Nem hagytam, hogy Viktor megzavarja a napi rutinomat, amelynek része volt az is, hogy átosonok a konyhán, és ellopok egyet Sheila híres muffinjaiból. Majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy Sheila és Shannon előző életükben boszorkányok voltak, mert szinte lehetetlen volt bármit is észrevétlenül elvinni mellettük.

De ez csak még szórakoztatóbbá tette a csínytevéseimet.

Belopóztam a nyüzsgő konyhába, és azonnal észrevettem, hogy Sheila azzal van elfoglalva, hogy a többi szakácsnak parancsolgat. Elmosolyodtam; egyértelműen el volt terelve a figyelme.

Odakúsztam a pulthoz, ahol egy tányérnyi gőzölgő muffin csücsült. Jól hallható nyögés hagyta el az ajkamat, amikor megfordultam, és megláttam Viktort, aki rettenetesen kilógott a környezetéből.

– Nem tudod, hogyan kell észrevétlennek lenni? – nyögtem felé, miközben a szememmel Sheilát figyeltem.

Meglepetésemre megemelte sötét szemöldökét, obszidián tekintetét pedig továbbra is rajtam tartotta.

Sheilára pillantottam, és úgy döntöttem, ez az egyetlen esélyem. Felkaptam egy muffint, és gyilkos pillantást vetettem Viktorra.

– Na, siess, mielőtt lebukom! – sziszegtem, majd kocogásnak indultam a teraszajtó felé. Csak akkor hagytam abba a futást, amikor már biztos voltam benne, hogy elég távol vagyok Sheila haragjától.

Hátra sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, Viktor követ; az őt körülvevő aura azonnal elárulta.

Megálltam, hogy megegyem a muffinomat, mert Shannon jelenlétében nem mertem megtenni. Ő biztosan elmondta volna az anyjának a lopásomat. Ujjaimmal végigsimítottam a színpompás virágok finom szirmain, és nagyot haraptam a muffinból.

Annyira elmerültem a muffinomban és a saját gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy Viktor engem bámul. Ismét az a furcsa változás csillant meg a szemében, de annyira távoli volt, hogy nem tudtam megérteni, mi lehet az.

– Sheila süti a legjobb muffinokat, de én alig kapok belőle, úgyhogy ellopom őket. – Félmosolyra húztam a szám Viktor és megingathatatlan tekintete láttán.

Tekintetemmel a távolban lévő pavilon felé kalandoztam, és épphogy ki tudtam venni Shannon alakját, ahogy ott ült és rám várt.

– De most be kell fejeznem. A lánya a legjobb barátnőm, és egy másodperc alatt beköpne. – Fújtattam egyet.

Tudom, hogy valószínűleg furcsának tűnt. Egy néma és nagyon is halálos férfival beszélgettem anélkül, hogy akár egyetlen választ is kaptam volna. Nehéz volt megmagyarázni, de úgy éreztem, mintha magyarázatot várna a viselkedésemre.

Miután szinte belélegeztem a muffint, megfordultam, hogy továbbmenjek, de egy bőrbe burkolt kéz megállított.

Kővé dermedtem, amikor megéreztem, hogy Viktor nagy keze megérinti a vállamat. Teljes zűrzavarban megfordulva felnéztem a fölém magasodó óriásra.

– Öhm, tessék? – ráncoltam a homlokom. Miből gondolta, hogy ő megérinthet engem, de én nem tehetem meg ugyanezt vele?

– Ő a testőréd, naná. Mármint, hacsak te nem akarod megérinteni őt. – vigyorgott Aela, mindenféle pajzán képeket küldve az ártatlan elmémbe.

Éreztem, ahogy a tekintetem összeforr az övével, és megdermedtem, amikor a keze az arcom felé nyúlt. Egy olyan mozdulattal, amelynek túlságosan is gyengédnek kellett volna lennie valakihez, aki ekkora, mutatóujjával megérintette az arcomat. Olyan gyorsan történt, hogy alig volt időm felfogni, mi is játszódott le.

Amikor elhúzódott, végre rájöttem, miért csinálta. Egy ragacsos csokoládédarabka ült az ujja hegyén. Az arcom lángba borult, miközben megtöröltem a helyét, eltüntetve a bizonyítékot.

Elégedettséggel töltött el a tény, hogy Viktor megérintett; úgy éreztem, ez már valami. – Köszi. – vigyorogtam fel rá, majd megfordultam, hogy folytassam a sétámat.

Elgondolkodtam néhány dolgon, ahogy a kerti ösvényen sétáltam, a néma védelmezőmmel a hátam mögött.

Apám mindent megtett, hogy megvédjen a fiúktól. A randevúzás szinte hallatlan volt a lycanok, különösen a Királyiak körében. Nem lehetett előre tudni, ki lesz az ember társa, és a randevúzás csak ártatlan szíveket sodort veszélybe. A legközelebb ahhoz, amit barátnak lehet nevezni, Erik állt. Erik egy másik, sokkal kisebb királyság örököse volt. Gyakran látogatott el hozzánk a családjával, és töltött el néhány napot a kúriánkban. Bár mindig csak egymás kezét fogtuk, mindenki azt feltételezte, hogy Erik lesz a társam.

Bármennyire is teljesen tapasztalatlan vagyok az ilyesmiben, magabiztosságból nem volt hiány. Nem voltam szégyenlős, sem kritikus a testemmel vagy azzal kapcsolatban, hogy mit akarok. Persze, mint mindenkinek, nekem is megvoltak a magam bizonytalan pillanatai, de többnyire nem féltem.

Felszaladtam a pavilon lépcsőjén, és lezuhantam a Shannon melletti üres székre. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a megdöbbent arckifejezését, amint végigmérte Viktort. Biztos voltam benne, hogy ember létére is érzi a férfiból sugárzó veszélyt.

Mint általában, két szolgáló tolt ki egy ezüstkocsit, de ezúttal tele volt apró szendvicsekkel és egyéb előételekkel.

– Szóval ő a testőr? – kuncogott Shannon, de a szeme tágra nyílt. Viktor kissé oldalt állt, hatalmas karjait összefonta, miközben letekintett ránk. A szeme néha megmozdult, pásztázva a környezetünket, de aztán gyorsan mindig visszatért hozzám.

A ruházata elegáns volt. Egy tipikus fekete gombos ing, fekete szövetnadrággal. Az arcának alsó felét takaró fekete maszk egybeolvadt az ingével, amitől szinte úgy nézett ki, mint egy rendkívül nagyra nőtt nindzsa.

Bólintottam, miközben az egyik apró szendvicset majszoltam. – Ő az, bizony.

– Miért visel maszkot és kesztyűt? – kérdezte Shannon, én pedig bárcsak tudtam volna a választ.

Vállat vontam, és felé toltam a szendvicses tányért: – Fogalmam sincs. És nem is igazán beszél.

– Caroline ezt imádni fogja – kuncogott Shannon, tekintete a testőrömre villant. A jelenlétét egyszerűen lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.

Összerezzentem a gondolattól, hogy Caroline megpróbál flörtölni Viktorral; nem tetszett a keserű íz, amit ez a számban hagyott. – Hát, ehhez sok sikert kívánok neki – kuncogtam szárazon.

– Úgy néz ki, mint aki tud magára vigyázni – suttogta nekem Shannon, és halkan kuncogott.

– Ugye? Hatalmas, még egy lycanhoz képest is. – Ráztam a fejem, és kortyoltam egyet a vizemből.

Shannon még egy utolsó pillantást vetett Viktorra, majd szerencsére témát váltott.

– Szóval, izgulsz már a szülinapod miatt? – vigyorgott Shannon, és beleharapott az egyik falatnyi szendvicsbe.

Vállat vontam; már előre tudtam, hogyan fog telni a születésnapom. – Biztos vagyok benne, hogy apa nagy ügyet csinál belőle, rendez egy hatalmas bált vagy valami ilyesmit.

– Izgatottnak kellene lenned, ez a legjobb esélyed arra, hogy találkozz a társaddal. A srácok sorban állnak majd, hogy megismerjenek – vigyorgott Shannon. Imádta a bulikat, illetve bármilyen ürügyet, ami miatt gyönyörű ruhát vehetett fel.

Sheilának sosem volt elég pénze, hogy új ruhát vegyen Shannonnak, de apám mindig rendelt egyet neki és Caroline-nak. Nem vagyok az extravagáns bulik ellen, csak fárasztónak találom, hogy a figyelem középpontjában legyek. Nagy volt a nyomás, hogy megőrizzem a hidegvéremet és mindenkivel beszélgessek. Sok évbe telt, mire hozzászoktam ehhez.

Összeráncoltam a homlokom: – Igazad van. De mi van, ha nem akarok találkozni a társammal?

– Már miért ne akarnál? Bárcsak az embereknek is lenne eleve elrendelt lelki társuk! Tudod, hányszor törték már össze a szívemet? – rázta a fejét Shannon hitetlenkedve.

Vállat vontam, és fáradtan felsóhajtottam: – Ez csak annyit jelent, hogy minden meg fog változni. Röviddel azután, hogy megtalálom a társam, apa lemond. Nekem kell majd gondoskodnom mindezekről az emberekről.

– Csodálatos leszel, Arabella. Akár elfogadod, akár nem, az uralkodás a véredben van. – bólintott Shannon magabiztosan.

Még ha próbáltam is tagadni, tudtam, hogy igaza van. Éreztem apám Alfa vérét csörgedezni az ereimben, ami csak még erősebb volt amiatt, hogy ő az Alfa Király.

– Most, hogy megvan a testőröd, végre elhagyhatod a birtokot – mutatott rá Shannon, amire széles vigyor terült szét az arcomon.

– Igazad van! – hördültem fel. – Menjünk kávézni! – csicseregtem, és végre úgy éreztem, ez a testőr-dolog nem is volt olyan rossz ötlet.

– Te és a kávéd. Hiszen itt is van kávé! – kuncogott Shannon.

Duzzogva néztem rá: – Annak nincs olyan íze. Ráadásul a csokis muffinjuk majdnem olyan jó, mint az anyukádé. – Éhesen megnyaltam az ajkamat. Elég sokat tudtam enni, még lycan mércével is, de a csokis muffin utáni vágyamat sosem tudtam kielégíteni.

– Te meg a muffin-mániád – forgatta a szemét Shannon.

Vállat vontam: – Nem hibáztathatsz. Ez egy olyan desszert, amit a nap bármely szakában elfogadható megenni.

– Igazad van. Nos, szerencsére ma szabadnapos vagyok. Később segítenem kell anyának a konyhában, de ha gondolod, most elmehetünk. – Shannon félmosolyra húzta a száját.

Rásugároztam: – Imádnék elmenni! Vigyük vissza ezt a kocsit a konyhába, én meg szólok a sofőrünknek.

Lecipeltem a kocsit a pavilon lépcsőjén, és magam előtt toltam, miközben visszasétáltunk a konyha felé. A mögöttem áradó sötét aura folyton jelen volt a gondolataimban. Bár fenyegetőnek és vadnak hatott, be kellett vallanom, hogy biztonságban éreztem magam.

Betoltam a kocsit a hatalmas konyhába, és a falhoz támasztottam.

– Arabella, egyszerűen csak kapcsolatba kellett volna lépned velünk gondolatban, amikor végeztetek – dorgált meg az egyik szolgáló, miközben halvány mosoly játszott az ajkán. A mosoly azonnal eltűnt, amint megakadt a szeme Viktoron és az ő fenyegető auráján.

Gyengéden rámosolyogtam: – Mindenképpen a konyhán keresztül kellett jönnünk.

– Arabella! – kiáltotta Sheila hangja a hatalmas étkezőből.

– És te azt hitted, nem fogja megtudni. – kárálta Aela a fejemben.

Éreztem, ahogy elsápad az arcom, miközben döbbenten Shannonra néztem: – Fenébe, mennünk kell! – faképnél hagytam Shannont, és átfutottam a házon, amíg biztonságban ki nem értem a bejárati ajtón. Nem fordultam hátra, hogy lássam, Viktor követ-e, de nem lepődtem meg, amikor felfedeztem, hogy alig néhány lépésre áll mögöttem.

– Apa, Shannonnal elugrunk a kávézóba egy kávéra. – léptem vele gondolatkapcsolatba, hogy tudja, hol leszek.

Gyorsan érkezett a válasz: – Viktor veled van?

Forgattam a szemem: – Persze. Szerintem akkor sem tudnék meglógni előle, ha megpróbálnék.

– Tégy meg nekem egy szívességet, és ne is próbáld meg, Bella. – öntötte el elmémet apám megkönnyebbült hangja.

Vigyorogtam: – Ó, apa, azt hiszed, ennyire tehetséges vagyok?

– Igazából tudom, hogy vagy ennyire tehetséges. Viselkedj, Bella! – válaszolta apám szigorú hangon, de szinte magam előtt láttam, ahogy mosolyra húzódik a szája.

– Mindig, apa. – kuncogtam, és megszakítottam a gondolatkapcsolatot.

Beugrottam az egyik fekete SUV hátsó ülésére, amely az alkalmazottak parkolójában állt. Shannon gyorsan bepattant mellém, hitetlenkedő pillantást vetve rám.

Viktor előre szállt be, és lehajtotta a tükröt, hogy szemmel tarthasson kettőnket.

– Hová megyünk, Arabella kisasszony? – Az idősebb emberi sofőr hátrafordította a fejét, hogy rám mosolyogjon, miközben szeme óvatosan Viktorra rebbent.

Széles mosollyal válaszoltam, remélve, hogy enyhítek valamelyest a szorongásán. – Csak a kávézóba.

Miközben a kávézó felé tartottunk, Shannon és én a közelgő születésnapomról és a hatalmas buliról beszélgettünk, aminek elkerülhetetlenül meg kellett történnie. Remek alkalom lesz arra, hogy újra lássam Eriket. Anyukám halála óta nem találkoztam vele.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy Viktor szemei a tükrön keresztül rám szegeződnek, és minden mozdulatomat figyelik. Próbáltam Shannonon tartani a tekintetem, de Viktor obszidián pillantása folyamatosan magára vonta a figyelmemet.

Nem tehettem róla, hogy a tekintetem végigvándorolt sötét szempilláin és kócos haján. Gondolataimba mélyedve azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, vajon hogy nézhet ki az arca a maszk alatt. Végig akartam simítani a szememmel az állkapcsán és az ajkain.

Egy pillanattal később megálltunk a kávézó előtt. Volt néhány asztal a kávézó előtt, tele emberekkel. Mindegyikük tekintete az éppen leparkoló, sötétített ablakú SUV-ra tapadt.

Shannon kiugrott, és én követtem, próbálva távol tartani a tekintetemet Viktortól. Nem tudtam teljesen megmagyarázni az érzést, de késztetést éreztem arra, hogy a közelében legyek. Biztosan teljesen elment az eszem. Mintha a Stockholm-szindróma valami bóvli változata lett volna.

Megvettük a kávékat, és én vettem magamnak még egy muffint; attól a közelségtől, ahogy Viktor állt, égnek állt a hajam. Libabőrös lett az egész testem, amikor ingének puha anyaga a csupasz karomhoz ért. Ellenálltam az őrült kísértésnek, hogy megforduljak és letépjem róla a maszkot.

Találtunk egy üres asztalt kint, és egyelőre levetettük magunkat. Viktor közvetlenül a székem mögött állt, furcsa és bódító illata pedig megtöltötte az orromat.

– Szia, Arabella! – szólt rám egy aranyos, szőke hajú, babaarcú srác. Soha nem láttam még őt, de a mi területünkön mindenki tudta a nevemet.

– Szia! – kiáltottam vissza, és éreztem, ahogy egy rakás tekintet fúródik a bőrömbe.

Meglepődtem, amikor a fiú odalépett Shannonhoz és hozzám, óvatos pillantást vetve Viktorra. A srác határozottan aranyos volt. Szőke hajában megvolt az a superman-es hullám, a fogai pedig tökéletesek és egyenesek voltak. Rám és Shannonra sugárzott, ahogy ott állt a kis asztalunk szélénél.

– Dalton vagyok. Már régóta nem mozdultál ki. – Jóképű arcára ránc vonta össze a homlokát, én pedig éreztem, hogy közelebb hajolok.

Lélegzetelállító mosolyt küldtem felé: – Dalton, tetszik. Igen, egy ideje nem mozdultam ki. Nem mindig biztonságos. – Összeráncoltam a homlokom, ellenállva a kísértésnek, hogy Viktorra nézzek.

Mielőtt Dalton bármi mást is mondhatott volna, Viktor elmozdult a hátam mögül, és Dalton felé lépett. Viktornak egy szót sem kellett szólnia ahhoz, hogy elijessze Daltont. Centiről centire araszolt közelebb Daltonhoz, rákényszerítve őt, hogy hátralépjen egyet. Dalton félelemmel teli szeme Viktor jéghideg tekintete és az én hitetlenkedő arcom között cikázott.

– Mi a fene, Viktor! – morogtam. A hetek óta első dögös srác, aki hozzám szól, erre el kell kergetnie.

Mindannyian visszazsuppolódtunk a SUV-ba, és elindultunk vissza a kúriába. Némán füstölögtem Viktorra. Dalton semmi rosszat nem tett, egyetlen fenyegető mozdulatot sem tett felém. Teljesen indokolatlan volt az egész. Ettől függetlenül, úgy terveztem, hogy ki fogok szedni belőle néhány választ.

Megígértem Shannonnak, hogy vacsora előtt segítek neki és Sheilának kitakarítani a konyhát, úgyhogy a vallatásomnak estig várnia kellett. Tudtam, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem Sheila haragjával, így úgy döntöttem, jobb túlesni rajta.

A szobámba indultam, hogy valami kényelmesbe öltözzem, Viktor pedig a nyomomban volt. Beviharzott utánam a hálószobámba, és várt, amíg én a fürdőszobában átöltöztem. Óvatos tekintettel közeledtem hozzá ismét. Furcsa érzéseket keltett bennem, és még mindig azzal küszködtem, hogy eldöntsem, ez jó érzés-e vagy sem.

Tekintetem elidőzött a kócos, csokoládészínű haján, azon tűnődve, vajon olyan puha-e, mint amilyennek látszik. Úgy tűnt, valahányszor elveszek a gondolataimban Viktor közelében, mindig valami hülyeséget csinálok.

Mintha az első alkalomból nem tanultam volna, odaléptem Viktorhoz. Csak állt ott némán és figyelt engem, a szeme az arcomon maradt, de éppolyan kiszámító volt, mint mindig.

– Miért bajlódsz egyáltalán ennek a maszknak a viselésével? – vettem észre, hogy ezt kérdezem tőle, és mindezek ellenére szinte vártam a választ.

Éreztem, hogy ajkaim döbbenten nyílnak szét, amikor megforgatta obszidián szemeit. Valami megrezzent a gyomromban, és ez a valami arra ösztökélt, hogy folytassam.

– Mi az? Van valami heged vagy ilyesmi? – kérdeztem, és még egy lépést tettem Viktor felé. Felvonta a szemöldökét, és egy olyan pillantást vetett rám, ami azt mondta: „Komolyan?”

Még szexibben nézett ki felhúzott szemöldökkel, miközben valami furcsa gondolat cikázott oda-vissza a sötét szemeiben.

Egy kósza gondolat suhant át az agyamon. Nem lenne olyan rossz ötlet őt is annyira kényelmetlen helyzetbe hozni, mint amennyire ő hoz engem.

Tovább sétáltam felé, és csak akkor álltam meg, amikor a testünk már csak egy centire volt egymástól. Sötét szemei lenéztek rám, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon figyelmeztetnek-e, vagy valami mást rejtenek a mélyükön.

Olyan gyorsan emeltem fel a kezemet, amilyen gyorsan csak tudtam, az arca alsó felét takaró fekete maszkot célozva. Ismét csak sokkal gyorsabb volt, mint amilyennek egy normális lycannak lennie kellene.

Bármilyen gyors is voltam, úgy kapta ki a kezemet a levegőből, mintha misem történt volna. Ezúttal megragadta a csuklómat. A bőrkesztyű, amit viselt, megnyugtatóan meleg volt, ahogy szorosan markolta a csuklómat. Élesen beszívtam a levegőt, amint arany pöttyök örvénylettek a fekete szemeiben. Valami felkavarta a farkasát, és az biztosan én voltam. Gondolom, nem tetszett neki, ha valaki feszegeti a határait; nos, ezzel nem volt egyedül.

Továbbra is fogta a csuklómat, miközben felemelte egy ujját, és megcsóválta előttem, majd egy mély "cöcc-cöcc-cöcc" hang morgott fel a mellkasából.

A szívem legalább egymillió kilométeres sebességgel verhetett, és nem tehettem róla, de elvesztem az arany szilánkokban, amelyek kavarogtak és alámerültek a szivárványhártyájában.

Amint ez megtörtént, elengedte a csuklómat, és oldalra lépett.

Kifújtam egy utolsó adag levegőt, és elhagytam a hálószobát. Szükségem volt egy kis levegőre, ami nem volt tele Viktor bódítóan furcsa illatával.

– Te haszontalan, muffinlopó hercegnő – dorgált meg Sheila, miközben az ajka rángatózott, ahogy küzdött a mosoly ellen. Épp akkor léptem be a konyhába, és akadt össze a tekintetem Sheilával.

Halványan rámosolyogtam: – Ó, ugyan már, Sheila. Tudod, hogy nem tudok ellenállni a muffinjaidnak.

– A hízelgéssel nem mész semmire, kisasszony – kuncogott, és egy piszkos rongyot lengetett az irányomba.

Felkaptam egy kis tisztítószert, és elkezdtem letörölgetni a tucatnyi pultot. Miután befejeztük mindennek a fertőtlenítését, áttértünk az edényekre. Engedtem, hogy a tekintetem Shannonra vándoroljon, aki épp a nevetését próbálta visszatartani.

– Megígértetném veled, hogy nem csinálsz ilyet többet, de tudom, hogy úgysem hallgatnál rám – kuncogott Sheila. – Tekintsük úgy, hogy kvittek vagyunk, amiért segítettél kitakarítani a konyhát.

Szégyenlős vigyort eresztettem meg felé: – Köszi, Sheila.

Nem sokkal azután, hogy segítettem nekik, elindultam az étkezőbe vacsorázni. Tudtam, hogy apámnak és a nagybátyámnak sűrű napjuk volt, de azért reméltem, hogy találkozom velük ott.

Az arcom vigyorra húzódott, amikor apám belépett a szobába. Kimerültnek tűnt, de én azért a nyakába borultam és megöleltem.

– Sűrű nap? – mosolyogtam rájuk, ügyet sem vetve Viktor jelenlétére a hátam mögött.

Apa sóhajtott, és beletúrt só-bors hajába: – Hihetetlenül sűrű. Próbáljuk megerősíteni az egyezményeket és szövetségeseket gyűjteni, amilyen gyorsan csak lehet – fújtatott apa.

– Éppen ezért olyan fontos a születésnapod – szólalt meg a nagybátyám, amivel egy gyilkos pillantást vívott ki magának apától.

Összeráncoltam a homlokom, ahogy kettejükre néztem: – Hogy érted ezt?

– Kicsim, biztos vagyok benne, hogy már tudtad, de bulit rendezünk a születésnapodra. Más Alfák és leendő Alfák is részt fognak venni rajta. – Apa halványan elmosolyodott, én pedig nem tudtam megérteni, hová akar kilyukadni ezzel a beszélgetéssel.

– A többi Alfa különösen érdeklődik irántad – vágott közbe a nagybátyám, apám pedig dühösnek tűnt.

Megforgattam a szemem, miközben végre megértettem a dolgot. – Úgy érted, azért érdeklődnek irántam, mert apa az Alfa Király, nekem pedig nincs társam.

– Pontosan – grimaszolt apa. – Mindegyikük abban reménykedik, hogy ő lesz a társad. Ha ez megtörténik, kötelesek lesznek a segítségünkre sietni. Nem mintha szükségünk lenne rájuk – köpte apa a szavakat, és veszélyes aurával töltötte be a szobát.

A nagybátyám összeráncolta a homlokát: – Figyelj, lehet, hogy nincs szükségünk a segítségükre, de jó, ha mások is mellettünk állnak.

– Nem akkor, ha ez azt jelenti, hogy úgy adom el a lányomat, mint a vágómarhát – morgott apa a testvérére, én pedig azon tűnődtem, vajon mióta veszekszenek már így.

Sóhajtottam; ebben a pillanatban nagyon hiányzott anya. Ő mindig kordában tudta tartani apát és a nagybátyámat, és rákényszerítette őket, hogy nyugodtan beszélgessenek. Dühös civakodásuk tovább folytatódott, és éreztem, hogy egyre türelmetlenebbé válok. Éreztem, ahogy Aela előre akar törni, belefáradva a felnőtt férfiak acsarkodásába.

– Elég volt! – csattantam fel, és az asztalra csaptam a poharamat. A két férfi szeme azonnal rám szegeződött, tekintetük tele volt döbbenettel.

– Nem érdekel, hány Alfa lesz ott. Ha nem ők a társam, semmilyen kötelezettséggel nem tartozom feléjük – morogtam. – Megpróbálok szépen játszani, és annyi szövetségest szerezni nekünk, amennyit csak tudok. Addig is, hagyjátok abba a vitatkozást! – förmedtem rájuk kettejükre, majd vettem egy mély lélegzetet, miután befejeztem.

Mindketten furcsán néztek rám, de én egy vállvonással elintéztem a dolgot.

– Annyira hasonlítottál most az anyádra, hogy az már ijesztő – kuncogott a nagybátyám, többet mondva a kelleténél.

Határozott, gyilkos pillantást vetettem rá, amikor apám arca dühös grimaszba rándult.

Amint véget ért ez a fárasztó vacsora, visszavonszoltam magam a szobámba. Már majdnem el is felejtettem, hogy Viktor mögöttem van, amíg meg nem fordultam.

Visszagondolva az idegesítő vacsorára, az eszembe juttatta azt is, ami a kávézóban történt.

– Mi a fene volt ez? – morogtam, megfordulva, hogy szembenézzek Viktorral.

Obszidián szemei, mint mindig, az arcomra tapadtak, dús szemöldöke pedig kérdőn a magasba szaladt.

– Tudod, miről beszélek – morogtam. – Mi a fenének zavartad el Daltont?

Viktor megforgatta a szemét, pillangókat és forró dühöt küldve a gyomromba. Aela frusztráltan felmorgott, és az elmém falait nyomta. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor összefonta a karját a mellkasa előtt, és vádló pillantást vetett rám.

– Nem volt jogod hozzá. Semmi rosszat nem csinált. – morogtam, és előredobbantottam, hogy megbökjem a mellkasát.

Látnom kellett volna a közeledő mozdulatot, de a keze előrevillant, és a csuklóm köré fonódott. A szorítása ezúttal erősebb volt, de a haragom elvakított.

– Ne érj hozzám! – Érdes hangja hátborzongatóan nyugodtnak tűnt, ami csak fokozta a dühömet és a zűrzavart. A düh abból fakadt, hogy elzavarta Daltont, a zűrzavar pedig abból, ahogyan a testem reagált rá. Minden apró mozdulata pillangókat küldött a gyomromba, vagy libabőrt futtatott végig a bőrömön. Úgy döntöttem, ezt egyszerűen csak istenszerű megjelenésének és vad aurájának tudom be.

Felmorogtam, a szemeim pedig tágra nyíltak telt hangjának hallatán. – Ó, szóval most már beszélsz is! – csattantam fel.

Frusztrált morgás hagyta el az ajkamat, ahogy Viktor a hálószobáinkat elválasztó ajtó felé indult.

– Még nem fejeztem be veled a beszélgetést! – pattantam fel, és összerezzentem, amikor az arcomba vágta az ajtót.

Néhány pillanatig csak álltam és tátott szájjal bámultam az ajtót. – Hülye, idegesítő, felesleges testőr – zsörtölődtem, és gyerekesen az ágyamhoz trappoltam.

Jobban dühös voltam, mint amennyire kellett volna, de nem érdekelt. Elegendő bajom volt enélkül is, ráadásul az a tény, hogy apa és a nagybátyám titkolóznak előttem.

Egyszerűen csak levezettem a feszültséget Viktoron, remélve, hogy ettől beszélni fog. Működött, de csak egy másodpercre. Egyébként is csak azért szólalt meg, mert megpróbáltam megérinteni.

– Azt hiszem, taktikát kell váltanunk – mormolta Aela a fejemben, teljesen fellelkesülve az új ötletétől.

– Hm... – tűnődtem, arra gondolva, hogy talán rátapintott valamire.

Ha a harag nem működött, a kísértés talán fog.