VENUS

Megtöröltem a szemem, mielőtt beléptem anya kórtermébe. Biztosan megdagadtak. Hajnal óta egyfolytában sírtam, és Dain? Még mindig nem vette fel.

– Szia, anya – mondtam egy olyan törékeny mosolyt magamra erőltetve, ami azonnal megrepedt volna, ha túl nagyot pislog.

A kifejezése azonnal megváltozott. – Venus, mi a baj? Te sírtál.

Persze, hogy átlátott rajta. Ő mindig átlát.

– Igen… a főnököm megint szemétkedik – hazudtam. Az igazság teljesen összetörte volna. És nem akartam egy újabb repedést ejteni az amúgy is darabokra hullott világán.

– Venus… – kezdte lágyan.

– Az én hibám volt. Nem akarok beszélni róla – motyogtam, és úgy ráztam le a témát, mintha nem nyomna egy tonnát.

Nem erőltette. Csak a kezemért nyúlt. – Rendben, drágám. Nem muszáj.

Bólintottam, és lenyeltem a torkomban lévő gombócot. – Dain bejött?

– Nem… otthon van már? – A hangja megemelkedett, és olyan remény virágzott ki benne, amitől felfordult a gyomrom.

Az a férfi nem érdemelte meg a reménykedését.

– Nem. Nincs. – A hangom hideggé, élessé és keserűvé vált. Észrevette.

– Venus…

– Mennem kell. Pihenned kell. A kemó jövő héten kezdődik.

Egy újabb hazugság. Szabályosan perzselte a torkomat. Istenem, valóra kell váltanom, mielőtt még megöli őt.

Megöleltük egymást. Fertőtlenítő- és levendulaillata volt. Túl sokáig öleltem. Aztán elmentem.

A kórház közel volt, de minden egyes lépés olyan volt, mintha egy hullát vonszoltam volna – a sajátomat. A kilátástalanság súlya nehezedett a vállamra, nehezen és kíméletlenül. Folyton a hangját hallottam.

Jöjjön hozzám feleségül!

Komolyan gondolta? Vagy csak játék? Egy csapda, és élvezné nézni, ahogy vonagolva szenvedek benne?

Már maga a gondolat is undorral töltött el. És az, hogy egyáltalán fontolóra vettem? Az még inkább.

Amikor hazaértem, a bejárati ajtó résnyire nyitva volt.

Nem.

Tudtam, hogy bezártam.

Beléptem, és ott volt ő. Dain. A kanapén terpeszkedett, izzadság- és állott alkoholszagtól bűzlött. Kiütve, teljesen haszontalanul.

Undor égette a torkomat.

Felkaptam egy poharat, megtöltöttem vízzel, és az arcába zúdítottam.

– Kelj fel, te szemétláda.

Köpködve ugrott fel. – Mi a fasz?! Te kis…

– Elloptad a pénzemet, Dain! Hol van?!

Véreres szemében önelégültség csillant. – Ennyi pénzt dugdostál, és hagytad, hogy Billy aprópénzért helybenhagyjon? Önző kis ribanc.

– Sosem lett volna szabad hozzányúlnod. Anya kemójára volt.

Gúnyosan felhorkant. – Minek a felhajtás? Úgyis haldoklik.

Ennyi elég volt.

– Fogd be – vicsorogtam. – Fogd be a kibaszott pofádat!

És ekkor megpofozott.

Keményen.

– Nem így beszélünk az apáddal – motyogta összefolyó szavakkal. – Nem tanította meg az anyád…

Elpattant bennem valami.

A tekintetem megakadt egy törött üvegszilánkon az asztal közelében. Felkaptam; a kezem remegett, de a szorításom határozott volt.

– Tűnj el. Most azonnal. Különben esküszöm az Istenre, kibelezlek.

Megtorpant. Pislogott.

A fenyegetés célba ért.

Felemelte a kezét, és hátrálni kezdett. – Ne csináljunk elhamarkodott…

– Azt mondtam, takarodj! – sikoltottam, és egy lépést előreugrottam.

Megbotlott. Aztán kimenekült a lakásból.

Ahogy az ajtó becsapódott, összeomlottam. Térdre rogytam, a kezem remegett, a mellkasom hevesen zihált. Aztán jöttek a könnyek – hevesen, megállíthatatlanul. Nem csendes zokogás volt. Gyász, düh és tehetetlenség keveredett benne.

Sokáig ültem ebben a viharban.

Amikor a remegésem alábbhagyott, úgy takarítottam ki a lakást, mintha azzal a szégyenemet is lesúrolhatnám. De egy gondolat elől nem tudtam elmenekülni:

Mr. Sinclair.

Talán végig kellett volna hallgatnom. Talán több kérdést kellett volna feltennem. Talán – de csak talán – komolyan gondolta.

Gyűlöltem őt. Gyűlöltem, hogy milyen jéghideg. Milyen hatalmas. Hogy mindig úgy tűnt, tíz lépéssel előttem jár. De nem maradt semmim.

A kétségbeesett emberek ostoba döntéseket hoznak.

Felvettem a telefonomat.

A negyedik csörgésnél vette fel.

– Ami az ajánlatát illeti… – A hangom üresen csengett. – Komolyan gondolta?

– Igen. – Semmi tétovázás. Semmi érzelem. Csak a rideg bizonyosság.

– Akkor elfogadom – suttogtam. A büszkeségem úgy zúzódott darabokra, mint üveg a csempén.

– Helyes – mondta. Mintha pontosan tudta volna, hogy be fogom dobni a törölközőt. – Holnap megbeszéljük a feltételeket. Az irodában.

Kattanás.

És egyetlen pillanat alatt elcseréltem a szabadságomat a reményre.

Ha ez megmenti őt… talán megéri.