Dühösen felém indult, én pedig ösztönösen összegörnyedtem. A tekintetemet a fekete hajú férfin tartottam. A srác, akit eddig biztosított, épp most állt fel, és szintén felénk nézett. Neki is fekete haja volt, és kelet-ázsiai származásúnak tűnt.

"Hé," – kiáltott oda az előttem gőzölgő férfinak. "Ő az a szuka, Max?"

"Tessék?" – borzoltam fel a tollaimat. "Nem is ismerlek!"

"Tud mindent, amit tudnia kell," – sziszegte a magasabb férfi, Max. "Azt, hogy egy gyenge kis farkastalan lány vagy, aki valahogy beügyeskedte magát az Akadémiára."

"És én is tudok mindent, amit tudnom kell rólad," – vágtam vissza neki.

"Egy nagy bunkó vagy," – folytattam. "Aki nyilvánvalóan annyira bizonytalan a saját helyzetében, hogy másokat kell sárba tipornia." Az ajkamat egy félmosolyra görbítettem. "És nem olyasvalaki, akire szívesen pazarolnám az időmet."

"A rohadt életbe," – suttogta valaki mögöttem. Visszanéztem a tömegre, ami körülöttem gyűlt össze. A környező farkasok mind halálra rémültnek tűntek. Visszafordultam, és a zaklatómra néztem.

"Szóval te itt mindenkit megijesztesz?" – Kihúztam magam. "Mi vagy te, valami herceg?"

A Max nevű srác lesújtóan nézett rám. A teste szinte teljesen eltörpítette az enyémet. "Maximus Wolfham vagyok. A Wolfham vérvonal örököse," – köpte a szavakat.

Wolfham. Wolfham. Wolfham.

Miért volt ez a név olyan ismerős nekem?

"Ó," – mondtam az orrom alatt. Ezt is felírhatom az "ó"-im listájára. Ez a férfi volt az egyik potenciális kérő, akit anyám kiszemelt nekem. Ő volt a következő legnagyobb farkasház örököse.

És úgy nézett rám, mintha a müzlijébe hugyoztam volna.

"Ó," – gúnyolt ki. Elment mellettem, miközben a vállát az enyémnek csapta. Ugyanazt az áramütésszerű borzongást éreztem végigfutni a testemen, mint tegnap, amikor nekem rontott.

"Komolyan gondoltam, amit tegnap mondtam, ember," – vetette oda Maximus a válla felett. Megint ez a szó. "Maradj az átkozott utamból."

Követtem őt a szememmel a tornatermen keresztül. Megállt egy csoport ember között, és visszafordult felém. A barátai beszélgettek mellette, de ő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy gyilkos pillantásokat lövelljen felém. Felnyögtem.

Ennyit arról, hogy a radar alatt maradok, gondoltam.

"Csendet, csendet, csendet!" – Bődült fel egy hang a tornateremben. Egy férfi, az öltözéke alapján egyértelműen az edző, lépett ki a tornaterem melletti irodából. "Elég a csevegésből. Ma időre futunk. Kérek egy bemelegítő kört, aztán Maximus és Petyr vezetik a nyújtást."

Második parancs nélkül az egész csoport elindult a pályán. Követtem őket, a csoport vége felé lemaradva. Petyr lehetett az a kelet-ázsiai férfi, akit Maximus biztosított, mivel ők ketten vették át a vezetést. Küzdöttem, hogy tartsam a tempót.

A lélegzetem elakadt a torkomban, amikor átnéztem a pályán, és láttam, hogy Maximus és Petyr jéghideg tekintettel néznek vissza rám. Remek, gondoltam magamban. Még egy ellenség.

Petyr is jóképű volt. De a nyomába sem érhetett Maximusnak. Bármennyire is durván bánt velem, nem tudtam megállni, hogy ne találjam hihetetlenül vonzónak.

A bemelegítő kör végét a csoport végén fejeztük be, majd sorokba rendeződtünk a nyújtáshoz. Végül a hosszú, fekete hajú nő mellé kerültem, akivel a nap elején összefutottam.

Gondoskodott róla, hogy emlékeztessen rá, hogy nem kedvel, mert majdnem fellökött minden alkalommal, amikor megfordultunk.

Amikor a nyújtás befejeződött, félkört alkottunk az edző körül. Ő elöl állt, a kezében az irattartójával. Firnyákolt valamit a tollával, majd sóhajtott egyet, és a hóna alá csapta az irattartót.

"Rendben, szóval én vagyok Wells edző," – sóhajtotta. Olyan volt, mintha halálra unná magát. "Ma a futás következik. Nektek, elsőéveseknek, húsz kör a pálya körül negyvenöt perc alatt."

Húsz kör? Tíz mérföld? Negyvenöt perc alatt???

Éreztem, ahogy a gyomorsavam a torkomig kúszik.

Futottam a középiskolában.

Tisztességes rövidtávfutó voltam. Az egymérföldes táv volt az én terepem. Soha nem futottam többet öt mérföldnél, nemhogy tízet. Körbenéztem, hogy lássam, valaki más is pánikba esett-e. Senki sem tűnt zavartnak. Visszafordultam az edzőhöz. Elkapta a tekintetemet, és látta a pánikot az arcomon.

"Na most, ha nem lesz meg a húsz," – mondta. "Nem fognak kirúgni titeket. De részt kell vennetek a felzárkóztató edzéseken, amíg át nem mentek. Az ideális a húsz, de ha tizenötöt megcsináltok, nem kell felzárkóztató edzésre járnotok. Célozzátok meg a húszat. Legyetek elégedettek a tizenöt felettivel. Világos?"

Körülöttem mindenki bólintott. Tizenöt. Tizenöt kört meg tudok csinálni. Az hét és fél mérföld. Csak két és féllel több a maximumomnál. Teljesen kivitelezhető.

Az edző mindenkit felsorakoztatott a pályán. Elég széles volt ahhoz, hogy hármas sorokban álljunk. Előttem egy fehérszőke hajú, ragyogó lila szemű nő állt. Előtte egy olyan nő, akivel még nem találkoztam. A szőke nő lassan megfordult, és egy halvány mosolyt küldött felém, mielőtt az orra alatt sok szerencsét suttogott volna. Ezzel megszólalt az edző sípja, és elindultunk.

Előttem mindenki nyaktörő sebességgel lőtt ki. Én kicsit megbotlottam az indulásnál, megdöbbenve a ténytől, hogy valaki tényleg kedves volt hozzám. Próbáltam tartani a lépést, de éreztem, hogy a tüdőm feszül, így visszatértem ugyanahhoz a ritmushoz, amit a középiskolában tanultam meg.

Jobb, bal, jobb, bal.

Könnyű volt visszazökkenni a futás mechanikájába. Ez volt a menedékem a középiskolában. A futópályán nem voltak árvák vagy szülőtlen gyerekek. Csak te voltál és a piros rekortán. Az alapján mértek, hogy milyen gyorsan tudtál menni. És én gyors tudtam lenni.

Épp a tizedik köröm felé jártam, amikor az edző bekiabálta, hogy tíz perc maradt. Még jobban hajtottam a lábaimat. Öt kör tíz perc alatt. Nem volt kivitelezhetetlen. Éreztem, ahogy a lábaim kezdenek elhalni, miközben egyre keményebben és keményebben nyomtam. Elértem a tizennegyedik köröm sarkát, és sprintelni kezdtem. Fogalmam sem volt, mennyi idő maradt, de tudtam, hogy bizonyítanom kell.

Elsuhantam a befejezett farkasok tömege mellett, egyre keményebben pumpálva a karjaimat és a lábaimat. Az izzadság csepegett a tarkómon, miközben ismételgettem a mantrámat.

Bizonyítsd be. Bizonyítsd be. Bizonyítsd be nekik, hogy méltó vagy arra, hogy itt légy!

Átléptem a kör felénél lévő pontot, amikor a lelkem összetört. Az edző sípja végigharsant a pályán, és a fülembe égett.

"Lejárt az idő!" – kiáltotta. "Smith!" – ordította az emberi vezetéknevemet, én pedig megálltam, előregörnyedve, a tüdőmért küzdve. "Maga felzárkóztatóra megy!"

Visszasétáltam a pályán, és a fehérszőke hajú nő mellé álltam. Egy apró, szomorú mosolyt küldött felém.

"Ez tényleg lenyűgöző volt," – mondta halkan. "A farkastalanok általában nem jutnak túl a tíz körön."

"Köszi," – préseltem ki magamból. "Lekéste még valaki?"

Elnagyolt mozdulattal elharapta az ajkát, ami azonnal megadta a választ a kérdésemre. Remek. Nyögtem egyet, és leroskadtam a földre.

Egy láb rúgott a sarkamba, és kiütötte alólam, amitől hanyatt vágódtam. Dühösen néztem fel a támadómra. Természetesen Maximus volt az.

"Az egyetlen az idén, aki nem fejezte be a futást," – gúnyolódott. "És ráadásul farkastalan. Nem mondhatod, hogy nem emiatt van."

Feltoltam magam, és büszkén kihúzott mellkassal álltam meg. "Farkastalan vagyok, de még így is elég közel voltam ahhoz, hogy majdnem lenyomjam a hülye futásodat."

"Majdnem," – ismételte Maximus önelégült vigyorral. "Vagyis nem sikerült." Kuncogott egyet, és elfordult tőlem.

"Istenem," – sziszegtem. "Gyűlölöm."

"Ő sem kedvel téged, az biztos," – tűnődött a szőke lány.

Felnyögtem, és végighúztam a kezem az arcomon. "Köszi," – mondtam. Talán azért, mert tudja, hogy te vagy a Luna örökös? – szólalt meg az a pici hang a fejem hátsó részében.