Meleg kezek rázogattak ébrenlétbe, miközben az akták az ölemből a padlóra hullottak. A francba, elaludtam. Pánikszerűen feltápászkodtam. Tobias meglepetten nézte zilált külsemet. Tobias megdörzsölte az orrnyergét, és a fejét csóválta. Leküzdöttem a kényszert, hogy ásítsak, és úgy nyújtózkodjak, mint egy macska.

– Haza kellett volna mennie. Egész éjjel dolgozott?

– Basszus! – A kezem a számhoz repült a káromkodás miatt, amit a főnököm előtt eresztettem el. – Biztosan elszundítottam... Csak adjon egy percet, és rendbe szedem magam a megbeszélésre.

Theo belépett az irodába, szürke öltönyében szokás szerint lélegzetelállítóan festett. Végigmért. A pólóm tiszta gyűrött volt, a hajam egy kóceráj, Isten tudja, hogy nézhetett ki az arcom, de abban biztos vagyok, hogy nem volt szép, a szemfestékemtől pedig valószínűleg úgy festettem, mint egy mosómedve. Felhúzta a szemöldökét Tobiasra pillantva.

– Munka közben elaludt – közölte, és láthatóan nem örült neki, hogy megint munkaidőben alszom.

Ha tudnák, hogy minden éjjel itt alszom, csak épp nem az irodában. Elmosolyodtam ezen a gondolaton. Ha ezt őrültségnek tartják, teljesen kiakadnának, ha tudnák, hogy jelenleg a parkolóház a lakhelyem.

Theo felém lépett, és megragadta a blúzomat. Közeledtére felsikkantottam, és hátraléptem. Theo újra utánam nyúlt, és megfogta a blúzom alját, ujjai a hasamat súrolták, miközben áthúzta a fejemen. Gyorsan eltakartam lila csipkemelltartómat, próbálva elrejtőzni a melleimen elidőző tekintete elől. Nagyszerű melleim voltak, de ez nem azt jelentette, hogy mutogatni is akartam őket a főnökömnek.

Tobias kinyitott egy ajtót, ami egyfajta gardróbszekrénynek tűnt. Bármennyi időt is töltöttem ebben az irodában, sosem tudtam, hogy van egy szekrény a falban. Odabent néhány férfiing lógott. Hogyhogy eddig nem vettem észre, hogy beépített szekrény van a falban? Vannak más rejtett fülkék is? Mi minden rejtőzik még itt?

Tobias lekapott egy fehér inget a vállfáról, odalépett hozzám, és megállt előttem. Theo mellém lépett, és figyelt. Tobias el akarta húzni a kezemet a mellkasomról, de én hátráltam, és kiléptem a hatósugarából, nem hajlandóan felfedni magam. Tobias szeme a világítás alatt sötétebbé vált, amitől fészkelődni kezdtem az átható pillantása alatt.

– Öt perc múlva megbeszélésünk van, és nem mehet be így. – Újra a csuklóm felé nyúlt.

– Fel tudok öltözni egyedül is – mondtam, és fél kézzel az ingért nyúltam. Amint levettem a kezemet a mellkasomról, bedugta a karomat az ing ujjába, és gyorsan megpörgetett, hogy a másik karom is a másik ujjába kerüljön. Feladtam, és hagytam, hogy befejezze az öltöztetésemet. Nem én voltam az esetük; nem fognak a melleimen bámészkodni.

– Végül is nem mintha számítana, hiszen mindketten melegek vagytok – mondtam, ráébredve, milyen gyerekesen viselkedtem amiatt, hogy félig meztelen vagyok előttük.

Tobias keze megdermedt a dekoltázsomnál, ahol épp a gombokat gombolta. Theo odajött, és egy ostoba vigyorral az arcán elkezdte felhajtani az ingujjaimat. Láttam rajta, hogy próbálja visszafojtani a nevetést. Némán figyeltem őket, úgy tűnt, valamin nagyon jól szórakoznak. Felhúztam a szemöldökömet Tobiasra, aki még mindig azon a gombon tartotta az ujjait, ami pont a melleim között volt. Úgy tűnt, mintha mélyen elgondolkodott volna.

Theo felhorkant, és majdnem megfulladt, ahogy próbálta visszatartani a nevetését.

– Mi az? – kérdeztem bosszúsan, hogy kihagytak a belső poénjukból.

– Nem vagyunk melegek – mondta Tobias önelégült mosollyal az arcán. Amikor találkozott a tekintetünk, gyorsan visszanézett az ingre, amit éppen gombolt. Éreztem, ahogy felforrósodik a bőröm, és a vér az arcomba tolul. Egész idő alatt, amíg itt dolgoztam, abban a hitben éltem, hogy melegek. Hogy érthettem ezt ennyire félre? Láttam őket csókolózni...

– Nem vagytok melegek? – kérdeztem hitetlenkedve. A szemöldököm majdnem a hajvonalamig szaladt.

– Határozottan nem vagyunk melegek... mindketten a nőket szeretjük – mondta Theo, miközben felhajtotta az ingujjaimat. Épp az imént vetkőztem félmeztelenre a főnökeim előtt. Mit is gondoltak? Ez egy készülő peres ügy, nem mintha be akarnám perelni őket. Szükségem van a munkámra, de ez a kis jelenet hirtelen rettentően megalázónak tűnt.

– De láttalak titeket, ahogy a nyakát csókolod – bukott ki belőlem a mondat. Tobias felvonta rám a szemöldökét.

– Nem minden az, aminek látszik.

– Nos, elég biztos vagyok benne, hogy nem képzeltem be, és ti ketten együtt is éltek.

– Megosztjuk az otthonunkat, de nem ez az egyetlen, amit szeretünk megosztani – szólalt meg Theo hangja a hátam mögül. Összerezzentem a közelségétől; a lehelete hidegen érte a nyakamat, amitől megborzongtam.

– Nem vagyunk melegek, mi is a nőket szeretjük – hangsúlyozta Tobias az utolsó szót.

A fejemet rázva kisétáltam az irodából. Esküdni mertem volna, hogy hallottam mindkettőjüket felkuncogni a hátam mögött.

A megbeszélés mintha órákig vonszolódott volna. Amikor besétáltam, néhányan utánam fordultak az ingválasztásom miatt, de senki sem szólt egy szót sem. Még ha akartak volna is, kötve hiszem, hogy mertek volna, tekintve, hogy Tobias és Theo közvetlenül mögöttem léptek be. Bárhol is bukkantak fel, az emberek mintha felszívódtak volna, vagy az ellenkező irányba indultak el. Senki sem szeretett keresztezi az útjukat, nehogy elveszítse az állását, leordítsák a fejét, vagy hozzávágjanak valamit.

Az a tény, hogy minden más titkárnő felmondott alattuk, jól mutatja, mennyire követelőzőek tudnak lenni. Amint a megbeszélés véget ért, sietve elhagytam a termet, és indultam vissza az íróasztalomhoz, amikor megcsörrent a telefonom. A kórház hívott. Nem haboztam felvenni. – Halló.

– Imogen, én vagyok az, Sally. – A hangja sürgető volt, és hadart. A szívem azonnal kihagyott egy dobbanást. Már vártam ezt a hívást, csak nem számítottam rá, hogy pont ma történik meg.

– Az Orvosi Etikai Tanács ellened döntött. Elhatározták, hogy lekapcsolják édesanyád életfenntartó gépeit, mondván, orvosilag már nem indokolt a további kezelés.

A tüdőm fájdalmasan görcsbe rándult, a nyomás szinte elviselhetetlen volt. Folyamatosan erre a telefonhívásra készültem. Azt hittem, felkészültem a búcsúra. De nem vagyok... Hirtelen úgy éreztem, fuldoklom, és hiperventillálni kezdtem. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy elájuljak. Nem most, amikor az anyámnak szüksége van rám. Úgy éreztem, mintha a szívem a gyomromba zuhant volna. Küzdöttem, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. Ahogy a telefont szorítottam, úgy éreztem, mintha az ujjperceim át akarnák szakítani a bőrömet.

– M-mikor? – A hangom olyan iszonyatosan remegett, hogy csodálkoztam, hogy Sally egyáltalán megértette. Még magam sem ismertem fel azt az egyszerű szót, ami az imént elhagyta a számat.

– Ma este, Imogen. Nagyon sajnálom. – Kábultan tettem le a telefont. Úgy éreztem magam, mintha robotpilóta üzemmódban lennék, ahogy felkaptam a kulcsaimat és a táskámat. A kezem remegett, miközben próbáltam kitalálni, mit is kellene tennem ebben a pillanatban. Összeszedtem azt a néhány dolgot, amire szükségem volt, majd elindultam a lift felé. A testem pánik üzemmódba kapcsolt, miközben próbáltam megküzdeni az érzelmeimmel, és igyekeztem összeszedni magam. Épp meg akartam nyomni a gombot, amikor az ajtók kinyíltak. Tobias és Theo léptek ki a liftből.

Beszélgettek, de azonnal elhallgattak, amint beléptem a liftbe, elsuhanva közöttük. Megfordultak, és mindketten engem néztek. Theo beszélni kezdett, de egyetlen szavát sem hallottam; teljesen megsüketültem a környezetemre. Megpróbált felém nyúlni és megfogni, de én felemeltem a kezemet. Irányíthatatlanul remegett.

– Ne érjen hozzám, nekem... mennem kell – dadogtam, majd újra meg újra megnyomtam a földszint gombját. Gyorsan kitértek a záródó ajtók útjából; mindkettőjük arcára aggodalom ült ki.

Tudtam, hogy aggódnak, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelt, hogy magyarázkodjak a helyzetemről. Nem mintha közük lenne hozzá, vagy mintha érdekelné őket. Csak el kellett jutnom hozzá. El az anyukámhoz.