Isabelle kijött a szobájából.

– Isabelle, gyere, egyél. – Isabelle apja, William, már kikészítette neki a tálat és az evőpálcikákat.

A nappali csupasz volt, mentes minden értékes tárgytól. A poros villanykörte csak halványan pislákolt.

Az öttagú család egy kis, szuvas négyzet alakú asztal körül gyűlt össze. Isabelle a sarokban foglalt helyet.

Ethan lehajtott fejjel ette az ételét. Amikor Isabelle csatlakozott hozzájuk, csendben odébb tolta a székét, így több helyet biztosítva a teltkarcsú Isabelle-nek, és leült az asztal szélére.

– Biztosan jobban érzed magad egy jó alvás után. Egyél. – William tett egy kis húst a táljába, és némi szégyenkezéssel a hangjában így szólt: – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tovább a kórházban tartsunk. Pihend ki magad itthon, mielőtt visszamész az iskolába. Holnap veszek egy csirkét, és főzök neked levest.

– Olyan rossz jegyekkel mindegy, hogy bejár-e az iskolába vagy sem. A tanárok valószínűleg abban reménykednek, hogy meg sem jelenik – gúnyolódott Layla.

– Layla! Isabelle a nővéred. Hogy beszélhetsz így? – szidta le dühösen William.

– Miért kiabálsz? Mi rosszat mondott Layla? Tényleg nem tudom, mi van az agyában. Mindössze öt vagy tíz pontokat szerez. Teljesen lejárat engem. Ráadásul ilyen fiatalon randizik. Egyáltalán nincs benne szégyenérzet. – Eleanor szavai egyre hevesebbé váltak, ahogy beszélt.

Nem elégedett meg Isabelle szidalmazásával, haragját William felé fordította. – Tudod, hogy a rokonaid hogyan nevetnek rajtam? Hogy köthettem ki egy ilyen haszontalan férfival, mint te? A testvéreid régen mind borzasztóan szegények voltak, most meg mind autóval járnak és új házakban élnek. Csak te, aki még mindig ebben a régi házban élsz a feleségeddel és a gyerekeiddel, használod azokat a régi háztartási gépeket, amik a testvéreidnek már nem kellenek. Ha csak egy kicsit is ambiciózusabb lennél, a fiad nem bicegne. Tényleg megbántam, hogy hozzád mentem.

Felesége panaszait hallgatva William lehajtott fejjel, némán ült. A túlhajszoltságtól kortársainál jóval öregebbnek tűnő arca elpirult a szégyentől.

Ethan nyugodtan evett tovább, látszólag érzéketlenül a már megszokott jelenettel szemben. Amikor azonban meghallotta a „biceg” szót, szorosabbra fogta az evőpálcikáit.

– Tényleg nem érdekel, igaz? A szüleink miattad veszekednek, te meg csak ülsz ott és tévézel. Reménytelen vagy. Nem hiszem el, hogy ilyen nővérem van! – Layla dühösen meredt Isabelle-re, és csak rontott a helyzeten.

Ahogy az várható volt, Isabelle egy szinte neheztelő pillantást kapott Eleanortól.

Isabelle azonban kifejezéstelen arccal fordította tekintetét a tévéről Laylára.

Tekintete hideg volt, mint a jég.

– Mi ez a nézés? Valami rosszat mondtam? – Layla érezte, hogy valami nincs rendben Isabelle-lel, mióta visszatért a kórházból. Általában csak lehajtotta volna a fejét, behúzza a nyakát, és annyira félt volna, hogy még enni sem mer. Soha nem mert volna így ránézni.

Beütötte a fejét, és károsodott az agya?

– Te kis kölyök, hogy merészeled így bámulni a húgodat?! Fejezd be gyorsan az evést, és mosogass el! Már csak attól is dühös leszek, ha rád nézek. – Miután megszidta Isabelle-t, Eleanor felvette a tálját, hogy egyen.

Isabelle rápillantott Eleanorra. Ebben a pillanatban nem akart velük vitatkozni.

Figyelmét visszairányította a tévére.

A tévé régi volt, és már sok éve használták. A modell régen elavult.

A híradó egy hatalmas robbanásról számolt be Brookhavenben.

Hideg fény villant Isabelle szemében.

Sötét Árnyék, én, Vérárnyék, előbb vagy utóbb rendezem ezt a számlát!

Letette az evőpálcikákat, és felállt, hogy visszatérjen a szobájába.

– Ó, ma olyan keveset eszel. Nem három tállal szoktál megenni? – pillantott Layla Isabelle táljára, és gúnyosan megjegyezte.

Eleanor ráparancsolt Isabelle-re: – Mosogass el, mielőtt visszamész a szobádba!

– Isabelle tegnap csúnyát esett. Nem tud mosogatni. Layla, Ethan, ti csináljátok! – mondta William érdes hangon.

Layla így válaszolt: – De én nem tudom, hogyan kell mosogatni. – Majd mormogva hozzátette: – A fejére esett, nem a kezére. Általában ő szokott mosogatni.

– Laylának és Ethannak még leckét kell írnia. Mi van, ha romlanak a jegyeik? Minden újévkor, amikor a rokonokkal ülünk, ők az autóikkal és a házaikkal dicsekednek. Mi csak Layla és Ethan jegyeire lehetünk büszkék. – Miután Eleanor befejezte a mondandóját, ismét sürgette Isabelle-t, hogy mosogasson el.

Isabelle a nappali bejáratánál állt, és Eleanorra nézett. Szeme kissé összeszűkült, mintha visszatartana valamit.

Nem volt híres a jó természetéről. A könyörtelen természetéről szóló pletykák nem voltak túlzóak vagy alaptalanok.

Ha Eleanor és Layla még egy szót mert volna szólni, nem garantálta volna, hogy nem veszíti el a türelmét.

Ekkor Ethan befejezte az evést, és csendben összeszedte a tányérokat és az evőpálcikákat.

– Tedd le! Miért mosogatsz te? Menj vissza a szobádba, és írd meg a leckédet! – Eleanor soha nem hagyta, hogy a fia ilyen házimunkát végezzen. Mindig Isabelle-re hagyta az ilyesmit.

Isabelle mindennap fáradhatatlanul dolgozott, az ételadagja mégis ugyanakkora maradt.

Ethan figyelmen kívül hagyta Eleanort. Felvette az edényeket, és elment elmosogatni őket.

Layla kissé összeráncolta a homlokát, nem helyeselte, de túl lusta volt ahhoz, hogy kioktassa szűkszavú öccsét. Felállt, és visszatért a szobájába. Sejtése sem volt róla, milyen hajszálon múlt, hogy megúszott egy „vihart”.

Eleanor dühösen nézett Isabelle-re. Kiment a konyhába, hogy visszakergesse a fiát a szobájába, és végül ő maga mosogatott el.

Egy napnyi alvás után Isabelle fizikai és mentális állapota némileg helyreállt. Sétált egyet az udvaron, hogy szemügyre vegye a helyet, ahol a család élt.

A régi házat két generációval korábbról örökölték. Bár romos volt, elég nagynak bizonyult: udvarral, fallal és különálló konyhával rendelkezett.

Az udvaron egy édes illatú illatcserje állt.

Eredetileg egy nagycsalád lakott a számos szobában. Később William fivérei szereztek egy kis pénzt és elköltöztek, magukra hagyva őket.

Ethan kijött a konyhából, és az udvaron álló Isabelle-re pillantott. Tekintetük egy pillanatra találkozott. Aztán a fiú visszabicegett a szobájába.

Isabelle a hátát nézte, majd követte őt.

Ethan elővett egy nehéz matematikai feladatot, amelyet tegnap másolt ki az internetről. Összeráncolta a homlokát, leült az íróasztalához, és folytatta a probléma megoldását.

Hirtelen megérezte valakinek a jelenlétét. Felnézett, és meglátta Isabelle-t, amint összefont karokkal az ajtófélfának támaszkodva állt, mintha a semmiből bukkant volna elő.

Egy hatalmas alak teljesen eltorlaszolta az ajtaját.

Ez volt az első alkalom, hogy Isabelle belépett a szobájába. Általában, amikor hazaért az iskolából, függetlenül attól, hogy mennyi az idő, rögtön visszavonult a saját szobájába, kivéve, ha házimunkát kellett végeznie.

Ethan észrevette, hogy a nővére ma valahogy másmilyennek tűnik.

Isabelle odasétált, és bepillantott a füzetébe. Felvonta a szemöldökét, és megkérdezte: – Nem tudod megoldani?

Ethan némán nézett rá.

Isabelle elvette a tollát, és habozás nélkül írni kezdett a füzetébe.

Mielőtt Ethan reagálhatott volna, a füzet már megtelt az írásával. A tananyagon messze túlmutató, kihívást jelentő kérdés meg volt oldva.

Tökéletesen volt megoldva!

A lépések egyértelműek és egyediek voltak.

Miután végigolvasta, Ethan úgy érezte, mintha megvilágosodott volna. Az arca egy kicsit még ki is pirult az izgalomtól.

A kezdeti meglepetés után hitetlenkedve nézett Isabelle-re, és megkérdezte: – Ezt hogy csináltad?

Ez volt az első mondat, amit az úgynevezett öccse valaha is mondott neki.

– Hát egy ilyen egyszerű problémát nem tud megoldani bárki, akinek van keze? – válaszolta Isabelle őszintén.

Ethan azt mondta: – Ez egy egyetemi szintű kérdés, amit az interneten találtam.

Ő a középiskola második évében járt, egy osztállyal Isabelle és Layla alatt.

Isabelle így válaszolt: – És aztán?

Ethan gyanakodva meredt a szokatlanul intelligens Isabelle-re, és így szólt: – Általában öt vagy tíz pontot érsz el. A legtöbb, amit valaha kaptál, huszonöt volt. A feleletválasztós kérdésekben az ABCD-n kívül csak egyetlen szót tudtál leírni: „megoldás”.

Az ő intelligenciaszintjével hogyan tudta volna megoldani?

Mivel megörökölte az eredeti tulajdonos emlékeit, Vérárnyék tudta, milyen ostoba volt az eredeti tulajdonos.

Isabelle habozás nélkül felhorkant: – A „megoldás” kiírása csak egy módja annak, hogy ne hozzam őket zavarba. Az ilyen kérdések egyszerűen idő- és tintapocsékolást jelentenek.

Ethan nem akart hinni a fülének, és megkérdezte: – Szóval eddig csak megjátszottad magad?