Danielle

"SZÜKSÉGED VAN VALAMIRE, drágám?"

Összerezzentem (megint), és megfordultam, mire szinte álltól köldökig találtam magam azzal a hatalmas darab férfival, akivel Booker korábban beszélt. Felnéztem rá, és elfintorodtam. Szőke volt, mélykék szeme volt, és meglehetősen áthatóan nézett.

"Szia. Dani vagyok."

"Szia, Dani" – mondta, és elmosolyodott.

"Szia" – ismételtem meg, és hátraléptem egyet, hogy kapjak egy kis teret, de csak azt értem el vele, hogy belevágódtam a pult peremébe. Megfogadtam, hogy nem fogok összerezzeni a jelenlétében, de olyan erősen haraptam a szám belső felébe, hogy kiserkent a vérem.

"Ezt már mondtad."

"Öhm, igen. Tényleg. Nagyszerű megfigyelőképesség." Te jó ég, ő nem egy ötéves. Szedd össze magad, Dani. "Öhm, bocsánat, ha nem lenne szabad itt hátul lennem, csak egy telefonkönyvet kerestem."

"Egy telefonkönyvet keresel" – ismételte, és közelebb lépett hozzám.

"Igen. Egy telefonkönyvet. Van esetleg? Hívnom kell egy taxit. Hátralépnél egy kicsit, kérlek?" Mármint, most komolyan. Hova a fenébe mehetnék? Épp most szorított be a sarokba. Vettem egy mély levegőt.

"Hívnod kell egy taxit" – mondta mély, reszelős hangon.

Frusztráltan felsóhajtottam. "Igen, hívnom kell egy taxit."

"Mi a helyzet egy Uberrel vagy egy Lyfttel?"

"A telefonom halott" – magyaráztam. "De még ha nem is lenne az, túl régi az alkalmazáshoz, a bátyám pedig nem tud eljönni értem. Még mindig bent van az őrsön." Miért éreztem úgy, hogy ennyi információt kell a tudtára adnom?

"Őrsön? Úgy érted, a vasútállomáson?"

"Nem."

Mack összeráncolta a homlokát. "Mármint a rendőrőrsön?"

A francba!

A számba haraptam. "Légy szíves, engedj ki. Idegesítesz engem, és csak annyit akarok, hogy felhívhassak valakit, aki eljön értem és hazavisz."

"Én viszlek haza" – mondta Booker, ahogy visszasétált, és haragos tekintetét az előttem álló "nagy motoros pasira" szegezte. "És húzz a pokolba a közeléből, Mack. Nem látod, hogy halálra van rémülve?"

"Elmondta neked, hogy a bátyja zsaru?" – kérdezte számonkérően Mack.

"Igazából nyomozó" – helyesbítettem, majd lehorgasztottam a fejem. Nagyon be kéne már fognom a számat.

"Húzz el mellőle" – ismételte meg Booker. Hagytam magamnak egy pillanatot, hogy rónézzek, és a kifejezése az arcán kissé ijesztő volt. Olyan pillantást vetett a barátjára, mintha meg akarná ölni, ha nem teszi azt, amit mond. Ahelyett, hogy ez idegesített volna, inkább védve éreztem magam. Ami újabb egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy valami alapjaiban véve nem stimmel velem.

Mack elvigyorodott, és megadóan felemelte a kezét, miközben elhúzódott tőlem. Én megkerültem a pultot, és visszaslisszoltam a nyílt térbe, miközben magam elé tartottam a táskámat... nem is tudom, miért. Valahogy csak egy kicsit nagyobb biztonságban éreztem így magam.

"Gyere. Hazaviszlek" – mondta Booker.

"Nem, köszönöm, megleszek. Ha tudnál hívni egy taxit, az pont jó lenne."

Booker megrázta a fejét. "Zárva vagyunk, drágám, a taxira meg sokat kéne várni, szóval csak engedd meg, hogy hazavigyelek."

Nyelkeltem egyet.

"Mi az?" – kérdezte.

Mackre pillantottam, majd vissza Bookerre. "Öhm... a motorok nem túl veszélyesek?"

Booker mintha ismét egy titkos pillantást váltott volna Mackkel, mielőtt mindketten nevetésben törtek volna ki.

Közelebb húztam magamhoz a táskámat. "Nos, ha csak álltok ott és rajtam nevettek, akkor határozottan ragaszkodom a taxihoz."

Úgy tűnt, rohadt vicces tudok lenni, amikor halálra vagyok rémülve, mert Mack még jobban nevetett.

"Kisteherautóval vagyok" – mondta Booker, amint lehiggadt.

"Ásóval és ponyvával a hátuljában, vagy anélkül?"

Booker összehúzta a szemöldökét. "Tessék?"

"Semmi. Felejtsd el." Úgy voltam vele, hogy ha tényleg meg akar ölni, ezen a ponton úgysem sokat tehetnék ellene. "Igen, nagyon megköszönném, ha hazavinnél."

Booker bólintott, és a felhúzható garázsajtó felé intett.

"Örvendek" – mondtam Macknek, és elindultam kifelé.

"Én is, babám" – szólt a hátam mögül Mack.

Booker a Ford F-150-eséhez vezetett, én pedig felé fordultam. "Kölcsönkérhetném a telefonodat, kérlek?"

"Micsoda?"

"A telefonod. Kölcsönvehetném egy pillanatra?"

A zsebébe nyúlt, és átnyújtotta. "Csak bátran."

A kisteherautó elé léptem, és lefotóztam, a rendszámmal együtt, majd elküldtem a képeket Kimnek, hogy tudja, ki visz haza és mikor indultam el. Ha netán tényleg meggyilkolna, legalább le tudják nyomozni a gyilkosomat.

"Köszönöm" – mondtam, és visszaadtam a telefont.

Újra megvillantotta azt a szexi mosolyát, és kinyitotta nekem az ajtót. Nem számítottam ekkora lovagiasságra, ahogy megvárta, amíg beszállok, de elrejtettem a meglepettségemet. Nem tudtam, hogy a kőkemény motoros pasik ilyesmit csinálnak.

Booker beszállt mellém, és beindította a motort, miközben én bekötöttem magam. Nem szólt egy szót sem, miközben kigördült a furgonnal Arbor Lodge-ból, én pedig hagytam magamnak egy pillanatot, hogy szemügyre vegyem a járművét. Új volt, és úgymond minden földi jóval felszerelték. Bőrülések, faberakás, és egy bivalyerős hangrendszer... legalábbis egy bivalyerős hangrendszernek nézett ki. Jelenleg ki volt kapcsolva.

Körülbelül tíz perc telt el, és nagyjából ennyi csendet tudtam elviselni. "Nem is Booker az igazi neved, ugye?" Rám pillantott, és megrázta a fejét, mielőtt újra az útra fókuszált volna. "Elárulod az igazi neved?"

"Austin Carver."

"Ó" – mondtam, képtelenül arra, hogy elrejtsem a meglepettségemet.

Elmosolyodott. "Nem erre számítottál?"

"Nem igazán, nem. Ne érts félre, szép név. Aranyos hangzása van, de azt hiszem, valami Maverickre, vagy ilyesmire számítottam."

"Maverick?"