– Elment... az eszed?

Althea tökéletesen megértette, miért reagált így a legjobb barátnője, akinek az arcára ráfagyott a hitetlenkedés. Mindent elmondott Lydiának – bár anélkül, hogy egyetlen könnycseppet is ejtett volna, Lydia tudta, milyen mély a fájdalom és a csalódás. Nem minden fájdalomhoz kellenek könnyek, hogy az ember érezze.

Néha a seb olyan mélyre vágott, hogy már a könnyeknek sem volt erejük hullani.

– Mondhatsz, amit csak akarsz – felelte Althea halvány mosollyal. – De azt hiszem, ez az egyetlen esély, amit az élet megadott nekem.

– Ott vagyok neked én, Althea. Nem vagy egyedül ezen a világon – fakadt ki Lydia frusztráltan. – Annyiszor mondtam már, hogy a Callister család nem egy olyan embernek való, mint te. Túl kedves vagy... túl szelíd ahhoz, hogy arra kényszerülj, hogy túlélj közöttük.

Althea a már langyosra hűlt teáscsészéjét bámulta. Kezével még mindig átölelte, mintha a benne maradt meleg képes lenne lecsillapítani a mellkasában dúló vihart.

– Tudom – suttogta alig hallhatóan. – Ha visszaforgathatnám az időt, soha nem akartam volna a családjuk része lenni.

Keserű mosoly görbítette ajkát, amely csakis önmagának szólt – annak az életnek, amely olyan volt, mint egy végtelen szökőár, amely újra és újra lecsap.

Lydia hosszan felsóhajtott, és közelebb hajolt a vereségbe belerokkant Altheához. – Miért döntöttél úgy, hogy vársz egy egész hónapot? A végén Daven úgyis elválik tőled, nem igaz?

Althea lassan bólintott. – Ahogy már mondtam... ki tudja? Talán valamikor abban a hónapban Daven velem tölti az éjszakát.

Fájdalmasan elmosolyodott, és a fejét még lejjebb hajtotta. – Szánalmas az életem, ugye?

Csend feszült kettejük között.

– De ki tudja – mondta Althea halkan. – Talán Isten megkönyörül rajtam. Talán teherbe esem.

– Nem félsz? – kérdezte Lydia óvatosan. – Mi van, ha Daven egy nap rájön?

– Miért félnék? Ez csak egy olyan éjszaka, mint amilyeneket más nőkkel tölt, nem igaz? Bőven adhatok neki indokot. Nem fogok kérni tőle semmit. Soha többé nem fog a Callister név hozzám fűződni – vagy a gyermekemhez.

Lydia nehezen fújta ki a levegőt. A kétségbeesés, amit Althea hordozott, nem volt alaptalan. Ha Althea ezt akarta, akkor Lydia nem tehetett mást, mint hogy kiáll mellette. – És tényleg biztos vagy benne, hogy el akarod adni a házat?

– Igen – válaszolta Althea habozás nélkül.

Lydia ránézett, a szemében a csodálat és a bánat keveredett. – De az a ház... az anyádé volt. Annyi emlék köt titeket oda.

Althea egy pillanatra elhallgatott, majd egy halvány, vágyakozó mosolyt eresztett meg. – Nem akarok semmilyen nyomot hagyni magam után ebben a városban, Lydia. Elhatároztam magam. Tényleg elmegyek.

***

Az ég már sötét volt, amikor Daven Callister kinyitotta az ajtót, az ismerős kattanás végigvisszhangzott a hatalmas ház csendjén – halkan, mégis zengően. Fekete cipője kopogott az előcsarnok márványpadlóján, a sötétszürke öltöny, amit viselt, kissé gyűröttnek tűnt. Egy elegáns női parfüm halvány nyoma érződött a gallérján – a titkos vacsora maradványa, amelyet épp az imént osztott meg Vanessával.

Felsóhajtott, és egy lusta mozdulattal meglazította a nyakkendőjét, mielőtt beljebb lépett volna. A fő helyiségben még mindig égtek a lámpák, meleg fényt árasztva, ami éles ellentétben állt a kinti hideg levegővel.

– Isten hozott itthon, Daven.

A férfi léptei megtorpantak.

Althea az étkező bejáratánál állt, egyszerű bézs színű otthoni ruhában. A haja gondosan fel volt tűzve, néhány puha tincs keretezte az arcát. Mosolygott – szélesen és őszintén –, meleg barna szemeivel úgy nézett a férjére, mintha mi sem történt volna.

Daven egy pillanatig csak visszanézett rá. Általában figyelmen kívül hagyta volna ezt az üdvözlést. De ma este nem tudta olyan könnyen lerázni Altheát.

– Vacsorát csináltam – mondta. – Hallottam, hogy ma hűvös volt az idő, így arra gondoltam, jól esne egy kis marhahúsleves meleg kenyérrel.

Szavai hallatán Daven az étkezőasztalra pillantott. A vacsora gondosan volt megterítve: egy tál gőzölgő leves, házi kenyér és egy kis tányér finoman elrendezett saláta. Középen egyetlen meggyújtott gyertya állt, lágy fényt és árnyékokat vetve a falra.

Daven csendesen kifújta a levegőt. – Már ettem.

Althea bólintott. – Semmi baj. De kár lenne hagyni, hogy kihűljön és kárba vesszen. Egy kicsit megkóstolhatnád.

Hangja könnyed volt, nem erőszakos. De valamilyen oknál fogva Daven panasz nélkül kihúzott egy széket és leült. Talán a fáradtság tette. Talán az Althea szemében csillogó reményteli tekintet. Vagy talán az ígéret miatt, amit tett – hogy Altheával úgy bánik, mint az igazi feleségével, bár csak egy hónapig.

És a feleségével elköltött vacsora is ideszámított, nem igaz?

Althea helyet foglalt vele szemben, miközben azzal foglalatoskodott, hogy vizet öntsön egy pohárba. – Kezdj csak hozzá – mondta gyengéden. A saját ételéhez hozzá sem nyúlt, csak nyugodt tekintettel figyelte a férfit.

– Milyen napod volt? – kérdezte halkan. – Jól ment a reggeli értekezlet?

Daven felvette a kanalat, lassan belekóstolt a levesbe, és válasz nélkül nyelt egyet.

Althea egy halvány mosollyal nyugtázta. Megértette. Daven nem volt az a fajta férfi, aki könnyen megnyílik, különösen nem olyasvalakinek, akit csak a körülmények miatt tekintett a feleségének.

– Hallottam a koreai textilfúzióról, ami Mighatan felé tervezi a terjeszkedést. Nem számítanak ők a Callister Enterprise versenytársának?

Daven feje egy kissé megemelkedett.

– Nem közvetlen versenytárs – motyogta. – De vannak kapcsolataik azokhoz a nyersanyagpiacokhoz, amelyeket mi is célba vettünk.

Althea elgondolkodva bólintott. – Azt hittem, szövetségi stratégiával közelednél hozzájuk, nem pedig versennyel.

Daven megállt evés közben. Egy pillanatnyi csend támadt, mielőtt lassan letette volna a kanalat.

– Meglehetősen jól értesz hozzá.

– Néhány hírportál már írt róla. Én is csak egy kicsit követtem az eseményeket.

Daven kissé felvonta a szemöldökét. Nem szólt semmit, de hosszú idő óta először ránézett Altheára – nem megvetéssel vagy bosszúsággal, hanem az érdeklődés szikrájával.

Althea elmosolyodott, de nem büszkeségből, hanem mert tudta, hogy végre felkeltette a figyelmét.

– Szeretnék megérteni néhány dolgot, amiből a te világod áll. Legalább... ha egy nap elmegyek, úgy akarok elmenni, hogy tudom, ki is vagy valójában.

Az „elmegyek” szó úgy lógott a levegőben, mint egy sűrű éjszakai köd.

Daven nem szólt semmit. Ehelyett újra felvette a kanalát, és befejezte a táljában lévő levest.

Hosszú csend telepedett kettejük közé – megnyugtató módon, amit egyikük sem tudott volna pontosan megfogalmazni. Míg végül Daven megszólalt – a hangja a szokásos módon színtelen volt, bár ezúttal nem annyira hideg.

– Két nap múlva lesz egy vacsora a mighatani nagykövetségen. A japán nagykövet is jelen lesz.

Althea lassan felé fordult. – Fontos találkozónak hangzik.

– A japán nagykövet különös érdeklődést mutat a Callister Enterprise iránt. Személyes meghívót küldött.

– Hát ez csodálatos, nem igaz? – Althea hangjában egy csipetnyi lelkesedés csendült fel.

– Engem hívtak meg... és a partneremet.

A lány még mindig mosolygott. – Ezt is meg tudod oldani, Daven.

– A feleségemet.

Althea elcsendesedett.

– Arra kértek, hogy a feleségemmel vegyek részt rajta, Althea.

Ezek a szavak elnémították. Éles, megmagyarázhatatlan fájdalom virágzott ki a mellkasában. Már biztosnak tűnt, hogy Daven Vanessával megy. És egyáltalán miért mondja ezt el neki?

Csak azért, hogy emlékeztesse őt arra, hol a helye? Althea anélkül is fájdalmasan tisztában volt azzal, kicsoda ő ebben a házban, hogy megmondták volna neki.

– Készülj fel az eseményre, Althea.

Daven felállt a helyéről, egyik kezét az asztalon nyugtatva, mielőtt a lépcső felé indult volna. De mielőtt eltűnt volna a szeme elől, újra megszólalt – anélkül, hogy hátrafordult volna:

– Jó volt a leves.

Még nem dolgozta fel, amit a férfi mondott. Nem teljesen. De...

– Álmodom? – motyogta Althea, hirtelen forró arcára szorítva a kezét. – Daven... megdicsérte a főztömet?

Ó, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb. – És megkért, hogy menjek el vele? Mint a felesége?