Mindketten aggódónak tűnnek. Valami riasztót csináltam? Épp az imént vitatkoztak... vagy azt is csak beképzeltem? Miről is vitatkoztak? Miért nem emlékszem rá egyáltalán? Úgy festenek, mint akik teljesen a megszokott formájukat hozzák. Ott állok, éppoly összezavarodva, mint ők. Tobias töri meg a csendet. Hangja kiszakít a saját gondolataim fogságából.

– Imogen... Imogen, mi a baj? Megsérült? – Mintha egy pillanatra finoman beleszimatolna a levegőbe. Fejemet oldalra billentve figyelem őket. Egymásra pillantanak. A szoba hirtelen torzulni és forogni kezd, látom, ahogy Tobias félrelöki Theót, és felém nyúl. Az izmaim olyan nehéznek tűnnek. Ó, ne, tudom, mi ez, pánikrohamom van. A francba. Próbálok lélegezni, de a testem felmondja a szolgálatot, és nem kapok levegőt. A következő dolog, amit látok, a sötétség.

Ahogy magamhoz térek... kábultan a könyökömre támaszkodom, de Theo a vállamra tett kezével visszanyom. – Hó, nyugi, feküdjön csak vissza egy kicsit. – Értetlenül bámulok rá. Tobias irodájában, a barna bőrkanapén fekszem. Látom őt, ahogy az íróasztala szélén ül, karjait keresztbe fonja a mellkasán, amitől a szokásosnál is félelmetesebbnek tűnik. Aggodalom tükröződik az arcán, miközben visszanéz rám. Theo ezzel szemben mellettem ül a kanapén, és a lábamat dörzsöli. Basszus, csináltam valami kínosat, biztos vagyok benne.

– Mi történt? – kérdezem teljesen összezavarodva, és megpróbálok visszaemlékezni a legutolsó dologra. De csak arra emlékszem, hogy kihallgattam Tobias és Theo beszélgetését arról, hogy... Aztán nem kaptam levegőt, és utána már csak a sötétségre.

– Elájult. Csak feküdjön egy kicsit, és tessék, igya meg ezt – mondja Tobias, és egy pohár vízzel a kezében visszasétál hozzám. Felülök, és a karfának dőlök. Kinyújtom a kezem, és megragadom a jéghideg vizet, az ujjbegyeim súrolják Tobias kezét. Úgy kapja el a kezét, mintha megégettem volna, mielőtt visszamegy az íróasztalához.

Néhány perc múlva kopogtatás hallatszik az ajtón. Tobias bekiált, hogy szabad, és egy hosszú lábú szőke nő lép az irodába, kezében néhány hungarocell ételhordó dobozzal. Kínai étel illata terjengett. A szőke nő körbepillantott a szobában, bizonytalanul, mit tegyen. Világoskék szemei kétségbeesetten cikáznak mindegyikünkön, amíg meg nem látja Theót, és akkor megdermed.

Hihetetlenül vonzó volt; fehér öltönynadrágot és blézert viselt, alatta pedig egy fekete ujjatlan felsőt.

– Csak tedd le az asztalra, Merida – szólalt meg csendesen Theo. Merida egy kicsit összerezzent, de engedelmeskedett, mielőtt gyorsan kisietett a szobából, ahol hihetetlenül feszült lett a hangulat. Mi volt ez az egész? Miért tűnt ennyire rémültnek? És ami még fontosabb: mennyi ideig voltam ájult? Az ajtó fölött lógó órára pillantva észrevettem az időt. Délután negyed négy... a szemem is majdnem kiesett a helyéből. Órákig eszméletlen voltam. Talpra ugorva gyorsan az ajtó felé vettem az irányt. A francba, délután négyre elő kellett volna készítenem a fúziós aktákat. Épp amikor kinyitottam az ajtót, egy kéz visszacsapta, és a zár a helyére kattant. Éreztem, ahogy forróság árad a hátamba. Ösztönösen megdermedtem attól a hirtelen durvaságtól, ahogy az ajtót az orromra csapták.

– Üljön vissza, Imogen! – A hangja parancsoló volt. Hideg borzongás futott végig a gerincemen, ahogy forró lehelete megcsiklandozta a tarkómat.

– Elő kell készítenem a fúziós dokumentumokat a megbeszélésükre – próbáltam ellenkezni. A hangom remegve jött ki, saját magam is hallottam benne a félelmet. De miért ijedtem meg hirtelen ennyire a főnökömtől?

Rám hajolt, a mellkasa a hátamnak feszült. A fejét a fülemhez hajolva így suttogott: – Azt mondtam, üljön vissza. – A szoba felé fordultam, és egyenesen Tobias zord, lefelé szegeződő tekintetével találtam szembe magam. Összehúztam magam a pillantásától, és egy lépést hátrálva az ajtónak ütköztem. Hirtelen borzasztóan aprónak éreztem magam mellette. Kit akarok becsapni? Amúgy is alacsony voltam mellette, de most egyenesen pici és gyenge voltam.

A szeme megenyhült, amikor találkozott a tekintetünk. – Sajnálom, nem akartam megijeszteni – mondta gyengéden. Felemelte a kezét, és egy kósza hajtincset a fülem mögé tűrt, majd hátralépett, és intett, hogy üljek vissza Theo mellé. Gyorsan engedelmeskedtem.

Theo lágyan megfogta a térdemet, majd elengedte.

– Ne aggódj miatta, egy kicsit feszült. A megbeszélést is lemondtuk. Csak holnap reggel lesz – nyugtatott meg Theo. Megértően bólintottam, de nem akartam mást, csak kijutni ebből a szobából. Nem hiszem el, hogy egész nap a főnököm kanapéján aludtam. Milyen kínos. Istenem, remélem, nem beszéltem álmomban vagy pukiztam. Úristen, mi van, ha igen? Hirtelen azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, és elnyelne.

– Tessék! – mondta Tobias, és letett elém egy hungarocell ételhordót, majd egy másikat Theo elé is rakott. Épp mondani akartam nekik, hogy jól vagyok, de Tobias halálos pillantása belém fojtotta a szót.

– Ez nem kívánságműsor volt, Imogen... Egyen. – Minden szava telve volt tekintéllyel, de úgy is hangzott, mintha arra bátorítana, hogy merjek ellenszegülni.

Úgy tettem, ahogy mondta. Esküdni mertem volna, hogy láttam Tobiast önelégülten mosolyogni, amiért úgy engedelmeskedtem a parancsainak, mint egy gyerek. Lehetne ez még ennél is kínosabb és kellemetlenebb? De az étel finom volt, én pedig éheztem. Talán ezért is ájultam el. Miután lebuktam a hallgatózással, és hónapok óta nem is ettem rendesen, talán túlzottan túlterheltem magam.

Amikor befejeztem a sült rizs és a satay csirke evését, csendben ültem, és vártam, hogy elbocsássanak az irodájából, de ez sosem következett be. Ehelyett Theo összeszedte az üres ételesdobozokat, és kidobta őket. Tobias az ablak melletti szekrényhez lépett, elővett három poharat, és valami barna, whiskyre emlékeztető italt töltött beléjük. Megfordult, és a kezembe nyomott egyet. Theo odalépett, felkapta a sajátját, és egy hajtásra lehúzta. Néztem, ahogy Theo csendben kimegy a szobából, magamra hagyva Tobiasszal. Hirtelen azt kívántam, bárcsak visszajönne, és a tekintetemet az ajtóra szegeztem. A kezem kezdett megizzadni.

Tobias kevésbé tűnt félelmetesnek, amikor Theo is a szobában volt. Megfordulva a szoba felé és megigazítva az ülésemet a kanapén, észrevettem, hogy Tobias a pohara felett engem figyel. Idegesen babráltam az ujjaim közötti pohárral. Az italát a szájához emelve minden cseppjét felhajtotta. Megszagoltam az italomat, mielőtt ráncolni kezdtem volna az orromat; édesebb illata volt, mint a vodkának. Semmi sem olyan karcos, mint a vodka vagy a tequila. A poharat az ajkamhoz emeltem, és egyetlen kortyra lehúztam az egészet. Édes és selymes íze volt. Kicsit égette a torkomat, de nem úgy, mint a csomagtartómban tárolt néhány üveg ital, különösen azok az olcsóbb palackok, amiket anyu szeretett inni.

Felálltam, és épp le akartam tenni a poharat, amikor Tobias megragadta, újratöltötte, majd visszaadta nekem. Felhúztam rá a szemöldökömet, de elfogadtam a poharat. Theo visszatért, az ajtózár halkan kattant mögötte.

A kezében néhány doboznyi papírmunkát szorongatott. – Ellenőrzést kapunk, úgyhogy ezeket az aktákat mind szét kell válogatni, és a szerződéseket dátum szerint sorba rendezni. Helyezze magát kényelembe, hosszú éjszaka lesz – mondta Tobias érthetően. A négy dobozra néztem, amit Theo behozott, tudva, hogy ez még a fele sincs az egésznek. Miután kiittam a whiskyt, a földre ültem, és elkezdtem kihúzgálni az aktákat a dobozokból.

Az éjszaka közepén valaki rendelt még egy kis ételt, és kávét hozott fel nekünk. Nem vagyok benne biztos, mikor volt idejük bármit is rendelni, mivel egyszer sem láttam, hogy a telefonjukhoz nyúltak volna, de örültem neki. Már jócskán belenyúltunk az éjszakába, és kimerült voltam. Amikor eljött az ideje, hogy este kilenckor bezárják az épületet, Tobias felnézett a biztonsági őrre, aki belépett az irodába, hogy jelezze, mindjárt zár.

– Menjetek csak. Már nincs sok hátra, megcsinálom, és hamarosan én is elindulok. – Tobias és Theo bizonytalannak tűntek, de végül belementek, hogy elmennek. Adtak nekem egy kulcscsomót, hogy kijuthassak az épületből, valamint a biztonsági kódot, amivel bekapcsolhatom a riasztót távozáskor.

Amikor befejeztem az utolsó dobozt is, szépen egymásra rakosgattam őket, majd megnéztem az időt: hajnali kettő volt. Már csak három akta hevert elöl. Kényelembe helyezve magam a kanapén, magam elé húztam őket. A szemem kezdett fájni, a szavak pedig egybemosódtak. Az ujjaim elzsibbadtak az oldalak lapozgatásától…….