Öt évvel később Tessa egy luxus magánjacht társalgójában ült, amely a végtelen, csillogó kék tenger hullámait szelte. Fél karjával átölelte mahagóni színű hegedűjét, miközben csendben hangolta azt.

A zenekar többi tagja elfoglalta a maga helyét körülötte, és izgatottan beszélgettek maguk között a jacht tulajdonosáról, aki történetesen a Sawyer család ünnepelt Kis Hercege volt.

A pletykák szerint a Kis Herceg már most milliárdokat ért, noha alig múlt négyéves, és a dédnagyapja – Sawyer öregúr – nem fogta vissza magát, ha a kisfiú születésnapjának ünnepléséről volt szó. Sőt, ez a jacht is az ő ajándéka volt a Kis Hercegnek, és úgy vette meg, hogy még csak a szeme pilláját sem rebbentette.

– Hé, szerintetek miért a mi zenekarunkat kérték fel a Sawyerek, hogy fellépjünk a Kis Herceg születésnapi ünnepségén? Úgy értem, rengeteg nálunk híresebb zenekar van!

– Ki tudja? Csak annyit hallottam, hogy maga a Kis Herceg választott ki minket a mai fellépésre. Csak neki köszönhetjük, hogy egy ilyen elbűvölő jachton játszhatunk, és a gázsink is gyakorlatilag megnégyszereződött erre az eseményre!

Ennek hallatán a zenekar többi tagja is hangot adott az irigységének. – Bárcsak mi is ilyen szerencsések lennénk, és meglenne nekünk a Kis Herceg vagyonának legalább az egytizede. Gondoljatok csak bele, mennyivel könnyebb lenne akkor az életünk!

– A sors egyeseket jobban kegyel, mint másokat, és úgy tűnik, a Kis Herceg szinte az összes kegyet bezsebelte! Semmink sincs azon a féltékenységen kívül, amit a kisfiú iránt érzünk.

……

Ezt hallva Tessa érezte, hogy ajka sarka keserű, humortalan mosolyra húzódik. Valóban – gondolta komoran –, vannak olyanok, akiket a sors a kegyeibe fogadott, és születésük pillanatától kezdve győzelmet ajándékozott nekik, akárcsak a Sawyer család Kis Hercegének.

És voltak olyanok, mint ő, akik már azelőtt lemaradtak, hogy a bíró elsüthette volna a rajtpisztolyt, és elindíthatta volna a versenyt. Tessa apja egy utolsó szemétláda volt, aki a felesége háta mögött félrelépett, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit az asszony érte tett, és amint az üzlete a sikerei csúcsára ért, elhagyta őt, elfelejtve a múltbéli közös küzdelmeiket.

Amikor Tessa édesanyja elhunyt, Tessának és Timothynak nem volt másra támaszkodnia, csakis egymásra.

Ennek következtében Tessa arra kényszerült, hogy eladja a saját húsát és vérét, csak azért, hogy pénzt szerezzen Timothy orvosi kezelésére. Még csak nem is láthattam a kisbabámat... – gondolta bánatosan. Valahányszor ez eszébe jutott, égető fájdalom hasított a szívébe, amely azzal fenyegetett, hogy darabokra tépi.

Most, hogy belegondolt, a kisbabájának is idén kellett volna betöltenie a négyet, vagyis nagyjából egyidős volt a Kis Herceggel. Azt sem tudom, hogy egy jóképű kisfiú vagy egy imádnivaló kislány. Nem tudom, hová került a baba, vagy hogy jól van-e...

Szeme hirtelen könnybe lábadt, és nem tudta elnyomni az orrában jelentkező szúró érzést, amely a közeledő sírást jelezte.

Ekkor egy éles kiáltás rántotta ki Tessát a gondolataiból. – Tessa! Mit keresel te itt?

A köd kitisztult Tessa szeméből, miközben a hang irányába fordult, de csak olyasvalakit látott meg, akit egész hátralévő életében nem akart volna látni – Sophia Reinhartot!

Sophia elegáns estélyi ruhát viselt, arca finoman ki volt sminkelve. Álla gőgösen felszegett volt, ahogy az orra hegyét hordva lenézett Tessára, pont úgy, mint hat évvel ezelőtt.

Tessa undorodva fintorgott Sophia láttán, mert nem számított rá, hogy itt fogja látni.

– Hah! Szóval tényleg te vagy az! – Miután megbizonyosodott róla, hogy a társalgóban lévő nő valóban Tessa, Sophia odasétált hozzá, tűsarkújának kopogása pedig visszhangzott a teremben. Amikor megállt Tessa előtt, arrogánsan gúnyolódni kezdett: – Nem gondoltam volna, hogy még élsz. Hát, abban a hitben voltam, hogy te és az a haszontalan bátyád már régen meghaltatok!

Timothy... Tessa összeszorította a fogát. Ha Sophia és az anyja, Lauren nem zárták volna el olyan brutálisan Timothy orvosi alapjait, Tessának soha nem kellett volna megszülnie annak a férfinak a gyermekét, nem is beszélve arról a pusztításról, amit a saját húsától és vérétől való elválás okozott.

Ez a gonosz anya-lánya duó a felelős minden tragédiámért!

Gyűlölet villant Tessa szemében, miközben gúnyosan visszavágott: – Ha te és a szuka anyád még éltek és virultok, akkor persze, hogy Timothy és én is tökéletesen megvagyunk. Csak arra várunk, hogy a villám mindkettőtöket holtan sújtsa le, ti szívtelen boszorkányok!

– Te... – Sophia nem talált szavakat, megdöbbentette Tessa visszavágása. Ahogy visszaemlékezett, Tessa mindig is túlságosan félénk és bizonytalan volt ahhoz, hogy visszavágjon. – Csak néhány év telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, de úgy tűnik, az idő bizony gonosz hárpiát faragott belőled.

– Nem, nem vagyok olyan gonosz, mint te és az anyád – válaszolta hűvösen Tessa.

Jelenleg az volt a legfontosabb számára, hogy az előadás zökkenőmentesen menjen le, és ez nem a megfelelő alkalom volt arra, hogy felhozza a múltat. Ezt szem előtt tartva felállt, hogy keressen egy csendes helyet a gyakorlásra, nem akarván egyetlen perccel sem többet tölteni Sophiával, aki kész szemfájdalom volt a számára.

Sophiát viszont még jobban felháborította Tessa kecses közömbössége. Nem tudta megállni, hogy ne jusson eszébe, milyen keményen dolgozott az anyja oldalán azért, hogy kidobják Tessát és Timothyt a Reinhart-rezidenciából.

Azt hitte, hogy nyert. De valamilyen oknál fogva még mindig úgy érezte, hogy Tessa alatt áll, még akkor is, amikor ott állt előtte teljes pompájában, kidekorálva.

Legyen szó a külsőről vagy a kecsességről, kettejük közül Tessa volt az igazi győztes!

Ennek a gondolatára féltékenység villant Sophia szemében. Elvileg az utcán kellene elrohadnia, amint kitaszítottuk őket a családból! Hogy meri megmutatni magát itt, ezen a pazar eseményen, mintha övé lenne a világ?

Sophia tekintete arra a rendkívül értékes hegedűre esett, amelyet Tessa éppen a kezében tartott, és gonoszság színezte meg a vonásait. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem figyel rá, majd előrecsúsztatta a lábát a padlón.

– Ah! – Tessa megbotlott, és előrezuhant, engedve a gravitációnak, ahogy teketória nélkül a padlóra zuhant. Esését követően a hegedűből egy dallamtalan reccsenés hallatszott, ahogy előreborult.

Éles, pattanó hangok törtek elő az eltört hegedűből, ahogy két húr is megfeszült, majd gyors egymásutánban elpattant.

A véletlen úgy hozta, hogy Trevor Oswald – a zenekar menedzsere – pont abban a pillanatban lépett be az ajtón, és amikor meglátta az előtte elterülő jelenetet, minden vér kifutott az arcából. Elszörnyedve kiáltott fel: – Tessa! Nem hiszem el, hogy eltörted a hegedűt! Sawyer asszony volt az, aki jóindulatból kölcsönadta nekünk, és csak egyetlen darab van belőle az egész világon! Még akkor sem tudnánk kifizetni, ha az egész zenekart eladnánk!

Tessa elsápadt. – N-Nem az én hibám volt! – Feltápászkodott, és vészjóslóan meredt Sophiára, miközben ráförmedt: – Az övé volt! Ő volt az, aki szándékosan elgáncsolt!

– Én? Ne találj ki hazugságokat, hogy védd a saját hátsód! – Sophia felemelte a kezét, és a legnagyobb ártatlansággal tagadta a vádakat. – A saját lábadban botlottál meg, szóval ne engem vádolj a saját hibádért! – Aztán keresztbefonta a karját, és gonosz szórakozottsággal méregette Tessát. – A helyedben azonnal elmennék bocsánatot kérni Sawyer asszonytól, és könyörögnék a bocsánatáért, aztán pedig teljesen otthagynám a zenekart. Biztos vagyok benne, hogy nem akarod, hogy a te baklövésed a sárba rántsa a zenekar hírnevét.

– Igaza van! Gyere velem azonnal, és megyünk bocsánatot kérni Sawyer asszonytól. – Trevor Tessa csuklója után nyúlt, és kezdte kihúzni az ajtón. – És a színpadra sem kell felmenned ezek után. A zenekarunknak nincs szüksége egy olyan ügyetlen zenészre, mint te, úgyhogy a mai előadás után távozz!

Elhagyni a zenekart? Ezt hallva megfagyott a vér Tessa ereiben, és hamuszürke arccal, kétségbeesetten gondolta: Nem! Ha elveszítem ezt az állást, nem lesz pénzem arra, hogy enni adjak magamnak és Timothynak. Nem hagyhatom ott a zenekart!

– Mr. Oswald, én tényleg nem...

De épp amikor teljes erejéből védeni akarta az igazát, egy gyerekes, mégis nyugodt és összeszedett hang csendült fel az ajtó felől. – Miért neki kellene bocsánatot kérnie? Annak a hölgynek kellene mennie helyette, ott ni!