Nyugodt, tárgyilagos hangját hallva valami éles hasított Caleb mellkasába. Összeráncolta a homlokát. – Miért dobod ki hirtelen? Nem becsülted nagyra azt az esküvői ruhát?

Sydney nem tagadta. Három éven át külön helyet tartott fenn a szekrényben csak annak a ruhának. Minden évben professzionálisan kitisztíttatta és konzerváltatta. Nagyra becsülte, mert abban hitt, hogy az ember csak egyszer házasodik az életben, és egy esküvői ruha olyasmi, amit meg kell őrizni.

De most válófélben voltak. Tudva, hogy Caleb hamarosan valószínűleg idehozza az új szerelmét ebbe a házba, az a ruha, akárcsak ő, feleslegessé vált.

Sydney halványan elmosolyodott. – Tönkrement. A múltkor észrevettem rajta egy hatalmas szakadást.

– Még ha így is van, nem dobhatod csak úgy ki. – Caleb tanulmányozta a lány erőltetett mosolyát, feltételezve, hogy nem bírja elviselni az elválást tőle. – Tudod mit? Megkérek valakit a butikból, hogy nézze meg. Talán még meg lehet javítani.

– Ne fáradj. – Sydney megrázta a fejét, és a szemébe nézett. – Vannak dolgok, amiket ha egyszer eltörnek, már nem lehet megjavítani.

Nem csak a ruháról beszélt. A házasságukra is értette. Mielőtt a férfi többet mondhatott volna, a lány megfordult, és visszament a házba.

Látva, hogy a lány kissé sántít, Calebnek hirtelen eszébe jutott valami. Sietett, hogy utolérje. – Várj, még mindig fáj? Már napok teltek el. Miért sántítasz még mindig?

„Kicsit elkéstünk vele, nemde?” – gondolta gúnyosan.

Sydney-nek most szüksége volt a férfi bűntudatára. Lesütötte a szemét, és egyszerűen így válaszolt: – Már majdnem jó volt, de tegnap éjjel négy órát kellett térdelnem a Sterling-birtok előtt.

– Mit mondtál? – Caleb meredten nézte őt, és észrevette megduzzadt, vöröslő tenyerét. A pupillái összeszűkültek. – A kezeid is?

Sydney pislogott. – Megvertek.

Hangja laza volt, a panasz legkisebb nyoma nélkül.

Caleb összeráncolta a homlokát. – Miért térdeltél ilyen sokáig? És miért vertek meg?

Nem merte elképzelni a részleteket. „Sydney gyakorlatilag családtag a Sterlingeknél, nem? Hogyan tehette ilyenné egyetlen látogatás?”

Sydney felnézett, és egy pillanatra átvillant az agyán a fiatalabb önmagának emléke, aki alig várta, hogy hozzámenjen a férfihoz. Őszintén arról álmodott, hogy Calebbel öregszik meg. Hosszú pillanatig csendben maradt, majd halványan elmosolyodott. – Mert nem jöttél velem.

Frusztráció duzzadt a férfi mellkasában. A torka elszorult. – Még mindig mosolyogsz. Nem fáj?

– De igen. – Sydney bólintott. – De már hozzászoktam.

– Hozzászoktál?

Óvatosan megnyomta a tenyerét, és úgy beszélt, mintha csak valaki másnak a története lenne. – Bármikor, ha nem jössz velem, ilyesmi történik.

Még csak nem is ez volt a legrosszabb. Gyermekkora óta Eloise mindig megbüntette, valahányszor letért a helyes útról. Az a kavicsos ösvény a Sterlingek udvarán kifejezetten neki készült.

Sydney már hétéves kora előtt tudta, hogyan kell tökéletesen térdelni – párhuzamos térdekkel, egyenes lábakkal, behúzott lábujjakkal –, hogy elégedetté tegye Eloise-t.

Caleb leguggolt, és felemelte a ruha szegélyét. Amit látott, attól görcsbe rándult a gyomra.

A térde csúnyán meg volt dagadva, sötét zúzódások virágoztak alatta. A vádlija lila és kék foltos volt, mintha valaki kegyetlenséggel festette volna meg a bőrét. Világos bőrén a zúzódások még fájdalmasabbnak tűntek.

Ehhez képest Penelope enyhén kipirosodott térdei sehol sem voltak.

Caleb haragja fellángolt. Szó nélkül karjaiba vette Sydneyt, és a kanapéra ültette. Homloka mélyen ráncolódott. – Miért nem hívtál fel?

A Sterling és a Hampton család egykor egyenrangú volt. Csak nemrégiben, Julian Sterling könyörtelen reformjai után nőtt meg a szakadék.

Mégis, Caleb feleségével nem lett volna szabad úgy bánni, mint a szeméttel.

Sydney szeme tiszta volt. Hangja gyengéd volt, ahogy évődött: – Azt mondtad, vészhelyzet van, amikor elmentél. Gondoltam, fontos dolog. Nem akartalak zavarni.

Caleb nem talált szavakat.

Egy pillanatra arra gondolt: „Ha tudtam volna, hogy Penelopé után rohangálni ennyibe kerül, vajon elmentem volna?”

Ez a gondolat ott motoszkált benne, miközben találkozott Sydney engedelmes, szelíd tekintetével. A mellkasa elszorult. Előhozta az elsősegélydobozt, és óvatosan elkezdte bekenni kenőccsel. – Miért nem mondtad el nekem?

Sydney csendben maradt. Jó feleség és meny akart lenni. Őszintén hitte, hogy Caleb jó társ lesz.

A kívülállók számára a Sterlingek jelentették a családját. Milyen nő az, aki a saját családját szidja a férjének?

Sydney nem volt bolond, és Caleb sosem szerette őt eléggé ahhoz, hogy biztonságban érezze magát ahhoz, hogy ezt megtegye. Mindig is tudta, hogy a férfi alig szereti. Csak nemrég ébredt rá, hogy valójában soha nem is szerette.

Jó volt, hogy a túléléshez soha nem függött senki szeretetétől.

Ujjai enyhén a tenyerébe mélyedtek. Hangja meglágyult. – Nem akartalak nehéz helyzetbe hozni énközém és a Sterlingek közé. Végtére is a Hampton Corp. még mindig üzletel velük.

Nem mondhatta el az igazat. Csak annyit tehetett, hogy tökéletesen őszinte arccal hazudott.

Caleb keserű bűntudatot nyelt le. A lány tapintatát sosem lett volna szabad ellene fordítani.

Vett egy lélegzetet, elfojtotta a keserűséget, és gyengéden beletúrt a lány hajába. – Sajnálom. Jobban kellett volna csinálnom. És az évfordulónkról is megfeledkeztem. Van valami, amit szeretnél? Megszerzem neked.

– Hmm… – Sydney oldalra billentette a fejét, és könnyed, egyenletes hangon így szólt: – Akkor azt akarom, hogy tessen neked a születésnapi ajándék, amit adtam.

– Csak ennyi?

A lány bólintott. – Ühüm.

Amikor húszéves lett, Sydney születésnapi kívánsága az volt, hogy hozzámenjen Calebhez. Huszonnégy évesen pedig az, hogy elhagyja őt, tisztán és teljesen.

Egy röpke pillanatra, amikor találkozott a férfi őszinte tekintetével, bűntudat villant fel benne. Aztán megcsörrent a férfi telefonja. Nem a szokásos dallam volt, hanem egy egyedi csengőhang.

Sydney látta a hívóazonosítót: Penelope.

Caleb felvette, mondott néhány szót, majd felugrott, arckifejezése megkeményedett. – Mennyire rossz? Miért nem vitetted magad a sofőrrel? Hogy tudtad kificamítani a bokádat puszta sétálás közben? Küldd el a helyzeted. Indulok.

Letette a telefont, készen arra, hogy elinduljon, annak ellenére, hogy nem fejezte be Sydney kezelését. A kezében lévő vattapálcika habozásra késztette.

Sydney kinyújtotta a kezét, elvette a pálcikát, és rutinos gyengédséggel kibúvót kínált neki. – Majd én befejezem. Te csak menj.

Azt mondják, mindig a leghangosabb gyerek kapja az édességet. Sydney világában a sírás csak büntetést hozott. Mégis hitt abban, hogy egy napon megveheti magának az összes édességet, amit csak akar.

– Rendben. – Caleb láthatóan megkönnyebbült. Szinte védekezve tette hozzá: – Penny megsérült. Egyedül van kint a gyerekkel. Csak meg akarom nézni, hogy van.

Aztán megfordult, és gyorsan távozott.

Sydney valamiért utánaszólt: – Penny… Cal, miért hallottam olyan ritkán, hogy Penelopénak hívod?