*Rory*

A kopogás a kollégiumi szobám ajtaján a vártnál is hamarabb érkezett.

Alig sikerült felöltöznöm, a testem még mindig ólmosnak tűnt a tegnapi események után. A megvonásból való felépülés és az akadémián töltött első napomon a gyengélkedőn való kikötés utóhatásai még mindig ott lappangtak a szervezetemben, tompítva az érzékeimet, de ahhoz azért nem eléggé, hogy ne húzzam össze dühösen a szemöldökömet a hang hallatán.

Amikor ajtót nyitottam, Matt állt ott, széles, laza vigyorral az arcán. Barna haja úgy kócolódott, mintha csak az imént gurult volna ki az ágyból, mogyoróbarna szemeiben pedig valami kiolvashatatlan dolog csillogott.

– Jó reggelt, Mrs. Grayson.

Nyögtem egyet. – Ne hívj így.

Vigyorgott. – Miért? Nem rajongsz ezért a megszólításért?

Forgattam a szemem, de félreálltam, hogy beengedjem. Szerencsére Mona már korán elment a reggeli futására. Ő és a farkasa minden nap ezt csinálta, és igyekeztem nem féltékenykedni vagy bosszankodni emiatt, amikor elmesélte.

Hiányzott Zerina. Még ha csak öt percig ismertem is őt. Bárcsak kiengedhetném, mint ahogy Mona és minden más farkas is megteheti.

– Mit akarsz, Matt? – kérdeztem, miközben belépett a szobánkba. Monával szerencsések voltunk, hogy azon kevesek közé tartoztunk, akiknek nem kellett megosztaniuk a kollégiumi szobájukat egy harmadik szobatárssal, bár a szobák amúgy is túlságosan nagyok lettek volna akár négy embernek is. Kétségtelen, hogy az ő szobája még ennél is nagyobb volt. Mégis úgy tűnt, tökéletesen beleillik a képbe, ahogy lehuppant az ágyamra.

– Nos – kezdte –, mivel te vagy a Lúnám…

– Nem vagyok.

– … és a legjobb barátom felesége – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna –, ezért csak úgy helyes, ha elkísérlek az órára.

Szigorú pillantást vetettem rá. – Miért érzem úgy, hogy hátsó szándékaid vannak?

Matt elvigyorodott, és feltette a kezeit. – Bűnös vagyok. De hallgass végig – ez a te érdekedben történik.

Összeszűkítettem a szemem. – Az én érdekemben?

Teátrálisan sóhajtott. – Apád megkért, hogy gondoskodjak róla: minden nap beszedd a gyógyszeredet.

Az egész testem megmerevedett. – Micsoda?

Matt vigyora kissé elhalványult, amikor felfogta a reakciómat. – Figyelj, Rory, megértem, hogy dühös vagy. De nem mintha sok választásom lett volna. Nagyon… határozott volt.

Éreztem, hogy forróság önti el a mellkasomat, az ujjaimat pedig ökölbe szorítottam. – Szóval most te vagy a kijelölt bébiszitterem?

– Jobban szeretem a „felelősségteljes gondozó” kifejezést.

Felhorkantam. – Úgy érted, a „börtönőr”.

Matt felsóhajtott, felállt, és közelebb lépett. – Nézd, tudom, hogy nem akarod ezt. De ott voltam, amikor összeestél, Rory. Mindenkire a frászt hoztad. És Xander… – Habozott, mielőtt megrázta a fejét. – Nem éppen rohant, hogy segítsen neked. Szóval, ha ő nem fog megbizonyosodni róla, hogy jól vagy, akkor majd én.

Összefontam a karomat. – Ó, szóval ezt az egészet csak a szövetség kedvéért csinálod?

Matt játékos arckifejezése egy szempillantás alatt eltűnt. Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet, ezzel földbe gyökereztetve a lábamat. Amikor lenéztem, mogyoróbarna szemei komolyak voltak, méghozzá olyan intenzíven, amit nem szoktam meg tőle, még akkor sem, ha csak két napja ismertem.

– Nem – mondta határozott hangon. – Azért, mert törődöm veled.

Elakadt a lélegzetem. Csak bámultam rá, teljesen felkészületlenül ért a hangjában lévő őszinteség és az, ahogyan rám nézett – mintha olyasvalami, olyasvalaki lennék, akit érdemes megvédeni. Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért csak bólintottam.

Matt még egyszer megszorította a kezemet, mielőtt elengedte volna, majd visszatért rá a laza mosolya. – Na, most pedig találjuk ki, hogyan tehetnénk kevésbé szívássá ezt az egész gyógyszer-dolgot.

Sóhajtottam. – Sok sikert hozzá.

– Ó, én szeretem a kihívásokat.

Megvárta, amíg befejezem az öltözködést – figyelve arra, hogy félrenézzen –, majd kézen fogott, mintha attól félt volna, hogy megint elájulok, miközben az ebédlő felé sétáltunk.

Még korán volt, és a legtöbb diák még nem jött le reggelizni. Matt – mintha csak ő lenne a hely tulajdonosa – az italpult felé terelt, majd átugrott a pulton, és köszöntött néhány ott dolgozót, akik úgy tűnt, egyáltalán nem lepődtek meg a viselkedésén.

– Rendben, lássuk, miből élünk.

Felhúztam a szemöldököm. – Ezt tényleg komolyan veszed.

Vigyorgott. – Hát persze. Ha már minden nap gondoskodnom kell róla, hogy beszedd, akár a lehető legfájdalommentesebbé is tehetem.

Figyeltem, ahogy fogott egy turmixgépet, és mindenféle bogyós gyümölcsöt, joghurtot meg gyümölcslevet dobált bele. Kész kis műsort csinált belőle, és teátrálisan a levegőbe szaglászott, akár egy szakács a főzőműsorokban.

– Ez – jelentette ki – minden idők legkibaszottabbul legjobb gyógyszeres smoothie-ja lesz, amit valaha ittál.

Felhorkantam. – Ezzel sokat nem mondtál.

Beletöltötte a gyógyszert a keverékbe, gyorsan összeturmixolta, majd a kezembe nyomott egy poharat. – Az igazság pillanata.

Haboztam, mielőtt belekortyoltam volna, majd grimaszoltam az ízétől. – Ez undorító – morogtam, miközben kortyolgattam a sűrű, bogyós ízű főzetet, de nem tudtam visszatartani a mosolyomat.

Legnagyobb meglepetésemre és abszolút örömömre, Matt tényleg talált egy módot arra, hogy a gyógyszerem bevétele kevésbé legyen nyomorúságos.

– De még mindig jobb, mint tisztán meginni azt a vackot, nem igaz? – vágott vissza, egy kávéházi asztalnak dőlve önelégült vigyorral.

Sóhajtottam, és vonakodva bólintottam. – Azt hiszem. – Újabb kortyot ittam. – Te jó ég, most legszívesebben megcsókolnálak, Matt.

Vigyorgott. – Látod? Egy zseni vagyok.

Forgattam a szemem, de éreztem, hogy egy halvány mosoly játszadozik az ajkaimon. Matt mindennek ellenére megkönnyítette a dolgomat. Nem erőszakolta le a torkomon a gyógyszert, mint az apám. Nem bánt velem úgy, mint valami törékeny babával, ami mindjárt összetörik. Ő csak… segített. És hosszú idő óta először fordult elő – Monát leszámítva –, hogy nem éreztem magam teljesen egyedül.

Ahogy befejeztem a smoothie-mat, a szemem sarkából mozgást érzékeltem. A szívem összeszorult, amikor megláttam Xandert az ebédlőn átvágni. Kifejezése kiolvashatatlan volt, miközben a tekintete felém villant.

Matt is észrevette. – Téged néz.

Arra kényszerítettem magam, hogy úgy tegyek, mintha nem érdekelne. – És akkor?

Matt elvigyorodott. – Akkor… adjunk neki valami igazán néznivalót.

Mielőtt tiltakozhattam volna, lazán átkarolta a vállamat, és közelebb húzott magához. Barátságos volt, meleg – semmi illetlen –, de amikor visszapillantottam Xanderre, az állkapcsa megfeszült, a szeme pedig elsötétült.

Matt maga elé kuncogott. – Aha. Ez felkeltette a figyelmét.

Nagyot nyeltem, magam sem tudtam, mit érzek. Elégedettséget? Keserűséget? Vagy csak egyszerű, régimódi szomorúságot? Nem voltam benne biztos. De egy dolog világos volt:

Lehet, hogy Xander nem tudta, hogy a társa vagyok, de valami ott legbelül felismerte, hogy hozzá tartozom.

És ettől a felismeréstől úgy görcsbe rándult a gyomrom, amivel még nem álltam készen szembenézni.