Izzy megdermedt, teste nem volt hajlandó mozdulni, miközben elméje próbálta feldolgozni, amit az imént hallott. Az a hang – nem a zenéből jött. Valóságos volt, és a hálószobájából szűrődött ki. *Nem, ez nem lehet igaz*, gondolta, miközben a hitetlenkedés hulláma mosta el. Talán csak képzelődik. Talán az elmúlt hetek stressze végre utolérte. Esetleg a stressz, ami abból fakadt, hogy ennyi projektet csinált végig egyetlen hónap alatt.

Biztosan csak a fejében létezett.

Óvatos, szinte remegő léptekkel indult el felfelé a lépcsőn. Amikor felért a tetejére, a kuncogás már tisztább volt, halk hangok mormolásával keveredve. Izzy szíve a torkában dobogott, amikor meghallotta Calen hangját – lágy volt, intim, félreismerhetetlen.

Közelebb lépett, keze olyan erősen szorította a korlátot, hogy az ujjpercei elfehéredtek. A pulzusa zúgott a fülében, de a mozdulatai hangtalanok maradtak. A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt, és a résen keresztül meglátta őt.

Calen ott volt, az ágyban feküdt, karjával egy másik nőt ölelt át. A nő nevetett, a fejét a férfi mellkasán nyugtatta, kezével lusta köröket rajzolva a bőrén. Izzy egész teste jéghideggé vált. Nem kapott levegőt.

Izzy keze kontrollálhatatlanul remegni kezdett, ujjai rángatóztak az oldala mellett, miközben próbálta ökölbe szorítani őket. Szorosan markolt, a körmei belevájtak a tenyerébe. Ez volt az egyetlen dolog, ami a pillanatban tartotta, az egyetlen módja annak, hogy ne omoljon össze teljesen. Szeme a szeme előtt lejátszódó jelenetre tapadt, képtelen volt elhinni, amit lát.

Ott, Calen karjaiban Monica volt. A saját unokatestvére. A nő, akinek a hangját most az a gyomorforgató édesség hatotta át, amit Izzy túlságosan is jól ismert. – A legjobb döntés volt őt elküldeni – búgta Monica, szavai méregként csöpögtek Izzy fülébe. – Ha Izzy itt lett volna, mindent elrontott volna ma este.

Izzy gyomra hevesen összerándult a saját neve hallatán, epe gyűlt a torkában. Mit rontott volna el? Mi a pokolról beszéltek?

– Monica, hagyd abba – motyogta Calen félszívvel, mintha a nő szavai csupán kellemetlenséget jelentettek volna. Nem tolta el magától; nem volt dühös. Izzyre rájött az émelygés, amikor ráeszmélt, hogy ez nem valami részeg hiba. Calen nem tűnt részegnek, és az unokatestvére sem.

Monica duzzogott, ujjai lassan vándoroltak lefelé Calen mellkasán, elidőzve, mintha arra provokálná, hogy állítsa meg. – Ó, ne tégy úgy, mintha nem élveznéd – kötekedett. – Biztos elég jó érzés, hogy két nő is epekedik utánad, mi? – vigyorgott, a szeme huncutul csillogott. – Szóval, miért nem vallod be egyszerűen, és választasz már egyet?

Mielőtt Calen válaszolhatott volna, Monica hirtelen átvetette rajta a lábát, és egyetlen gyors mozdulattal a derekára ült. Maga alá szorította, teste az övéhez simult, miközben előrehajolt, ajkai a füle mellett súrolták a bőrét. – Tudom, hogy Izzy nem tudja megadni neked azt, amit én – suttogta Monica olyan halkan, hogy Izzy alig értette. – Engem kellene választanod.

Izzy szíve darabokra tört. Megdermedve állt, képtelen volt megmozdulni, és csak nézte, ahogy Monica megcsókolja Calen nyakát, ajkai úgy vándorolnak lefelé a bőrén, mintha oda tartozna. Calen azonban nem tolta el magától. És nem is mondott nemet.

– Monica, hagyd abba – ismételte, de a kezei a nő csípőjén nyugodtak, és semmit sem tettek azért, hogy megállítsák. Hangjából hiányzott a meggyőződés, hagyta, hogy megtörténjen. Hagyta, hogy EZ megtörténjen.

Izzy mellkasa elszorult. A lelke mélyéig rosszul volt. Soha nem tudta volna elképzelni ezt, még a legrosszabb rémálmaiban sem. Könnyek gyűltek a szemébe, elhomályosítva a látását, ahogy végiggurultak az arcán. Nem adott ki egyetlen hangot sem. Nem tudott. Keze a szájához repült, elfojtva a kitörni készülő zokogást. *Ne adj ki hangot*, mondogatta magának. *Ne hagyd, hogy megtudják, itt vagy.*

Izzy egy örökkévalóságnak tűnő ideig állt ott a helyére fagyva, elméje csak úgy pörgött. Épp azon volt, hogy visszahátráljon, megpróbálva feldolgozni mindazt, amit az imént látott, amikor Monica hangja ismét megtörte a csendet.

– Hozok még bort – kuncogott Monica, hangja könnyed és játékos volt, teljesen gondtalan.

Izzy szíve a torkába ugrott. *Erre jön.* Pánik nyilallt rajta keresztül, és mozgásra kényszerítette a testét. Nem hagyhatta, hogy Monica meglássa. Nem tudott volna mit kezdeni ezzel a konfrontációval – nem most.

Gyorsan, de csendben Izzy végigsurrant a folyosón, a legközelebbi szoba felé véve az irányt. Calen irodája. Léptei szinte hangtalanok voltak, amikor elérte az ajtót, és épp csak annyira nyitotta ki, hogy becsúszhasson rajta. Finoman becsukta, ügyelve arra, hogy ne csapjon zajt.

A pulzusa zúgott a fülében, miközben a falnak préselte magát, a hűvös fa megnyugtatta, alig tudott tisztán gondolkodni. Visszatartotta a lélegzetét, megfeszítve az érzékeit, hogy meghallja a hálószobából kiszűrődő halk hangokat. Ez a szoba teljesen hangszigetelt volt. Már nem hallotta őket. Izzy lehunyta a szemét, próbálta uralni a benne feltörő pánikot.

Most mi lesz? Nem mehetett el anélkül, hogy észrevennék. Csapdába esett, Calen irodájában bujkált, mint egy idegen abban az életben, amelyről azt hitte, hogy ismeri.

Izzy tudta, hogy nem maradhat örökké az irodában rejtőzködve. Egy pillanat múlva tekintete végigpásztázta a szobát, keresve bármit, ami segíthetne kitalálni, mit tegyen ezután. A tekintete Calen íróasztalon heverő laptopjára szegeződött.

Csak egy másodpercig habozott, majd odasétált, és kissé remegő kézzel felnyitotta. Beírta a jelszavát, amit túlságosan is jól ismert. Működött. Ujjai gyorsan mozogtak, elnavigálva a lakása biztonsági kameráinak közvetítéséhez. Ahogy várta, a kamerák ki voltak kapcsolva. *Persze*, gondolta keserűen. Calen valószínűleg lekapcsolta őket, hogy biztosan ne maradjon bizonyíték arra, ami ma este történik. Világos volt, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ketten időt töltöttek ezen a helyen. Szóval, Calen biztosan mindazokon az alkalmakkor is kikapcsolta a kamerát.

Izzy lecsukta a laptopot, és újra körbepillantott a szobában. Ekkor a tekintete a nagy függönyre esett, amely a terasz ajtaját rejtette el.

Anélkül, hogy egyetlen másodpercet is vesztegetett volna, a teraszajtóhoz lépett, gyorsan és csendben mozogva. Nem hagyhatta, hogy lebukjon.

Becsúsztatta a kezét a függöny mögé, a teraszajtó kilincsét keresve. Ujjai egy pillanatig tapogatóztak, de végül megtalálta, elfordította a gombot, és épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy kicsússzon a szabadba.

A hűvös éjszakai levegő megcsapta az arcát, ahogy kilépett a teraszra. Kicsi volt, de elég ahhoz, hogy elrejtőzzön. A városi fények messze alatta pislákoltak, de alig fogta fel a látványt. Csak arra tudott gondolni, hogy elhagyja ezt a helyet.

A háta a hideg falnak feszült, miközben becsukta maga mögött az ajtót, épp csak egy rést hagyva, hogy meghallja, ha valaki belép rajta. Teljesen mozdulatlan maradt, próbálta szabályozni a légzését, miközben azon gondolkodott, hogyan juthatna ki innen.

Mintegy végszóra meghallotta, ahogy az iroda ajtaja kinyílik. A szíve hevesen dobogott, egész teste megfeszült, amikor Calen hangja visszhangzott a szobában.