Korán reggel ébredtem. A nap még nem kelt fel teljesen, de képtelen voltam visszaaludni.

Álmomat rémálmok gyötörték, melyek mindig az anyám körül forogtak. A rémült tekintet a szemében, ahogy az egyik kóborló azzal fenyegetett, hogy rám ugrik. A sikoly, amely kiszakadt a torkából, amikor átváltozott, és megmentette az életemet. És végül a fény, amely kialudt a szemében, amikor a kóborló kitépte a torkát, és fekete bundáját friss vér áztatta. Apám nem látta a pillanatot, amikor az utolsó lélegzet elhagyta a tüdejét. Egyszerre három kóborlóval harcolt, küzdve azért, hogy mindnyájunkat biztonságban tudjon.

Néztem, ahogy a fény elhagyja a szemét, és szinte biztos voltam benne: éreztem, amikor a lelke végleg elhagyta a testét farkasa, a legközelebbi társa kíséretében. A veszteség egyenesen lyukat szakított belém, a fájdalom folyamatosan arra emlékeztetett, hogy elment. Meghalt, miközben engem próbált megmenteni.

Kikeltem a plüsságyból, belebújtam egy köntösbe, és a fürdőszoba felé indultam. A levegő hidege átütött a puha köntösön, és libabőrössé tette a bőrömet.

Megnyitottam a zuhanyt, és levetettem a pizsamámat. Hagytam, hogy a forró víz végigfolyjon a testemen, és elmosdassa a múlt emlékeit.

Sietve magamra kaptam egy farmer rövidnadrágot és egy fekete trikót. Nem bajlódtam a cipővel, ilyenkor még senki sincs ébren a személyzeten kívül. Húztam egy pár fekete zoknit, hogy kivédjem a hideg padló fagyosságát, majd ledobtam magam a kanapéra, és elővettem egy könyvet.

Belefeledkeztem a regény soraiba, és csak akkor néztem fel, amikor halk kopogás dobogott az ajtómon. Kinyitottam, és Sheila mézszínű szemébe néztem. Shannon annyira hasonlított az anyjára: az eszpresszószínű bőrével, göndör hajával és világos szemével.

– Csak fel akartam hozni neked egy kis reggelit, drágám. – Sheila melegen elmosolyodott, miközben betolta a reggelizőkocsit a hálószobámba.

Visszamosolyogtam rá, és lehuppantam a kanapéra. – Honnan tudtad, hogy ébren leszek?

Ahhoz képest, hogy emberek voltak, Sheila és Shannon egy Lycan ösztöneivel és megérzéseivel rendelkeztek. Úgy tűnt, mindketten sokkal többet tudnak a kelleténél.

– Csak megéreztem. – Sheila vállat vont, és a kezembe nyomott egy pohár narancslevet. – Én sem aludtam valami jól. Túl sok rossz álom kavargott a fejemben.

Egyet biccentettem, és belekortyoltam a friss gyümölcslébe. – Én is, de az én rémálmom mindig ugyanaz. – Sóhajtottam.

Sheila összevonta a szemöldökét, és leült mellém a kanapéra. Az illata furcsán megnyugtató volt. Egy emberi orr nem lett volna képes érzékelni, de Sheilának frissen pörkölt kávé és ropogós péksütemény illata volt, egy csipetnyi lágy parfümmel keveredve. Az otthonra emlékeztetett, és az anyámra.

– Nem hibáztathatod magad emiatt örökké, drágám. Nem a te hibád volt. – Sheila megrázta a fejét. Egy meleg, csokoládédarabos muffint nyújtott át huncut mosollyal, és nem tudtam elfojtani a nevetésemet, ahogy beleharaptam.

– Nem a te hibád, Arabella. A szülőknek áldozatot kell hozniuk a gyerekeikért. – Aela is megrázta a fejét, aki szintén átérezte anyám elvesztését. Aela közeli barátságban állt az anyám farkasával, de a farkasok másként kezelik a halált, mint az emberek.

A fenséges muffint ízlelgetve felé fordultam. – Nehéz. Folyton arra gondolok, hogy ha tudtam volna harcolni, még mindig élne. – Megvontam a vállam, küzdve a bűntudat ellen, ami oly régóta belém ivódott.

– A szülőknek az a dolguk, hogy megvédjék a gyermekeiket, Arabella. Az anyukád tette a dolgát, és jól csinálta. A szülőknek nem szabadna túlélniük a gyermekeiket, drágám. – Sheila hangja tele volt meggyőződéssel, és szavaiból kihallottam a saját gyermeke iránti szeretetet.

Visszamosolyogtam rá, hálásan ezért az anyafiguráért az életemben. – Köszönöm, Sheila. Úgy tűnik, ti Shannonnal mindig tudjátok, mire gondolok. – Kuncogtam.

– Mindketten olyan régóta ismerünk, igazán hibáztathatsz minket ezért? – nevetett Sheila, miközben egy tányér gyümölcsöt tolt felém.

Kuncogtam. – Igen, de Caroline-t is legalább olyan régóta ismerem, mint téged és Shannont. Caroline viszont egyáltalán nem tud a fejemben olvasni.

– Annak a lánynak annyira a saját fenekében van a feje, hogy kész áldás, ha egyáltalán meghall valamit. – Sheila összevonta a szemöldökét, és úgy rázta a fejét, mintha Caroline is ott lenne velünk a szobában.

Nem tudtam visszatartani a nevetést, ami hirtelen kiszakadt a tüdőmből.

Sheila felállt, hogy távozzon. – Na, légy jó az apádhoz. Tudom, hogy nem tetszik neked ez a testőr-képtelenség, de ő csak vigyázni akar rád. – Megrázta a mutatóujját felém, de mosoly játszott az ajkán.

– Jó leszek hozzá. – Vigyorogtam, bár tudtam, hogy ahol csak tudok, továbbra is bajt és zűrzavart fogok okozni.

Sheila kitolta a kocsit a szobából, és sokatmondó pillantást vetett rám. – De minket azért továbbra is gyötörni fogsz. Kis bajkeverő. – És ezzel kiment.

Még kuncogtam magamban néhány pillanatig, azon tűnődve, vajon Shannon és Sheila nem titkos Lycanok-e.

Azt kívánva, bárcsak lenne még egy csokis muffinom, visszavetettem magam a kanapéra, és folytattam a könyvemet.

Volt valami megnyugtató az olvasásban. Néhány percre egy másik világba menekülni igazán képes volt új megvilágításba helyezni a saját életünket.

Amikor végre felnéztem, a nap már fényesen ragyogott az égen, ami azt jelezte, hogy több mint egy órája olvastam. Egy erőteljesebb kopogás hangzott fel a hálószobám ajtaján, de a lustaság a helyemhez szögezett.

– Szabad! – kiáltottam ki, anélkül, hogy felemeltem volna a tekintetem a könyvről.

Hallottam, ahogy a hálószobám ajtaja kivágódik, és két pár nehéz léptekkel érkező láb lép be rajta. Azonnal megéreztem apám illatát, friss föld és dohány illata töltötte meg az orromat. A tekintetem azonban elszakadt a könyvről, amikor egy általam ismeretlen illat áramlott át rajtam. Jó illata volt, markáns, mint egy férfié, de menta és alma összetett jegyeit hordozta magában. Ez volt az egyik legfurcsább, mégis legérdekesebb illat, amivel valaha találkoztam.

Belenéztem apám ezüstszínű szemébe, és észrevettem, hogy feltette az Alfa Király-maszkját. A magabiztosság és a tekintély aurája áradt belőle. Ha a mellette álló férfi ezt észre is vette, semmi jelét nem adta. Az apám mellett álló férfit a hatalom sajátos aurája lengte körül, de ez egyáltalán nem hasonlított apáméra. Az idegen férfiból dominancia és vadság áradt.

Eszembe jutott, amit apám a személyes testőrömről mondott, és hogy ma fog megérkezni. Megfeszítettem az állkapcsomat, nehogy a padlóig essen ezen idegen láttán. Ugyanolyan masszív testalkata volt, mint apámnak, csakhogy ennek a férfinak egy hosszú sebhely húzódott a nyakától egészen az inge vonaláig. A karjain tetoválások kanyarogtak, és sötét szeme úgy elemzett, mintha egy célpont lennék.

Közömbös kifejezést erőltettem az arcomra, miközben tekintetem végigpásztázott ezen az istenszerű idegenen. Az arca alsó felét fekete maszk takarta, és nem tehettem róla, hogy a kíváncsiság dübörögve ébredt fel bennem. Sűrű, étcsokoládé színű, borzas haj fedte a fejét. A haja teteje hosszú volt és rendezetlen, míg oldalt és hátul rövidre volt nyírva. Obszidiánszín szemeit sötét szemöldök és hosszú szempillák keretezték. Tekintetemet az arca alsó felét eltakaró maszkról a kezét borító fekete kesztyűre vezettem.

– Színlelhetsz, amit csak akarsz, de a fickó elképesztően jóképű – dorombolta Aela, végigmérve az előtte álló férfit.

Megforgattam a szemem. – Nem színlelek semmit. Persze, elképesztően jóképű, de nem érzed, mennyire halálos?

– Ó, én érzem, de ő lesz az, aki megvéd minket – dorombolta ismét Aela, akit nyilvánvalóan vonzott az istenszerű férfi.

Az idegen férfi obszidiánszín szeme találkozott az enyémmel, de semmit sem tudtam kiolvasni belőlük. Egyszerűen csak meredtek rám, minden érzelemtől mentesen.

Apám megköszörülte a torkát, a tekintetem pedig felé rándult. Összeszűkített szemmel néztem kettejükre; minden eddiginél nagyobb vonakodást éreztem aziránt, hogy elfogadjam ezt a férfit testőrömként. Érezni lehetett, mennyire halálos ez az ember, pusztán attól, hogy egy szobában álltunk vele.

– Ő a testőröd. Mindenhová el fog kísérni, és a szomszédos szobában fog lakni. – Apám a lakosztályom távolabbi falán lévő ajtó felé intett. Visszafojtottam a késztetést, hogy megforgassam a szemem, tudva, hogy nem értékelné, ha tiszteletlen lennék vele valaki más előtt.

Bólintottam egyet, és a tekintetem az idegenre fordítottam, aki testőrként fog szolgálni. – Mi a neved?

Az idegen egyszerűen csak meredt rám, tovább növelve a kényelmetlenségemet és az ingerültségemet.

– Nem sokat beszél – jegyezte meg apám egy gyors, felé vetett pillantással. – A neve Viktor.

Amint apám észrevette a dacot a szememben, sietve visszakozott. – Dolgom van. Sheila arra kért, hogy tudassam veled: Shannon a kertben vár rád, Caroline pedig holnap visszatér.

És ezzel teljesen kettesben maradtam a rémisztően jóképű testőrömmel.

Áthelyeztem a súlyomat egyik lábamról a másikra, furcsán érezve magam obszidián tekintete alatt. – Öhm, én megyek, átöltözöm.

Semmi. Az égvilágon semmi válasz, vagy bármi jel, ami arra utalt volna, hogy meghallott engem. Egyszerűen csak meredt rám megingathatatlan tekintetével.

Hangosan felháborodva fújtattam egyet, és megcsíptem az orrnyergemet. A komódomhoz sétálva felkaptam egy combig érő virágos ruhát, és a fürdőszoba felé csoszogtam.

Csendben mormogtam magamban, megfogadva, hogy behúzok neki egyet, ha egyáltalán megpróbál követni a fürdőszobába.

Nagy bosszúságomra egyszerűen ott maradt, ahol állt. A szeme követett, ahogy közeledtem hozzá. Belebújtam egy pár fehér tornacipőbe, miközben mindvégig rajta tartottam a szemem.

– Szóval, te nem tudsz beszélni? – kaptam azon magam, hogy ezt kérdezem tőle, mert hallani akartam legalább egy morzsát a hangjából.

A szemem tágra nyílt. – Nem. – Ez volt az egyetlen szó, ami elhagyta az eltakart ajkait. A hangja mély és érdes volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam vonzónak.

– Harcos vagy? – tűnődtem, árgus szemekkel figyelve, hogy felfedezzek-e valami elrejtett érzelmet az obszidián tekintetében.

– Nem. – A szó röviden és élesen hullott le maszkos szájáról.

Összeszűkített szemmel néztem Viktorra. – Ez minden, amit mondani tudsz? Nem?

– Nem – válaszolta Viktor mély, monoton hangján. Sötét szemébe meredtem, és ellenálltam a késztetésnek, hogy a homlokomra csapjak.

A bosszúságom és az ingerültségem szükségtelenül merésszé tett. Viktort azért bérelték fel, hogy a személyes testőröm legyen, nem fog bántani. Ugye?

Odamentem hozzá, küzdve a gyomromban összeránduló ideggombóccal. Obszidiánszín szemei egész idő alatt az arcomon pihentek. Érzelmektől mentesen figyeltek, ahogy felé léptem.

A kíváncsiság, amely az első találkozásunkkor ébredt bennem, egyre csak pezsgett, én pedig engedtem neki.

Alig egy lábnyira álltam tőle, furcsa, mégis mámorító illata sokkal erősebb volt, ahogy a domináns és vad aurája is.

Az ujjaim megrezdültek, és nem tudtam megállítani a karomat, amikor a vékony, fekete szövet felé nyúltam, ami az arca alsó részét takarta. Miért lenne szüksége ilyesmire?

Egyetlen pillanatig azt hittem, talán hagyja, hogy levegyem a maszkot. Obszidián szeme közömbös maradt, és semmiféle érzelmet nem mutatott, miközben az ujjaim az arca felé közeledtek.

Olyan mozdulattal, amely gyorsabb volt, mint bármelyik Lycané, akivel valaha találkoztam, kesztyűs keze rákulcsolódott a csuklómra. Úgy tartotta a csuklómat a kezében, mintha egy légy lenne, ami túl közel mert merészkedni. Szorítása elég határozott volt ahhoz, hogy megakadályozzon a kiszabadulásban, de elég gyengéd is, hogy ne okozzon fájdalmat.

– Nem. – Ugyanaz az irritáló szó csúszott ki az ajkán negyedszerre is. A hangjában megcsillant valaminek az íze; valaminek, amit nem tudtam pontosan meghatározni. Ahogy ezt a „Nem”-et mondta, az más volt, mint a többi. Ettől függetlenül úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit megszidnak, amiért olyasmihez ért, amihez nem szabadna.

A tekintete még néhány másodpercig az enyémen maradt, épp elég ideig ahhoz, hogy észrevegyem a gyomromban rajzó idegességet és pillangókat, melyek egymásnak ütköztek, és egyetlen nagy káosszá olvadtak össze. Végül elengedte a csuklómat, én pedig hagytam, hogy élettelenül az oldalamra hulljon.

Megrágtam a számat, és elfordultam tőle. Ahogy végigsétáltam a folyosón, tisztán éreztem a jelenlétét a hátam mögött. Elég közel ahhoz, hogy megvédjen, és elég távol ahhoz, hogy visszatartson attól, hogy újra meg akarjam érinteni.

Minél többet gondoltam rá, annál világosabbá vált az őrült döntésem.

Nem fogok jól viselkedni, és semmit sem fogok megváltoztatni magamon. De a kíváncsiság, ami felébredt bennem, ijesztő mértékben növekedett.

Nem voltam benne biztos, mikor vagy hogyan, de látni fogom az arcát. És ha szerencsém van, még arra is ráveszem, hogy ténylegesen beszélgessen velem.