja, hogy bárki is megtudja, ami csak még inkább azt jelzi számomra, hogy ezt magamban kell tartanom, és továbbra is tagadnom kell.

Eltelik egy pillanat, Ethel pedig becsukja maga mögött az ajtót, mielőtt rám néz. Az arckifejezéséből ítélve legalább egymillió kérdése van hozzám.

– Mit keresett ez itt? – kérdezi halkan. – És miért vagy ennyire kifulladva? Mi bajod van ma neked?

– Semmi. Én... én csak bejöttem ide, hogy letisztítsam magam, ő pedig, azt hiszem, utánam jött.

– Miért?

– Nem tudom. – Megvonjam a vállam, úgy téve, mintha fogalmam sem lenne.

De Ethel okosabb ennél.

– Azt hiszem, nagyon is tudod. – Ethel összehúzza a szemét. – Te talán... terveztél valamit?

– Tessék?

– Megértem a vonzerőt, ami abban rejlik, hogy egy erős és hatalmas valakivel legyél, de te egy senki vagy, Rhea. Egy selejt vagy, és az ilyen férfiak letépik a fejedet, és a szemétbe dobják. Egy pillanatig se gondolj rá! – hajtja tovább a magáét.

Beletelik egy percbe, mire megértem, mire is célozgat, és abban a percben, ahogy leesik, undor fog el. Azt hiszi, becsaltam a Véreskarom falka Alfáját a mosdóba, és az isten tudja, mit csináltam vele.

– Szó sincs ilyesmiről. Csak bejöttem, hogy letisztítsam magam, ő pedig utánam jött, nem tudom, miért – mondom neki ismét, újra és újra védekezve. – Hinned kell nekem. Nem voltak rossz szándékaim, én nem vagyok olyan, soha nem tennék ilyet.

Ethel felsóhajt, és bólint, elfogadva a szavamat. – A saját érdekedben, azt hiszem, haza kellene menned. A parti amúgy is a végéhez közeledik, és a többiekkel majd elintéztetem a többit.

– Köszönöm. Sajnálom, hogy ekkora felfordulást csináltam, és...

– Rendben van. Csak menj haza, és pihenj! – legyint a kezével, elküldve engem. – Gyerünk, indulj!

Összeszedem magam, és elhagyom a mosdót. Leveszem az Etheltől kapott egyenruhát, majd szó nélkül elhagyom a falkaházat. Kint a terület még mindig szépen ki van világítva, és néhányan ott álldogálnak, beszélgetnek és iszogatnak.

Amikor elmegyek mellettük, megfordulnak, és rám néznek; a szemük minden mozdulatomat követi. Akaratlanul is feszélyezve érzem magam, és gyorsabbra fogom a lépést, minél hamarabb el akarok szabadulni az ítélkező tekintetük elől.

A falkaház kapuja felé veszem az irányt, és onnan egyedül sétálok haza. Nincs túl messze, úgyhogy nem bánom a sétát. De nem tudom kiverni a fejemből mindazt, ami az imént történt.

Van egy párom.

Van egy párom, és ő Aron alfa a Véreskarom falkából.