LIAM

Este volt, Anya csak azért hívott ide elmekapcsolaton keresztül, hogy rájöjjek, átvert.

– Én egyedül vele? – kérdeztem, lenézve a kis tökmagra.

– Ő egy jó kislány, Liam. – mondta Anya elutasítóan.

Apa elvigyorodott.

– Igen, egy igazi angyal. – tette hozzá, nem valami meggyőzően. – Nem csinálhatnánk ezt holnap?

– Nem kicsim, mi most indulunk. – mondta Anya határozottan.

Meg fognak látogatni néhány magányos farkast, akik a falkánk területének közelében éltek. A gyilkosságra való tekintettel Anya és Apa úgy döntöttek, hogy ránéznek, én pedig itt ragadtam a kishúgommal, Azurával – Indy néni lányával, akit Anya hordott ki.

– Wiyam, jó iszek. – pislogott azokkal a hatalmas kék szemeivel, miközben biztosított róla.

Nem, ez itt egy vészcsengő volt. Nincs az a gyerek, aki azt mondja, hogy jó lesz, és tényleg jó is lesz… és én láttam már az ördögöt, Dantét. A gyerekek ijesztőek… Ne húzz ujjat velük.

– Szóval, mivel néhány idős farkast látogattok meg… tizenegyre itthon lesztek? – kérdeztem.

Anya elvigyorodott.

– Igen, remélhetőleg. Nyugi, Liam, de tényleg azt hiszem, hogy tizenegy előtt visszaérünk. Még csak este hat óra van. – mondta, a falon lévő órára pillantva.

– Valami, amit tudnom kellene…

– Nem, csak tartsd távol a cukros dolgoktól. Van pizza a sütőben. Húsz percen belül kész kell lennie. Egyetek, készítsd fel a lefekvésre, mondj neki egy mesét, aztán ki is kell dőlnie. – mondta Anya, és felkapta a dzsekijét, mielőtt egy öleléssel és puszikkal búcsúzott volna Azurától.

Az a tény, hogy felnőve csak én és az ikertestvérem, Kiara voltunk; nem voltak fiatalabb testvéreink, így furcsa volt Anyát ilyennek látni. Arról nem is beszélve, hogy nem voltam itt Azura életének eddigi három évében.

Tényleg aludni fog? Nem úgy nézett ki…

– Ó, igen, Liam, Raven mondta, hogy be akar költözni a falkaházba, intézz neki valami szállást. Már korábban el akartam mondani, de aztán mindazzal, ami tegnap éjjel történt, nem voltam megfelelő lelkiállapotban. – mondta Anya, pont amikor ki akart lépni az ajtón.

– Persze. – mondtam érzelemmentesen.

Raven a falkaházban? Bassza meg, én is ott laktam… Nem tudtam ezzel megbirkózni, amikor már csak attól is oda akartam menni hozzá és a magaménak követelni, hogy ránéztem.

Amint az ajtó becsukódott Anya és Apa mögött, ránéztem a kislányra, akinek most az ujja az orrába volt dugva.

– Ne csináld ezt. Ez undorító. – mondta, és leguggoltam elé.

– Mit csinálok? – mondta, kivéve az ujját az orrából, és… bazdmeg!

Megeszi!

– Azura, tökmag, ezt nem esszük meg.

– Mit egyek? – kérdezte.

Vajon nem is tudta, mit csinált az előbb?

– Oké, mossuk meg a kezed…

Összeráncolta a homlokát, ahogy a konyha felé húztam. Istenem, a gyerekek gusztustalanok.

– Én megmostam a kezem, miután voltam a vécén, Wiyam.

– Igen, de te a taknyodat piszkáltad. – mondtam, és felemeltem a munkalapra.

– Ó, azok finomak. – kuncogott.

Összerezzentem. Mi is ilyen undorítóak voltunk gyerekként?

– Rendben, mit szólnál, ha kivennénk a pizzát és néznénk egy filmet, miközben eszel? – javasoltam.

Remélhetőleg elalszik közben. Elővettem egy tálcát, megragadtam, amire szükségünk volt, mielőtt kivettem a pizzát.

– Wiyam, kaphatok Coca-Colát? – kérdezte, miközben magamnak kivettem egy dobozt a hűtőből.

Biztos vagyok benne, hogy Anya azt mondta, semmi cukor…

– Nem vagy te ahhoz túl kicsi?

– Nem, egy fél dobozzal szabad. – mondta, felnézve rám a hatalmas szemeivel.

Ez igaz. Vérfarkasok voltunk. Gondolom, a kölykök jobban tolerálják a koffeint, ahogyan a felnőttek az alkoholt meg az ilyesmiket.

– Ah. Oké. – vontam meg a vállam, elővettem még egyet, rátettem a tálcára, majd bevittem a nappaliba.

Letettem az ételt, tettem egy szeletet a tányérjára, és megkérdeztem, mit akar nézni a tévében.

– Én nézem… azt! – rámutatott egy műsorra, én pedig bekapcsoltam neki. Hátra dőlve elkezdtünk enni, a gondolataim pedig Ravenre és arra terelődtek, amit korábban mondott. Nehéz volt látni őt, miközben mást sem akartam, csak az egész kibaszott időben látni őt. A késztetés, hogy csak úgy a karjaimba húzzam, és megmondjam neki, hogy kurvára fogadjon el engem és csakis engem, olyan rohadt erős volt. De igazából nem érdemeltem meg, nem azután, ahogy az elmúlt három évben kizártam az életemből.

„Mik a boncolási eredmények? Van már valami?” kérdeztem Zacket a kapcsolaton keresztül.

„Méreg, de a nyomok annyira halványak, hogy alig mutattuk ki.”

– Wiyam, kóla!

Kinyitottam a dobozt, beletettem egy szívószálat, majd szórakozottan odanyújtottam neki.

„Milyen? Mit tartalmazott?”

„Még dolgoznak rajta, de ezüst és farkasölő sisakvirág nyomait is belekeverték.”

„Szerezz képeket a csonkításról, a halál pontos idejéről és bármi másról, amit tudsz, mielőtt visszaadod a testet a családnak…”

„Ilyen hamar?” Zack meglepettnek hangzott.

„A szülei visszakarták kapni... Ha nem tudunk több információt szerezni belőle, akkor az a legjobb, ha tiszteletben tartjuk a kívánságukat. Volt néhány illat körülötte, holnap kikérdezem azokat a farkasokat.”

„Oké, Alfa.”

Lezártam a kapcsolatot, és láttam, hogy Azura úgy szívja a szívószálat, mintha nem lenne holnap.

Szar, mennyit ivott ebből? Kihúztam a dobozt a vasszorításából, és láttam, hogy gyakorlatilag üres.

Hát, bassza meg.

– Ez finom volt. – mondta áhítattal, megborzongva a pezsgéstől, majd egy nagy mosolyt küldött felém. – Imádom a kólát.

Egy cseppnyi kétség férkőzött a fejembe, és azon tűnődtem, vajon tényleg megengedték-e neki?

A választ erre tíz perccel később meg is kaptam…

– Ki akarok menni! Menjünk sétálni, Wiyam!

Túl volt pörögve, és úgy viselkedett, mint egy veszett kutya.

– Wiyam! – meghúzta az ingujjamat, mielőtt beleharapott volna és megrántotta volna a karom. – Ki!

– Anya azt mondta, alvás, Azura. – mondtam, és épp fel akartam venni, amikor megfeszült, én pedig hallottam a hevesen verő szívét.

Szar, mindjárt sírni fog!

– Oké, jól van, menjünk sétálni.

Komolyan, remélem, ez lefárasztja, azt hiszem, igazából nem panaszkodhatok. Milyen idióta ad egy gyereknek kólát csak azért, mert azt mondták, hogy szabad nekik..? Én. Hát ilyen.

Két órával később Azura még mindig nem nyugodott meg. Több volt, mint zaklatott, sírt és Anyát kérte. Írtam Anyának, aki azt mondta, hogy van még egy kis útjuk, de egy baleset miatt egy forgalmi dugó közepén rekedtek, és nem igazán hagyhatták ott az autót.

Eleinte Azura boldog volt és rohangált, de aztán kezdett nyűgös lenni, és mostanra teljesen kikerült az irányítás alól.

– Mamát akarom! – visította a karjaimban.

A francba, a gyerekek hangosak.

– Nézd, Azura, mit szólnál, ha hazamennénk...

– MAMA!!!

Bazdmeg! A füleim mindjárt felrobbannak.

Próbált kiszabadulni a szorításomból, sírás közben a vállamat ütögette. Ha Anya meglátná, milyen állapotban van, kasztrálna.

– Segíthetek? – szólalt meg mögöttem Raven szexi hangja.

A szívem kihagyott egy kibaszott dobbanást, ahogy felé fordultam. Bármennyire is vissza akartam utasítani a segítségét, nem bírtam a karjaimban lévő kölyökkel.

Nem válaszoltam, csak néztem őt. A szemei nem rajtam, hanem Azurán voltak, és szelíden mosolygott rá, bár ő túlságosan sírt ahhoz, hogy egyáltalán figyeljen rá. Ravennel kapcsolatban mindig az a mosoly ült az arcán. Abból, ahogy most kinézett, az ember nem is gondolta volna, hogy korábban az irodámban nekem esett, de ez volt az egyik dolog, amit a legjobban szerettem benne, ahogy felnőttünk.

Sokkal kisebb volt Kiaránál, de mindig fogta a kezét, gondoskodott róla, figyelt rá, hogy soha ne botoljon meg vagy üsse meg magát. Raven mindig is apró volt, de a szíve kibaszott hatalmas. Mindig olyan pozitív és szeretetteljes energiát hordozott maga körül, hogy még amikor éreztem is a szomorúságát, azt a legnagyobb mosoly kísérte.

Elindult felénk, én pedig elismerően végigmértem. Jól nézett ki egy túlméretezett, ejtett vállú, kötött pulóverruhában, ami az egyik válláról lecsúszott, alatta pedig combig érő csizmát viselt.

Kurvára nem tudtam megszólalni, próbáltam nem a combjait bámulni, amik vonzották a tekintetemet.

– A szemem itt van, Westwood.