RAYHAN

Nők nevetésének hangja töltötte be a szobát. Csak fehér ködöt és vakító aranyfényt láttam.

Hol voltam?

– Évekkel ezelőtt belementem a feltételedbe, amikor megteremtettem azt a köteléket. Legalább képes vagy beismerni, hogy a gyermekeid sötét útra tévedtek. – Egy mély és dallamos hang szólalt meg. Megnyugtatónak, fenségesnek hangzott, és volt benne valami, ami miatt engedelmeskedni akartam neki.

– A tieid sem mind ártatlanok. Ez a feltétel mindkettőnknek jót fog tenni. Lássuk, képesek-e kiállni ezt a próbát. – Ez a hang inkább... varázslatos volt. Úgy hatott, mint egy suttogás a szélben, mégis volt benne valami csábító...

– Megtörtént, a vérhold ereje alatt... Vajon egyesítik a fajtájukat, vagy megtörik ezt a szent köteléket? Csak az idő fogja megmondani, a gyermekeim mélyen szeretnek.

Újabb dallamos nevetés következett, majd hirtelen minden elsötétült.

Újra a szikla szélén álltam. Sötétebb volt, mint legutóbb.

Tudtam, hogy ez egy álom, egy álom abból az emlékből, amely nem volt hajlandó elhagyni engem, bár már évek teltek el...

A megtört, csontvázszerű boszorkány, aki úgy nézett ki, mint aki megjárta a poklot és visszatért. Újra ő kísértett az álmaimban.

– Hekaté lányai mindig kérnek valamit cserébe a segítségért... Tudom, hogy én a sötétség vagyok, de még így is, kérhetek egy szívességet? – Törékeny, mégis lágy hangja visszhangzott a fejemben.

Miért is bólintottam? Nem kellett volna beleegyeznem.

– Ne állíts meg!

Riadtan felkiáltottam, amikor leugrott a szikláról, majd felültem az ágyban, miközben a szívem úgy vert, mint egy dob. Az egész testemet vékony izzadságréteg borította, ahogy beletúrtam a hajamba. Vettem egy mély lélegzetet, hogy fókuszáljak, hátralöktem a paplant, és kiszálltam az ágyból, a Vérholdat bámulva, amely bevilágított az ablakon.

Miről álmodtam? Csak arra emlékeztem, hogy a boszorkánylány leugrik a szikláról. Volt ott még valami előtte... De bármennyire is próbáltam megragadni, úgy tűnt, annál gyorsabban illan el az elmémből.

– A fenébe... – motyogtam, kikászálódva az ágyból, és az órámra pillantottam.

Hajnali 1:20

Még egy órát sem aludtam... Odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem a városra. Az időpont ellenére a város ezen a részén még jöttek-mentek az autók, itt még pezsgett az élet ilyenkor.

Ha a párválasztó bálon lennék, vajon ezúttal megtaláltam volna a társamat? Talán, de nem akartam egészen Bristolig utazni érte... Csak ennyi volt? Vagy valamiért vonzódást éreztem ehhez a városhoz? Az Istennő a megmondhatója. Nem tagadhattam le a tényt, hogy tegnap este már tovább kellett volna állnunk ebből a városból... de nem akartam.

És határozottan nem a dögös lányok vagy azok a szexi táncosnők tartottak itt...

Apám ragaszkodott hozzá, hogy el kell mennem a bálra, hogy meg kell találnom a Lunámat, de ez egyáltalán nem vonzott engem.

Bementem a fürdőszobába egy gyors zuhanyra, hirtelen ragacsosnak és kimelegedettnek éreztem magam. Ahogy hagytam, hogy a hideg víz végigfolyjon a testemen, elvesztem a gondolataimban.

Ennek egy autós túrának kellett volna lennie néhány népszerű megállóval. Még Lolát, Rose-t és Christ is rávettem, hogy tartsanak velem. Egész jó volt, és be is néztünk néhány klubba. De amikor ideértünk, egyszerűen maradni akartam egy darabig...

Chris teljesen átment kurvapecér üzemmódba, miközben én csak néhány lánnyal táncoltam szorosan a parketten, de egyiket sem hoztam fel. Oké, talán elfogadtam egy-két leszopást, amíg ott voltam... De hé, egy Alfa vagyok, magas a nemi vágyam, és csak egy gyilkos vigyort kellett küldenem azoknak a lányoknak, és máris hajlandóak voltak térdre ereszkedni előttem. Ami pedig a dugást illeti, az nem nekem való volt.

Úgy értem, régebben meg is tettem volna, de az elmúlt két évben sokat visszavettem belőle. Túl sok szart hallottam már olyan férfiaktól, akik megbánták a múltjukat, amint rátaláltak a társukra, én pedig ezt nem akartam.

Sóhajtottam, nem hiszem, hogy újra tudnék aludni. Talán tényleg ki kellene mennem és futnom egyet, vagy ilyesmi.

Felkaptam egy nadrágot, egy inget, egy bőrdzsekit és a bakancsomat. Miután felöltöztem, kisétáltam a luxus penthouse-ból, amit négyünknek foglaltam.

Nyögések hangja ütötte meg a fülemet, és sóhajtva, nem törődve azzal, hogy magukra hagyjam őket, a kanapén heverő párra néztem. Rose meglovagolta Lolát, akinek a keze a lány felsője alatt járt, miközben szenvedélyesen smároltak. A felizgulásuk szaga erősen érződött a levegőben.

– Hölgyeim, be tudnátok vonulni a hálószobába? Ez egy közös tér – jegyeztem meg, és felkaptam a telefonomat az asztalról. Rose felkiáltott, elhúzódott, és zavarában elvörösödött. Nyilvánvalóan nem vette észre, hogy bejöttem.

Nos, az egyik legjobb nyomkeresőként tudtam, hogyan lopakodjak valakihez, és hogyan tartsam alacsonyan a pulzusomat.

Lola vigyorogva felvonta az egyik szemöldökét. A partnerével ellentétben őt egy cseppet sem zavarta.

– Mondd csak, Ray, féltékeny vagy, amiért szingli vagy és magányos ezen a hideg téli éjszakán? – kérdezte, miközben megcsókolta Rose vállát.

– Valójában nem, főleg ha látom, mit kell Rose-nak elviselnie – válaszoltam neki élcelődve. Egy leereszkedő vigyort villantottam rá.

Lola olyan volt számomra, mint Raihana; együtt nőttünk fel. Persze, egy bombázó volt a fényes barna hajával, hatalmas mogyoróbarna szemeivel és szexi, sportos alakjával, de olyan volt nekem, mintha a húgom lett volna. Rose egy kicsit törékenyebb volt, telt idomokkal. Hamvasszőke haja és szürke szeme volt. Egy éve találtak egymásra a párválasztó bálon, és Rose hamar a kis csoportunk részévé vált.

Ennek igazán örültem, mert Lola elég makacs volt, és Rose jelentette a tökéletes gyógyírt a megnyugtatására. Ezt gyakran el kellett viselnem, mielőtt Rose képbe került volna.

– Akkor szar lehet neked – vont vállat Lola, szemei összeszűkültek, ahogy élesen végigmért. – Miért vagy ébren? Nem te döntöttél úgy, hogy korán lefekszel a Luna Mariától kapott hívás után?

– De igen... aztán megzavartak – mondtam, miközben feloldottam a telefonomat.

Anya hívása... Az nem sikerült túl jól. Tényleg abba kellene hagynia a stresszelést. Egy Alfa voltam, nem egy újszülött kölyök. Végiggörgettem az üzeneteket.

Raihana panaszkodott, hogy nem találta meg a társát...

Liam a legjobbakat kívánta nekem... Neki nem mondtam el, hogy ezúttal kihagyom. Ez a téma még mindig fájdalmas volt számára. A srác sok szaron ment keresztül.

– Az az álom volt az? – ráncolta a homlokát Lola.

Neki és Chrisnek meséltem róluk, és biztos vagyok benne, hogy valószínűleg Rose is tudta, bár vele nem beszéltem meg közvetlenül, de hát ő Lola társa volt.

– Talán a bűntudatod az, édesem? – kérdezte tőlem Rose aggódva.

Nem válaszoltam. Bűntudat? Talán. Gyakran éreztem úgy, hogy én hajszoltam idáig. Még most sem hozta fel senki azt a fiatal boszorkányt, aki segített nekünk. A fajtánk számára a boszorkányok mind csak szemétnek számítottak, elfelejtve, hogy ha az a boszorkány nem lett volna, még sokkal többen lennének halottak.

– Ne gondolj túl sokat rá – mondta Lola, és az ölébe húzta Rose-t. – Talán el kellett volna menned a párválasztó bálra. Neked és Chrisnek is.

– Nincs tévedésben, hamarosan Alfa leszel – értett egyet Rose.

– Tisztában vagyok vele. Köszönöm, hölgyeim, az emlékeztetőt – mondtam gúnyos mosollyal.

– Oké, vettük az adást. A te dolgod. Most már kaphatnánk egy kis magánéletet?

– Igen, a hálószobák pontosan erre valók.

– Menj el egy klubba vagy valahova! – kiáltott utánam Lola.

Rám férne egy ital...