VENUS

Azzal a lendülettel riadtam fel a kényelmetlen pózból, amelyben elaludtam, hogy felüvöltött az ébresztőm. Fájt a nyakam, a hátam tiltakozott, és az agyam már ezerrel járt.

Egy pillanatig csak mozdulatlanul feküdtem, és a repedezett plafont bámultam. Tényleg belementem ebbe?

A kérdés úgy ismétlődött a fejemben, mint egy beakadt lemez. Tényleg jól döntöttem?

Felnyögtem, megdörzsöltem a szemem, és felülésre kényszerítettem magam. Anya miatt csinálom. Bármit megtennék érte. Bármit.

Kivonszoltam magam az ágyból, és zombiként csináltam végig a reggeli rutinomat. Egy gyors zuhany, a hajamat egy kócos kontyba fogtam, a sminkemet minimálisra vettem – épp csak annyira, hogy élőnek tűnjek. Belecsúsztam egy egyszerű, fehér ingbe és egy hamuszürke szoknyába – ami az egyike volt annak a maroknyi normális ruhának, amit meg tudtam engedni magamnak, mióta a Sinclair Technél dolgozom. Nem volt elbűvölő, de tiszta volt és szalonképes.

Rápillantottam az órára. Csak öt percem maradt, ha időben be akartam érni. Remek.

Felkaptam egy müzliszeletet a szinte teljesen üres konyhai polcról, és az ajtóhoz rohantam. De amikor kinyitottam, hirtelen megtorpantam. Valaki elállta az utamat.

Billy.

– Bi… Billy? – hebegtem, és a szívem kihagyott egy ütemet.

Az ajtófélfának dőlt, összefont karokkal, jéghideg tekintettel. Övé volt az a kaszinó, ahol az apám, Dain, imádott szerencsejátékot űzni, leitatni magát, és fehér porba temetni a problémáit. Nem ez volt az első eset, hogy megjelent nálunk egy adósság behajtása miatt. És mindig kilelt tőle a hideg. Ahogy rám nézett? A frász kerülgetett tőle.

– Hol van Dain? – mordult fel, és megdörzsölte ápolatlan szakállát.

– Nem tudom – vágtam rá gyorsan, egy kicsit hátralépve.

– Tartozik nekem.

Ez nem lehet igaz. Tegnap elvitte a teljes megtakarításomat. Akkor meg a fenébe is, mire költötte?

– Ahogy már mondtam, nem tudom, hol van. Tegnap este kidobtam a részeg seggét.

Billy szeme enyhén összeszűkült. – Így hát?

– Nézd, Billy, dolgom van, és már amúgy is késésben vagyok.

Lassan, tetőtől talpig végigmért, felvonta a szemöldökét, majd oly undorítóan megnyalta a száját, hogy öklendezni tudtam volna.

– Egy szép napon, Venus – motyogta, mintha csak figyelmeztetne – vagy egy olyan ígéretet tenne, amihez semmi közöm sem akart lenni –, mielőtt elsétált volna.

Ziháló mellkassal becsaptam és rázártam az ajtót. Undorító féreg.

Amikor ismét kiléptem a házból, és elindultam a főút felé, egy autó száguldott el mellettem, és a pocsolyából tetőtől talpig mocskos vízzel fröcskölt le.

– Bunkó! – ordítottam utána, de a sofőr nem állt meg, és még csak vissza sem nézett.

Lenéztem a csuromvizes ruhámra, és felnyögtem. Nem sétálhatok be így a Sinclair Techhez. De még csak tiszta ruhám sem volt, amibe átöltözhetnék. Ezen a héten még nem jutottam el a mosásig.

Csalódottan és vizesen visszamentem, és feltúrtam a szekrényemet. Végül találtam egy régi pulóvert a leghátsó sarokban. Kopott volt, és egy kicsit bő is, de legalább száraz és meleg. Megteszi.

Nem volt időm tovább búslakodni, sietve visszamentem az utcára, és sikerült fognom egy taxit. De persze a forgalom valóságos rémálom volt. Az autók csigaként araszoltak, a dudák a végzet szimfóniájaként harsogtak.

Szinte olyan volt, mintha az univerzum minden lehetséges akadályt elém gördített volna. Egy utolsó figyelmeztetés. Egy utolsó esély arra, hogy kihátráljak az ördöggel kötött alkumból.

De nem tettem. Nem tehettem. Ezt anyáért kellett megcsinálnom. Szüksége volt rá, hogy megtegyem.

Húsz perc késéssel érkeztem meg. Nem a legjobb benyomás az ember kamueljegyzésének legelső napján.

A Sinclair Tech előcsarnoka egyenesen megfélemlítő volt – márványpadló, modern bútorok, és mindenhol makulátlan üveg. A recepciós rám pillantott, és udvariasan elmosolyodott. Magamra erőltettem egy viszontmosolyt, és a lifthez siettem.

A szívem minden egyes emelettel egyre hevesebben vert a liftben. Megigazítottam a pulóveremet, mély levegőt vettem, és kiléptem a legfelső emeleten.

A vezetői tárgyaló ajtaját már nyitva találtam.

Connor az asztal túlsó végén ült, és úgy kortyolgatta a kávéját, mintha mi sem érdekelné a világon. Aaron az ablaknál állt tökéletesen szabott öltönyében, összefont karokkal; csak úgy áradt belőle a hatalom és a jéghideg fagyosság.

Megfordult, amikor beléptem. Tekintetünk találkozott.

Rám nézett, a szó szoros értelmében megnézett, és a másodperc töredékére valami megváltozott a kifejezésében, mielőtt újra felöltötte volna a szokásos, hűvös távolságtartását.

– Elkésett – mondta halk, kimért hangon.

Lenyeltem a gombócot a torkomban. – A forgalom.

Connor felvonta a szemöldökét. – Vagy megijedt?

– Egyik sem – mondtam, próbálva stabilan tartani a hangomat. – Azt mondtam, hogy megcsinálom, és komolyan is gondoltam.

Aaron lassan elindult felém, és addig csökkentette a távolságot, amíg már csak néhány centire állt tőlem. Hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy felnézhessek rá. A kölnijének illatától görcsbe rándult a gyomrom. Igazságtalanság, hogy egy ennyire bosszantó férfi ilyen jó illatú lehessen.

Nem szólt semmit. Csak bámult.

– Ma megfogalmazzuk a feltételeket – szólalt meg végül. – A hétvégéig hozzám költözik. A látszat fontos, és ha bárki megneszeli, hogy ez az egész csak színjáték, mindketten veszítünk.

Connor szórakozottan hátradőlt. – Már most olyan romantikus.

Aaron rá sem hederített. – Felállítunk néhány alapszabályt. Eljön velem vacsorákra, rendezvényekre, és bárhová, ahová szükséges. A médiát én kezelem. Magának csak mosolyognia kell, és úgy tennie, mintha reménytelenül belém szeretett volna. Meg tudja csinálni?

Felszegtem az állam. – Lesz beleszólásom a szabályokba?

Az ajkai enyhén görbültek; nem igazán mosoly volt ez, sokkal inkább egy gúnyos vigyor. – Meglátjuk.

Connor felállt, és összecsapta a tenyerét. – Na, ez szórakoztató lesz. Kezdhetjük, szerelmespár?

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, ahogy helyet foglaltam Aaronnal szemben.

Tényleg megteszem. Három évre a felesége leszek.

Mindezt az édesanyámért.

És talán, de csak talán, valami többért is, amit még magamnak sem voltam hajlandó teljesen beismerni.