VENUS

– Jöjjön hozzám feleségül!

Az agyam rövidzárlatot kapott.

– T-tessék? – pislogtam, miközben feltoltam a túlméretezett szemüvegemet – ami karcos volt, ferde, és úgy ragaszkodott az élethez, mint a józan eszem. A szeme követte a mozdulatot, csordultig megvetéssel. Tipikus.

– Jól hallotta – felelte hűvösen, mintha csak egy megbeszélés átütemezését kérte volna, és nem egy házassági ajánlatot tett volna annak a nőnek, akivel két hónapon át úgy bánt, mint a vállalati lábtörlővel.

Istenem, mennyire gyűlölöm ezt a férfit.

– Mi ez, valami új pszichológiai hadviselés? – Fontam keresztbe a karom. – Mert az érzelmi teher, amit eddig rám rótt, még nem volt elég?

– Jöjjön hozzám, és én…

– Nem. – A hangom úgy vágott át a feszültségen, mint egy penge. Élesen. Véglegesen.

Pislogott egyet. Csak egyet. De láttam rajta a meglepetést. Mintha az az elgondolás, hogy visszautasíthatják, sosem fordult volna meg a fejében.

– Nem? – ismételte enyhén sértődötten.

Nem gondolta, hogy valaha is visszaszólok, mi?

– Kéri spanyolul? Franciául? Morze-kódban?

– Még végig sem hallgatta az ajánlatomat.

– Nem kérem az ajánlatát. – A hangom megemelkedett. – Nem érdekel, milyen kifacsart alkut főzött ki abban az érzelmileg elérhetetlen agyában.

Hátradőlt a székében, a szája széle megrezdült. Nem egészen gúnyos mosoly volt, annál valami hidegebb.

– Egymillió dollár.

Csend.

A szívem kihagyott egy ütemet. Ez őrült. Most már komolyan aggódtam, beverte a fejét, vagy mi?

– Egymillió? – kérdeztem hitetlenkedve. – Azt hiszi, ha pénzt vág hozzám, az jóváteszi azt a sok hónapot, amit azzal töltött, hogy a végtelenségig mikromenedzselt? Úgy bánt velem, mint egy eldobható cseléddel, most meg hirtelen feleségnek is jó lennék?

– Lesz ideje átgondolni – mondta egyenletes hangon. Nyugodtan. Kimérten. Kiszámítottan. Mintha nem forgatta volna fel épp most a világomat.

Gúnyosan felhorkantottam, és egy mappát csaptam az asztalára. – Itt van a jelentés, amit kért. És nem, nem vagyok eladó. Ön nem az ördög álruhában, Sinclair. Ön maga az álruha.

Azzal kisétáltam.

És amióta csak neki dolgozom, most először… elmaradt a megtorlás. Nem voltak gúnyos megjegyzések. Nem jöttek passzív-agresszív feljegyzések.

Csak a csend.

Úgy kellett volna érződnie, mint a békének.

De nem így volt.

Mire eljöttem a munkából, az egésznek a súlya a mellkasomra nehezedett – mintha vihar készülne. A liftnél összefutottam Jude-dal.

– Korán lelépsz – jegyezte meg.

– Igen – mondtam fáradt mosollyal. – Meg kell néznem, mi van anyával.

– Add át neki üdvözletem.

Bólintottam, intettem, és elindultam hazafele, egy kis csendben reménykedve.

Meg is kaptam.

De nem azt a fajtát, amire vágytam.

A lakás csendes volt. Túl csendes.

Kinyitottam a hálószobám ajtaját, és görcsbe rándult a gyomrom.

Fiókok felforgatva. A lepedők lerántva. A szekrényem tárva-nyitva, mint egy tátongó seb.

– Nem – suttogtam, és az ágyam alatti dobozért vetődtem.

Üres.

Minden eltűnt. Minden egyes dollár, amit anya kemójára kuporgattam össze és tettem félre. Hónapok borravalói, késő éjszakázások, kihagyott étkezések – mind semmivé lettek.

Nem volt nyoma betörésnek. Se betört ablak. Se megbabrált zár.

Csak egyetlen következtetés létezett.

Csak egyetlen embernek volt kulcsa.

Csak egyetlen ember vett el tőlem mindig többet, mint amennyit adott.

Dain.