Ella

Remeg a kezem, miközben tárcsázom Kate számát. Voltam én valaha is ennyire dühös? Ha igen, most biztosan nem emlékszem rá.

– Halló? – szól bele Kate szinte azonnal, olyan émelyítően édes hangon, ami ordít a hamisságtól.

– Kate? – kezdem nyersen. – Most együtt vagy Mike-kal?

Sokatmondó csend támad a vonal túlsó végén, mielőtt erőtlenül válaszolna: – Micsoda? Természetesen nem.

– Fejezd be, Kate! Tényleg azt hiszed, nem tudok a szar dolgaitokról? – követelem a választ. – Nem vagyok teljesen idióta.

– Ella, figyelj… – kezdi, nyilvánvalóan arra készülve, hogy valamiféle kifogással álljon elő.

– Nem, már a kis viszonyotok sem érdekel – de most azonnal beszélnem kell vele! – jelentem ki harciasan.

Újabb szünet következik, aztán Kate hangja elveszíti az ártatlan tónust. – Nem is érdekel? – ismétli, és hangja alapján igazán megdöbbentnek tűnik. – Tudod, hogy már terhes vagyok?

Erre a bizonyos hírre nem voltam felkészülve. Ökölbe szorítom a kezem; olyan dühösnek érzem magam, hogy azt hiszem, a szorításomtól valóban eltörik a telefon. – És mi van, azt hiszed, ez valami győzelem? – vágok vissza.

– Ő is tudja, hogy terhes vagy? – kérdezem élesen. – Mert egy olyan férfi, aki annyira fél a felelősségtől, hogy éveken át mérgezett engem, valószínűleg bárkivel megtenné ugyanezt.

– Nos, nem, de ő szeret engem, soha nem tenne… – próbál magyarázkodni.

– Engem is szeretett egykor – szakítom félbe. – Legalábbis ezt mondta. Bámulatos, milyen sármos tud lenni ahhoz képest, hogy valójában mekkora rohadék. Mit gondolsz, miből fog eltartani téged és a gyerekedet? Még munkája sincs.

– Dehogynem van! – tiltakozik a lány. – Csak neked nem szólt róla, mert nem akarta, hogy teljesen kiforgasd a pénzéből. Ő tőzsdeügynök.

– Ó, Kate… – sóhajtom. – Szegény, hiszékeny, buta Kate. Ő annyira tőzsdeügynök, mint amennyire én varázsló.

– Ne beszélj így velem! Van pénze, folyton elhalmoz vele! – ragaszkodik az igazához.

– Csalással szerzett hitelkártyákkal, amiket az én nevemre vett fel! – kiabálok, és teljesen elvesztem a türelmemet.

– Micsoda? – cincogja.

– Így van. Csak most jöttem rá – teljesen csődbe vitt. Hívom a rendőrséget, és a helyedben azonnal ellenőrizném a saját hitelminősítésedet, mert lefogadom, hogy te leszel a következő – csattanok fel.

– Nem – ismétli erőtlenül –, tévedsz, velem másképp van.

A hangom kezd elcsuklani az érzelmektől, de nem tehetek róla. – És őszintén szólva, tényleg nem érdekel, mi lesz veled, Kate, de ha valóban terhes vagy, akkor a babád jobbat érdemel annál, minthogy egy hajléktalanszállón nőjön fel, és pontosan ott fogtok kikötni Mike miatt.

Leteszem, mielőtt még sírva fakadnék, esélyt sem adva neki a válaszra. Miért hittem el olyan sokáig a hazugságait a munkakeresésről? Lépésről lépésre tört össze engem, miközben végig úgy tett, mintha olyan kedves lenne, én pedig hagytam.

Soha többé – döntöm el. Soha többé nem hagyom, hogy így átverjenek.

Még mindig bosszút akarok állni Mike-on, de előbb meg kell próbálnom megmenteni azt, ami megmaradt az életemből. El kell mennem a rendőrségre, és megnézni, meg tudom-e oldani ezeket a pénzügyi problémákat... Nem vállalhatok babát, ha csődben vagyok, és csak imádkozni tudok, hogy a rendőrség segítsen.

________________________

– Nagyon sajnálom, Miss Reina, de ha a volt élettársa elhagyta a környéket, nem sokat tehetünk az ügyben – közli velem a rendőr a hírt körülbelül olyan kíméletesen, ahogy egy hangyát taposna el a csizmájával. – Odaadom a rendőrségi jegyzőkönyvet, hogy elküldhesse a hitelkártya-társaságnak, de ennél több segítséget nem fog kapni tőlünk.

A düh csurig telít. Garantálom, hogy sosem kezelné az ügyemet ilyen kevés tekintettel vagy tisztelettel, ha nem egy elszegényedett dada lennék. Ha olyan gazdag ember lennék, mint Dominic Sinclair, a lábaim előtt heverne, és bármeddig elmenne, hogy megoldja a problémáimat. Kiviharzok az őrsről, mielőtt elveszíteném a fejemet és verbálisan bántalmaznám a férfit, és azonnal felhívom a hitelkártya-társaságokat.

Egyenként zúzzák össze a reményeimet, és kertelés nélkül közlik velem, hogy hacsak nem tartóztatnak le egy tettest az ügyemben, engem fognak felelősségre vonni a terhelésekért.

Ahogy befejezem az utolsó hívást is, érzem, ahogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Hogy fajulhatott idáig a helyzet? Szó szerint semmim sincs. Senki sem fog felvenni a korábbi munkaadóm ajánlása nélkül, ami azt jelenti, hogy nem fogom tudni kifizetni a lakbért, vagy ételt tenni az asztalra. Normál esetben talán Corához fordulnék egy ilyen helyzetben, de nem terhelhetem ezzel, amikor ő is ugyanebben a cipőben jár.

Holnap végre kiderül, hogy terhes vagyok-e vagy sem, és az a furcsa érzés, amit az elmúlt néhány napban tapasztaltam, eddig vigaszt és reményt nyújtott. Nem tudom megmagyarázni: mintha hirtelen más lennék – bár nem látok semmilyen változást, mégis erős a meggyőződésem, hogy már nem az a nő vagyok, aki egy héttel ezelőtt voltam.

Azt hittem, ez annak a jele, hogy a megtermékenyítés sikeres volt, de most azért imádkozom, hogy csak a képzeletem játszik velem.

Először megpróbálom elterelni a figyelmemet, bekapcsolom a tévét, és megdermedek, amikor Dominic Sinclairt látom a híradóban, amint a közösségi jóvátételi kezdeményezéseiről beszél. – Amikor befejezzük a munkát, a Moon Valley-i gyermekotthon a szeretet és a közösség helyszíne lesz, amelynek az a célja, hogy minden rászoruló gyermeknek a legjobb otthont találja meg. Kezdeményezésünk nemcsak azt biztosítja, hogy az otthon állandó lakói a lehető legjobb körülmények között éljenek, hanem az örökbefogadó családokhoz kihelyezett gyermekek folyamatos nyomon követését is, hogy biztosítsuk a boldogulásukat az új otthonukban.

Ennyit a feltételezett emberbarátról – gondolom keserűen. Szemet huny a saját önzőségéből tönkretett életek felett, miközben az elnyomottak barátjának tetteti magát. Egy héttel ezelőtt talán meghatott volna egy ilyen adás. Én is egy olyan árvaházban nőttem fel, amilyet ő leír, és pontosan tudom, milyen borzalmasak tudnak lenni a körülmények. Most azonban nem látok mást, csak a képmutatását. Cora is árva volt, nem tett semmi rosszat – hol van az iránta érzett együttérzése? Nyilvánvalóan csak a tévékameráknak szól. Kár. Nagyon meggyőző... de hát Mike is az volt.

Persze Mike sosem volt olyan jóképű, mint Dominic Sinclair, és soha nem volt olyan karizmája vagy tekintélyt parancsoló jelenléte sem. Nem is tudom, találkoztam-e valaha hozzá foghatóval. Még akkor is, amikor visszautasította a segítségnyújtást, leszidott és kidobatott az ajtón, egy részem még mindig a jóképű vonásainak és a puszta vonzerejének hatása alatt állt.

Megrázom magam, és kikapcsolom a tévét. Mi a fene baj van velem? A férfi egy szívtelen milliárdos, én meg még mindig itt ülök, és úgy epekedek utána, mint valami buta iskoláslány.

Végül korán fekszem le, próbálok nem a holnapra gondolni. Persze így is késő éjszakáig ébren fekszem – tudom, mit jelent árvaként felnőni, és nem tudom elviselni a gondolatot, hogy egy gyermeket csak azért hozzak a világra, hogy aztán átadjam annak a sivár létnek. Minél jobban szétesik az életem, annál sötétebbek a lehetőségeim.

Ha terhes vagyok... Elvetetem a gyereket? Annak ellenére, hogy egész életemben erre vágytam!