– Mit mondtál? – Arthur megdermedt, meg volt győződve róla, hogy rosszul hallott. Kipattant a székéből, hangja remegett a harag éles élétől. – Ismételd meg... hova a pokolba ment?

– Mr. Myers, a felesége fogta Robertet és elment – válaszolta Sarah, egy pillanatra elhallgatva, mintha félne kimondani a többit. – Azt mondta, soha többé nem jön vissza... és megkért, hogy takarítsak ki mindent a házból, ami az övék. Azt mondta, dobjak ki mindent.

– Chloe! – Arthur olyan erősen szorította a telefont, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Fogcsikorgatva szűrte át a fogain a nő nevét, majd dühösen megszakította a hívást.

Persze, Chloe említette már, hogy el akar válni – még valami úgynevezett válási papírokat is összefirkált. De Arthur ezt csak egy újabb hisztiként hessegette el. Úgy gondolta, a nő csak amiatt dühös, hogy mostanában túlságosan el volt foglalva más dolgokkal, ennyi az egész. Amint elrendezi Jennifer és a fiú sorsát, elsimítja vele a dolgokat. Nem nagy ügy.

De most? Tényleg volt képe elmenni – a fiukkal együtt?

Mégis mit képzel, ki ő?

„Soha többé nem jön vissza”? Mintha az ő tiszte lenne ezt eldönteni!

Arthur álla megfeszült, ahogy végigpörgette a névjegyzékét, és kikereszte Chloe számát. Biztos volt benne, hogy ez csak egy trükk, amivel a figyelmét akarja felhívni magára – ha most felhívja, és a megfelelő lágy szavakat suttogja neki, a nő farkát behúzva fog visszarohanni hozzá.

Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

„A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük, ellenőrizze a számot, és próbálja újra.”

A vonal süket volt.

Arthur megdöbbenve meredt a telefonjára, mintha a képernyő valahogy kijavíthatná önmagát. Újra ellenőrizte a számot – ugyanaz, mint mindig. Ez Chloe száma volt. Tényleg...

Tényleg lemondta a számát?

Hogy merészelte!

Düh gyűrűzött a mellkasában, forrón és fojtogatóan – legszívesebben azonnal kirohant volna, hogy felkutassa Chloét, és visszarángassa, hogy móresre tanítsa. Ez a hiszti már túlságosan is messzire ment. Emlékeznie kell a helyére, különösen most. Nem volt itt az ideje a gyerekes játékoknak.

– Khm... Anya...

– Jenarth? Mi a baj?

Jennifer aggodalmas hangja kizökkentette Arthurt a dühéből. Megpördült, és látta, hogy Jenarth előregörnyedve köhög, az arca sápadt és nyúzott.

– Jenarth, hé... jól vagy? – sietett oda Arthur, és pánik vegyült a hangjába, ahogy letérdelt a fiú mellé.

– Arthur papa, én csak... nem érzem jól magam – motyogta Jenarth, a feje úgy kókadt le, mint egy elhervadt virágnak. – Zúg a fejem... Sajnálom. Akkora teher vagyok a számodra. – Az alsó ajka megremegett, mintha csak másodpercek választanák el a sírástól.

Jennifer Arthurra pillantott, hangja lágy volt az aggodalomtól. – Arthur, gondolod, hogy Miss Lewis félreértett valamit? Velünk kapcsolatban?

Arthur nem válaszolt. Ehelyett megszorította Jenarth apró kezét, és a hangja megnyugodott. – Ne félj, pajtás. Itt vagyok. Csak pihenj egy kicsit, rendben?

Jennifer hangja suttogássá halkult, átszőtte a bűntudat. – Arthur, ez mind az én hibám. Olyan rossz az egészségem, és neked meg kellett osztanod magad köztem és Jenarth között. Ha miattam veszekedtek Miss Lewisszal... Szörnyen érzem magam.

– Nem a te hibád. Ő viselkedik ésszerűtlenül – bolhából elefántot csinál. Túllőtt a célon. – Arthur arra gondolt, ahogy Chloe csak úgy elmenekült, és egy keserű gúnykacaj hagyta el az ajkát. Nevetséges.

Megvolt a határa annak, hogy mennyi drámát rendezhet egy nő – és Chloe átlépte ezt a határt. A Myers Csoport vezérigazgatójának felesége úgy szökik el otthonról, mint valami sértődött tinédzser? Ha ez kitudódna, az egész vállalat köznevetség tárgyává válna. Meg fogja találni, visszarángatja, és megérteti vele ezt.

És a fiuk, Robert... aki általában olyan higgadt. Miért ment bele ebbe az ostobaságba?

Jennifer bizonyára észrevette Arthur megfeszült állát, mert ekkor megszólalt, az időzítése tökéletes volt. – Arthur... Miss Lewis tényleg komolyan gondolja a válást? Talán csak félreértett minket. Hadd beszéljek vele... mindent megmagyarázok. Ha miattam szakítotok, sosem bocsátanám meg magamnak.

– Nincs mit megmagyarázni. Ő kezdte ezt az egészet – mondta Arthur, szemei élesek voltak az ingerültségtől. Bármilyen tétovázás is volt benne korábban, az eltűnt, helyét hideg közöny vette át. – Hadd hisztizzen. Kíváncsi vagyok, meddig bírja még.

Jennifer ajkai halvány, szinte észrevehetetlen mosolyra húzódtak, amikor látta, hogy Arthur figyelme ismét teljesen rá és Jenarthra irányul.

– Arthur, hadd hozzak neked tiszta ruhát. Ma este... Jenarthnak megint szüksége lesz rád. Azt kérdezte, aludhatna-e veled.

Jenarth lelkesen bólintott, és pont a megfelelő pillanatban szólalt meg.

– Arthur papa, aludhatok veled ma este? Akár csak egy órát is? Vagy... vagy tíz percet? Kérlek!

– Persze, pajtás. Veled maradok – mondta Arthur, miközben a szomorúság egy halvány nyila hasított a mellkasába. A gyerek apa nélkül nőtt fel, Jennifer teljesen egyedül nevelte. Egy gyereknek nem szabadna így élnie.

– Arthur papa, ez a legjobb! – Jenarth arca felragyogott, és még szorosabban kapaszkodott Arthur kezébe. – Anya is velünk aludhat? Mind a hárman?

Arthur egy pillanatra megdermedt.

Jennifer gyorsan közbelépett, és gyengéden eltakarta Jenarth száját. – Jenarth, ne butáskodj. Ez nem... helyénvaló.

– De Anya, nem butáskodom! – tiltakozott Jenarth, és elhúzta a nő kezét. – Az apukák és az anyukák együtt alszanak a gyerekeikkel, nem? A szállodai szoba elég nagy! Ha mind együtt vagyunk, nem lesznek többé rémálmaim. – Fölnézett Arthurra, szemei tágra nyíltak a reménytől.

– Jenarth, elég volt...

– Hagyd – vágott közbe Arthur határozott, de lágy hangon. – Jenarthnak sosem volt igazi családja. Túl érett a korához képest, és ez nem igazságos vele szemben. Ma este mind egy szobában fogunk aludni.

– Arthur... köszönöm – mondta Jennifer, hangja meleg volt a hálától.

– Nincs mit megköszönni. Csak hogy biztonságban tudjam magatokat... ez minden, ami számít. – Arthur állta a nő tekintetét, szavai őszinték voltak.

Ahogy leszállt az éj, Chloe bejelentkezett a város legfényűzőbb szállodájába, a King Hotelbe, Roberttel az oldalán. A lakosztály tágas és pazar volt, de Chloe alig vette észre – a padlótól a mennyezetig érő ablak melletti székbe roskadt, és a csillogó várostetők sziluettjét bámulta, miközben egy borospoharat forgatott a kezében. Hat éve nem nyúlt alkoholhoz.

Miután hozzáment Arthurhoz, feladta ezt is – sok más dologgal együtt, amik egykor őt önmagává tették. Most, ahogy kortyolt egyet a telt, vörös borból, az ismerősség egy szikráját érezte, mintha kezdte volna újra felfedezni önmaga elveszített darabkáit.

Hat év a Myers-háztartásban, és lépésről lépésre kitörölte önmagát. Majdnem elfelejtette, kicsoda Chloe a „Mrs. Myers” cím mögött.

De most? Legalább Robert itt volt neki. Ez volt minden, ami számított.

Arthur válni akart, de a nő tudta, hogy a férfi sosem hagyná, hogy Roberttel együtt sétáljon el – különösen nem üres kézzel. A büszkesége nem engedné. Ez harc lesz.

De nem fog egyedül harcolni. Volt valaki, aki még Jennifernél is jobban akarta, hogy ő és Arthur szakítsanak...

Arthur anyja, Madilyn Myers.

Attól a naptól kezdve, hogy Charles elrendezte a házasságukat, Madilyn gyűlölte azt. Akkoriban udvarias volt – Charles iránti tiszteletből. De miután Charles kómába esett? Madilyn teljesen felhagyott a színjátékkal, és a legjobb esetben is csak másodrangúként kezelte Chloét.

És most? Itt volt a nagy esélye. Ha meg akarta szakítani a kapcsolatot Arthurral, akkor minden szálat el kellett vágnia – semmi elvarratlan szál, semmi kötelezettség.

Válás. Minél hamarabb, annál jobb.

Kicsit piszkosul kell majd játszania, hogy megkapja, amit akar. De Robertért? Bármit megtenne.

Az órára pillantva Chloe rájött, milyen késő van. Felállt, és a vendégszoba felé indult – Robert lámpája még égett. Lágyan bekopogott, majd benyitott az ajtón, és felhúzta a szemöldökét. – Robert, már jócskán elmúlt a lefekvés ideje. Mit csinálsz te még ébren?

Robert, aki eddig a laptopja fölé görnyedt, abban a pillanatban sietve lecsapta a képernyőt, ahogy meghallotta az anyja hangját.

– Anya! Én csak... már megyek is aludni! – Vetett az anyjára egy gyors, bátortalan vigyort, de a szeme vissza-visszavillant a laptopra – szinte mintha csalódott lett volna, hogy abba kellett hagynia, amit épp csinált.

Chloe azonban ezt nem vette észre – csak lágyan mosolyogva megrázta a fejét. – Gyere, te hétalvó. A holnapi egy nagy nap lesz. Kipihentnek kell lenned.