Moana

– Hé! Álljon meg! – kiáltotta a sebhelyes arcú férfi.

Úgy futottam, ahogy csak a lábamon kifért, az akaratommal kényszerítve a lábaimat, hogy még keményebben dolgozzanak, hogy minél messzebbre vigyenek a fenyegető veszélytől, amit éreztem. Hallottam a mögöttem lévő járdán döngő léptek zaját; én csak egy ember voltam, ezek a férfiak pedig vérfarkasok. Tudnom kellett volna, hogy esélyem sincs lehagyni őket.

Segítségért kiáltottam, de senki sem jött – soha senki nem jön a városban, ha egy nő segítségért kiált, és abban a pillanatban elátkoztam őket ezért.

A mögöttem futó férfiak hangja egyre közelebb ért. Úgy éreztem, mintha a testem nem is hozzám tartozna, mintha külső szemlélőként figyelném, ahogy az életemért futok.

A két férfi majdnem utolért. Már olyan közel voltak, hogy tudtam, a részemről egyetlen mellélépés is elég ahhoz, hogy elkapjanak. Éreztem, ahogy egy kéz súrolja a vállamat, mire felsikoltottam, és még nagyobb sebességre sarkalltam magam, miközben a vállam felett hátranéztem...

Csatt!

Valami keménynek és érdesnek ütköztem: egy téglaépület sarkának. Ahogy hátrahőköltem, és a fejem zúgott az ütéstől, csak azt éreztem, hogy kezek ragadnak meg. A látásom elhomályosult, és az utolsó dolog, amit láttam, a sebhelyes arcú férfi volt...

Egy autó hátsó ülésén tértem magamhoz. A fejem lüktetett, és úgy éreztem, mindjárt hányok, ami megakadályozott abban, hogy sikítsak vagy védekezzek. Hová visznek engem ezek a furcsa férfiak?

– Felébredt – mondta a kavicsos hang, amely a sebhelyes arcú férfihoz tartozott.

Nyögtem egyet. Próbáltam beszélni, megmondani nekik, hogy engedjenek el, de csak összefüggéstelen zagyvaság hagyta el a számat. Megállították az autót, kiszálltak, kinyitották a hátsó ajtót, és kiemelték az ernyedt testemet az ülésből.

Ahogy félig cipelve vittek a rám váró sorsom felé, a fejem hátrahanyatlott az egyikük vállán. Fölém magasodott az a hatalmas bérház, ahol még aznap korábban jártam.

Edrick Morgan luxuslakosztálya.

Éreztem, hogy még gyengébb leszek. A bőrkabátos férfi mondott valami érthetetlent, és teljesen felemelt, úgy vitt be a fényesen kivilágított előcsarnokba. Hallottam, ahogy a sebhelyes arcú férfi mond valamit a portásnak, majd a lift csendülését.

Újra elvesztettem az eszméletemet.

Amikor ismét felébredtem, valami puhán feküdtem. A szoba félhomályos volt, csak egy állólámpa fénye világította meg.

Nyögtem egyet, és megpróbáltam felülni; valahogy sikerült is, bár a szédülésem ettől csak rosszabb lett.

– Elég szépen beverte a fejét, mi? – szólalt meg egy ismerős férfihang. Összerezzentem, amikor éreztem, hogy egy nedves rongy ér a fájó homlokomhoz, miközben egy másik kéz alulról támasztotta a hátamat, miközben azzal küzdöttem, hogy egyenesen maradjak.

– Hol vagyok...?

– Visszatért a luxuslakosztályba.

Többször is pislogtam. Végül Edrick Morgan ördögien jóképű arca fókuszba került. Guggolt előttem, arcán aggódó kifejezéssel, miközben egy nedves ronggyal itatta a homlokomat. Ahogy lassan magamhoz tértem, arra gondoltam, hogy titokban rajtakaptam, amint némi aggodalmat mutat irántam; bármilyen más körülmények között úgy éreztem volna, hogy megvan köztünk a kémia.

– Miért hozott vissza ide? – suttogtam, túlságosan gyengén ahhoz, hogy hangosabban beszéljek.

– Miért futott el? – kérdezte válasz helyett, és az arca újra elhidegült, amint meglátta, hogy őt nézem.

Nem válaszoltam. Sóhajtva Edrick letette a mosdókendőt, és betámasztott alám pár puha párnát, hogy segítse az egyenes testtartásomat, majd felállt, és odasétált az ablakhoz, hogy kinézzen a városi utcára.

– Már aláírta a szerződést – mondta. – Udvariatlanság volt így elszaladnia. Én csak segíteni próbálok.

– Azzal próbál segíteni, hogy két rémisztő férfit küld, hogy támadjanak meg az utcán az éjszaka közepén?

Edrick visszafordult felém. A kifejezése – nem meglepő módon – hideg és érzelemmentes volt.

– Mit várt, mit tegyek? Soha nem akarták bántani magát. Ahogy hallottam, sikítva elrohant, mielőtt még egyáltalán megszólíthatták volna.

Újra felnyögtem, és lehunytam a szemem, ujjammal óvatosan megérintve a homlokomat, miközben egy szédüléshullám lett úrrá rajtam. Csukott szemhéjamon keresztül láttam, ahogy Edrick magas alakja ismét közeledik felém, és leguggol elém. Újra felvette a mosdókendőt, és a homlokomhoz tartotta. Miközben ezt tette, hallottam az ajtó kattanását.

– Köszönöm, Selina – mondta. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a házvezetőnő egy üveg gyógyszert nyújt át neki. Kinyitotta, kiöntött kettőt a tenyerébe, majd egy pohár vízzel együtt felém nyújtotta. – Ez csak Advil – mondta, észlelve az ingadozásomat, hogy bevegyem-e a gyógyszert. – A fájdalomra. Ne aggódjon, nem kábítanám el.

Frucsálva, de óvatosan elvettem a tablettákat, bekapkaptam őket, és leöblítettem a pohár vízzel. Hallottam Selina távolodó lépteit, majd az ajtó ismételt kattanását.

– Tudja, próbáltuk hívni – mondta, miközben a velem szemben lévő fotel karfájára ült, és összefonta a karját a mellkasa előtt. – Egészen pontosan többször is. Mint kiderült, véletlenül itt hagyta a telefonját. – Kihúzta a telefonomat a zsebéből, és az ölembe dobta. A képernyő felvillant, és öt nem fogadott hívást mutatott.

– Köszönöm – mondtam, miközben a saját zsebembe csúsztattam a telefont. – De tudnia kell, hogy nem áll szándékomban továbbra is magának dolgozni.

– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani – válaszolta. – Azt hiszem, ugyanolyan könnyen találhatnék valaki mást a helyére, és őszintén szólva ezen a ponton már én is jobban örülnék neki, de úgy tűnik, Ella eléggé megkedvelte magát.

Ráncoltam a homlokom. – Ella túlságosan zaklatottnak tűnt a mi... rövid közös múltunk miatt... ahhoz, hogy bármit is akarjon tőlem.

Edrick csak vállat vont, majd a válla felett az ajtó felé szólt. – Gyere be, Ella. Mondd el Moanának, amit nekem mondtál.

Teljesen felültem, és a vállam felett hátranézve láttam, ahogy Ella szégyenlősen besétál a szobába. A padlót nézte, és a ruháján lévő masnival babrált, feszélyezettnek tűnt.

– Gyerünk, Ella – mondta halkan Edrick. – Nincs semmi baj.

– Sajnálom, hogy kiabáltam veled – suttogta. Ekkor felnézett rám, és a szeme tágra nyílt, amikor meglátott. – Mi történt?

Felemeltem a kezem, és megérintettem a homlokomat, majd megráztam a fejem, és kinyújtottam a kezem, hogy megfogja. – Jól vagyok. Csak beütöttem a fejem, ez minden.

Ella bizonytalanul odacsoszogott hozzám, kis kezét az enyémbe tette, miközben az arcomat tanulmányozta. – Azt hittem, hazudtál nekem – mondta. – De aztán eszembe jutott, hogy kérdeztél a szüleimről, és a papim azt mondta, hogy te nem tudtad, ki ő, amikor tegnap eljöttél hozzám. Szóval megbocsátok.

– Akarod, hogy Moana maradjon? – kérdezte Edrick.

Ella hevesen bólogatott. – Igen. Olyan jól éreztük magunkat ma. Minden nap veled akarok szórakozni.

A kislány szavai megmosolyogtattak, és minden mást elfeledtettek velem. Hogyan is mondhatnék neki nemet?

– Rendben – mondtam Ellának, és egy pillanatra Edrickre pillantottam, aki jéghideg tekintettel figyelt minket. – Maradok. De csak akkor, ha megígéred, hogy legközelebb beszélsz velem, ha megharagszol rám. Rendben?

Ella egyetértően bólintott. – Megígérem. – Aztán közelebb húzott magához, és a kezét a fülem köré tette. – Ha a papim együtt lesz valakivel, akkor azt hiszem, felőlem lehetsz te is. – Mosollyal az arcán elhúzódott, majd megveregette a vállam, és elszökdécselt a szobából, mielőtt válaszolhattam volna.

Olyan felnőttes volt, amit mondott... A gyerekek néha olyan furcsák tudnak lenni!

– Szóval, ezzel meg is volnánk? – kérdezte Edrick, miután a kislány elment. – Marad?

A hangja egykedvű volt, de éreztem mögötte egy csipetnyi könyörgést. Valahogy tudtam, hogy nem Ella az egyetlen, aki azt akarja, hogy maradjak.

– Igen – mondtam. – Maradok.