– Nem tudja – mondtam. – Hacsak nem az Alfa Akadémián kívülről kapott információkat valakitől. Itt senki sem tudta, ki vagyok.

– Jól van, a fene egye meg, ti kölykök és a pletykálkodásotok! – ordította az edző. – Akartok egyáltalán küzdeni?

A csoportból kiabálás, üdvrivalgás és kurjantások hallatszottak. Személy szerint én legszívesebben elbújtam volna egy lyukban, hogy ott haljak meg. Küzdelem?

– Smith! – Az edző hangja zökkentett ki az álmodozásból. Loren gyengéden megrázott. Rájöttem, hogy arcom fintorba torzult, úgyhogy halványan rámosolyogtam.

– Ésssss... – Az edző lepillantott az írótáblájára. – Wolfham.

Remek.

Egyszerűen remek.

Most Maximus szét fogja rúgni a seggem, aztán az idők végezetéig ezen fog kárörvendeni. Átnéztem a küzdőszőnyegen, és láttam, hogy már vár rám. Gúnyosan megmozgatta az ujjait, és éreztem, hogy ismét elfintorodom. Átdobogtam a szőnyeghez, és védekező állást vettem fel vele szemben.

– Essünk túl rajta – sóhajtottam.

Maximus úgy vigyorgott, mint a tejbe esett macska. – Örömmel.

Ő vitte be az első ütést, amit sikerült az alkarommal hárítanom. Pokolian fájt, és fájdalmasan felszisszentem. Miközben próbáltam korrigálni a testtartásomat, a lábával kaszált egyet, én pedig a fenekemen landoltam. Felnyögtem, aztán talpra gördültem. Olyan érzés volt, mintha egy fémrúddal csaptak volna a bokámra.

Ránéztem, miközben újra felvettem az alapállást. Ráncolta az orrát.

– Emberbűzöd van – sziszegte. – Voltál te valaha is farkasok közelében?

– Igen – vágtam vissza gyorsan, és ezúttal én vittem be az első ütést. – Vagyis, nem – javítottam ki magam. Attól tartottam, hogy elárulom magam.

– Igen vagy nem? – kérdezte Maximus komótosan. Két egyenes ütést mért rám, mindkettő az alkaromon landolt. Felmordultam, ahogy felfogtam az ütés erejét.

– Nem – szűrtem a fogam között, miközben újra ütöttem. Az elsőt hárította a bordáinál, aztán ezt kihasználva ellentámadásba lendült, és behúzott egyet a gyomromba. Újra a fenekemen landoltam. Fújtattam egyet, és elfújtam egy kósza hajtincset az arcomból. – Emberek között nőttem fel – nyögtem ki, miközben megpróbáltam a lábammal beakasztani a vádlija mögé, hogy a földre vigyem.

Meg se rebbent.

Frusztráltan felkiáltottam, majd átfordultam és újra talpra álltam. Ezúttal keményebben támadt. A szavai azonban ugyanolyan lomhán hangzottak, mint azelőtt.

– Emberek neveltek fel? – kérdezte. Bevitt egy horgot. Épphogy csak sikerült hárítanom. Kezdtem szétesni. – Nem csoda, hogy semmi tisztelet nincs benned a Magas falkák iránt... – Még egy horog, épphogy elvétette az arcomat. – Bár, milyen farkas hagyná el a saját lányát? – Újabb ütés, ami a karomat érte, és amitől felkiáltottam.

– Nyilvánvalóan hatalmas csalódás lehettél...

Ütés. Ütés. Hárítás. Mellé. Hátratántorodtam.

– Mármint, milyen farkas az, aki még ennyi idősen is farkastalan?

Egy rúgás a combomba. A térdem a földnek csapódott.

– Nézz szembe vele, egy senki vagy. Még a saját szüleidnek sem kellettél.

Újabb ütés. Ezúttal eltalálta az arcomat.

Feltámadt bennem a düh. Éreztem, hogy olyan lángoló, csillapíthatatlan erő önt el, amilyet még soha korábban nem tapasztaltam. Felkiáltottam, és a karommal Maximus felé sújtottam. Végigkarmoltam a bicepszét, amitől hátratántorodott.

Lassan néztem végig, ahogy a vér egy vonalban összegyűlt, majd lecsordult a belső karján. Maximus döbbentnek tűnt. Végighúzta a mutatóujját a vágáson, elmaszatolva a vért. Hümmögött egyet, és a távolba bámult.

Megfordultam, és láttam, hogy mindenki döbbenten mered ránk. Senki sem számított rá, hogy kárt teszek Maximusban. Lassan felálltam, és Maximus szemébe néztem.

– Be fogom bizonyítani neked, hogy ide tartozom – mondtam lassan. – És amikor ez megtörténik, elvárom azt a kibaszott bocsánatkérést.

Ezzel sarkon fordultam, és lesétáltam a küzdőszőnyegről, be az öltözőbe.

Gyorsan lezuhanyoztam, mielőtt a többiek bejöttek volna. Kifelé menet beleütköztem abba a szőke lányba, aki korábban beszélt velem. Megragadta a kezemet, és kirántott az öltözőből.

– Nem hiszem el, hogy ezt csináltad! – suttogta izgatottan. – Maximus még sosem vérzett senki miatt. Nemhogy egy farkastalan miatt!

– Igen – nevettem el magam kesernyésen. – Én sem. Valami egyszerűen csak megszállt.

– Egyébként Loren vagyok – mondta, és lágyan elmosolyodott. – Úgy tűnik, szükséged van egy barátra.

– Nagyon is – motyogtam. Annyira nem éreztem magam a helyemen. Éreztem a rajtam csüngő tekinteteket, de fogalmam sem volt, miért néznek. Ennek a gondolatnak a margójára a gyomrom hangosan megkordult. Megtorpantam, és Lorenre néztem.

– Ööö, kapunk ebédet?

Loren felnevetett. – Persze – mondta. – Elugrunk az étkezdébe?

– Kérlek – feleltem.

Loren az edzőterem melletti étkezdébe vezetett. Elmondta, hogy a kampusz területén több olyan hely is van, ahol ehetnék. Még egy steakhouse is volt. Ámuldozva ráztam a fejemet. Azt hiszem, még sosem jártam steakhouse-ban. Mindenesetre nem az lett volna az első választásom, amikor pénz nélkül éltem az árvaházban.

Besétáltunk az edzőterem melletti hatalmas étkezdébe, és engem azonnal letaglózott a látvány. Mindenféle konyha képviseltette magát, amiről valaha is hallottam, és olyanok is, amikről nem. Minden ínycsiklandó, ragyogó tiszta és növényekkel borított volt. Loren elviharzott valami felé, amit „sushi állomásnak” hívtak, én pedig a szendvicses pult felé battyogtam.

A szokásosat kértem: pulykásat fehér kenyéren, mustárral, és egy üveg vizet. Hihetetlenül dehidratált és kimerült voltam a reggeli Alapozó edzés után, és azon gondolkodtam, hogy én is veszek abból a sushiból, amivel Loren mászkált. Isten a megmondhatója, a testemnek jól jönnének a kalóriák.

Végül azonban maradtam a szendvicsemnél, és a pénztároshoz sétáltam. Próbáltam aprópénz után kutatni a zsebemben, de a pénztáros azt mondta, minden rendben. Átnyújtotta a blokkot, amin az egyenlegem is szerepelt, én pedig éreztem, hogy leesik az állam.

Victoria bőségesen elegendő pénzt tett a számlámra. Talán mégiscsak ehettem volna sushit? Ahelyett azonban megvártam, amíg Loren fizet, majd vele együtt körbejártam, hogy találjunk egy szabad asztalt.

Ahogy keresgéltünk, az étkezde ajtaja kivágódott, és Maximus lépett be rajta. Két másik srác követte. Mindketten pont olyan hórihorgasok és kigyúrtak voltak. A tőle jobbra álló férfi arcára kiirthatatlan mogorvaság ült. Haja sötétbarna volt, bőre pedig némileg sápadtabb, mint Maximusé. Szeplők pöttyözték, ami furcsa kontrasztot alkotott zord viselkedésével.

A másodikat azonnal felismertem. Thorne Blythwitchnak hívták. Ott sertepertélt a kastély körül, amikor ott voltam. Victoria azt mondta, egy napon ő lesz az én lovagom. Akkor csak megvontam a vállam, de most mégis itt volt.

És fogalma sem volt róla, ki vagyok.

A haja alul fel volt nyírva, világosbarna színű volt. A felső része szőkére festve, és egy kis lófarokba kötve, hátrahúzva az arcából. Éles állkapcsa volt, és egy kis borostája az ajka felett és alatt. Az arca semleges volt, amíg meg nem látott. Megállt, és figyelte, ahogy elsétálok mellette, tekintetünk egymásba fonódott.

Álltam a tekintetét, miközben továbbmentem. Nekiütköztem valaminek, a szendvicsem lerepült a tálcáról, és egy csíknyi mustárt hagyott maga után. A szendvics valaminek nekiütközött, én pedig ösztönösen összerezzentem, és szorosan lehunytam a szememet.

Amikor lassan kinyitottam a szemem, Maximus nézett le rám. Gyilkos indulat égett a szemében, és fehér ingét mindenhol mustár borította.

– Ó, neki vége – hallottam a hátam mögül.

Szerettem volna megfordulni, és gyilkos pillantást vetni arra, aki ezt mondta, de a tekintetem Maximusra szegeződött. Lassan végighúzta a kezét az inge elején, mire a mustár egy része a földre loccsant. A többi a kezét borította. Rám nézett, és aranyszínű szemeivel egyenesen belém fúródott. Kinyitottam a szám, hogy szóljak, de belém fojtotta a szót.

– A rohadt életbe! – üvöltötte valaki a közelben. Odakaptam a tekintetemet. A szeplős, sötétbarna hajú srác volt az. A mogorvasága valahogy még sötétebbé vált.

– Nézz már a kibaszott lábad elé! – csattant fel. – Soha életemben nem láttam még ilyen figyelmetlen embert.

Maximus hümmögött, és lepillantott mustáros kezére. – Talán, ha nem Thorne-t méregette volna végig, jobban figyelt volna – mondta. Aztán ismét rám nézett. – Bár egy farkastalan embertől számíthattam volna efféle viselkedésre.

Megint ez a rohadt szó.

– Ó, értem – sziszegte a szeplős srác. – Szóval ő az az idióta, aki megsebesített az Alapozón?

Megsebesített? Tényleg ilyen mélyen megvágtam? Túlságosan el voltam foglalva a saját erőmön való merengéssel, és fel sem tűnt, hogy a szeplős férfi közelebb lépett hozzám. Annyira magas volt, még Maximusnál is magasabb. Egész lénye árnyékot vetett rám, és ez megmutatta, mi is vagyok valójában.

Egy hangya az óriások között.

Dühös óriások között.

– Ide figyelj, kislány! – förmedt rám a férfi.

– Kairos – figyelmeztette Thorne. Bár ez nem igazán volt figyelmeztetés. Inkább unottan hangzott.

Kairos.

Ezt a nevet is ismertem.

Szent szar, netán ez a három srác lenne a lehetséges férjjelöltem?