**Noah**

Úgy sétáltam ki Mercer edző irodájából, hogy forgott velem a világ.

Dühös voltam? Talán.

Összezavarodott? Határozottan.

Mi a poklot csináltam az imént?

Az a kis odaszúrás – „Azt hittem, bír velem” – azt a hülye elméletemet volt hivatott tesztelni, miszerint ő lehet az a Dom, akivel korábban beszéltem. Kínos és nagyon kockázatos húzás volt, ami rosszul is elsülhetett volna…

De semmi nem lett belőle. Ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint én, és a végén szinte remegtem a pillantása alatt, mint valami zöldfülű iskolásfiú, aki képtelen megvédeni magát. Úgy értem, már az is elég gáz volt, hogy egyáltalán nem tudtam fókuszálni edzés közben, de ez? Ez a hülyeség egy teljesen új szintje volt, még tőlem is.

És aztán ahogy rám förmedt – fölém tornyosult, körbejárkált, mint valami kibaszott ragadozó...

*Uram.*

Azt mondta, hívjam *Uramnak*.

Nem minket. Nem a csapatot. Csak engem.

Mi a fasz volt ez?

Próbáltam lerázni magamról, azt mondogatva, hogy csak felkavartak. Fáradt vagyok. Nem vagyok formában.

De nem csak a szavakról volt szó – hanem arról, ahogyan mondta őket. Ugyanaz a nyugodt tekintély. Ugyanaz a lassú, félelmetes kontroll.

Nevetséges. Olyasmit képzeltem bele, ami nincs is ott. Hülyét csináltam magamból.

Megint.

Mégis... a forróság a mellkasomban nem akart elhalványulni, függetlenül attól, hogy valójában ki is ő.

Adrenalin lett volna?

Vagy valami betegebb dolog?

Mert mélyen legbelül egy részem azt akarta, hogy olyan legyen, mint az a férfi – akarta, hogy irányítson, és ilyen kicsinek éreztesse magam. Megrendültnek. Darabokra hullottnak.

*Felizgatottnak.*

Várjunk – mi a fasz?

Felizgatottnak?

Nem vagyok meleg. Ez sosem volt kérdés.

Hacsak…

Hacsak nem vagyok csak egy megtört mazochista, és az én diszfunkcióm így huzalozta újra magát. Kontrollra vágyva. Engedelmességre. Büntetésre.

Mert ennek lenne értelme. Valamennyire. Ha hunyorgok, és elég pszichológiai kiskaput hagyok magamnak, amin átkúszhatok.

Ez az egész helyzet egy ördögi körbe lökött. Egy olyan körbe, amelyben még mindig benne ragadtam, amikor megrezzent a telefonom.

Felkaptam.

Szent szar, az ObeyNet appomból jött. A mellkasom összeszorult.

**Mr. A:** „Holnap találni fogsz egy módot arra, hogy a való életben is bizonyítsd az engedelmességedet. Nincs alku. Nincs késlekedés.”

Megállt a világ.

Újra elolvastam az üzenetet.

*A való életben.*

A szám kiszáradt.

Nem. Nem, nem, nem.

Leültem az ágyam szélére, telefon a kézben, a szívem a torkomban dobogott.

Komolyan gondolta?

Ez csak egy véletlen lenne? Valami srác az interneten fitogtatja a hatalmát, ahogy mindig is tette?

Vagy...

*Tudott valamit?*

Eszembe jutott Mercer edző hangja – mély, mély, metsző. Ahogy kimondta, hogy Uram. Ahogy úgy meredt rám, mintha máris birtokolna.

Az ujjaim megrezdültek.

Úgy ejtettem le a telefont, mintha méreg lenne.

Újra rezgett.

**Mercer edző:**

„Holnap Genfbe repül velem. Pakoljon össze néhány napra. Edzői asszisztensként lesz bejegyezve. Reggel 6-kor legyen kint.”

Lefagytam.

Genfbe?

Edzői asszisztensként?

Addig bámultam az üzenetet, amíg a képernyő el nem sötétült. A pulzusom a bordáimnak verődött.

Két üzenet. Két hang. Ugyanaz a hangnem.

*Isten segíts meg...*

Ő lenne Mr. A?

Remegtek a kezeim, amikor bepötyögtem a választ.

**ÉN:**

**„Genf, mármint… Svájcban??”**

**Mercer edző:**

„Örülök, hogy ismeri a földrajzot.”

**ÉN:**

**„Miért én?”**

**Mercer edző:**

„Egyik veterán játékosunk megsérült a nemzetközi létesítményben tartott edzésen. Kirepülök felmérni a helyzetet. Segítségre lesz szükségem, magának pedig felügyeletre. Ne késsen el.”

A szívem még mindig kétszázas tempóval vert, amikor végre a párnára hajtottam a fejemet. Lehunytam a szemem, de csak azért, hogy az Edző képei ringassanak álomba – ám az álmaimban kesztyűt és öltönyt viselt, a keze köré pedig egy bőröv tekeredett….

****

Az ébresztő reggel 5:30-kor rángatott ki az álmomból, és egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Csak azt, hogy kimerült vagyok, melegem van, és már most késésben vagyok.

Átbotorkáltam a zuhanyzóhoz, és tovább álltam a víz alatt, mint kellett volna, abban reménykedve, hogy az majd kitisztítja a ködöt a fejemben – és a forróságot a mellkasomban.

Mire felöltöztem és elkészültem, a pulzusom még mindig száguldott.

Valami készülőben volt. Csak azt nem tudtam, micsoda.

Amikor kiléptem a szabadba, a nap még épphogy csak felkelt, a levegő pedig olyan éles volt, hogy szinte vágott. Egy fekete autó várakozott járó motorral a járdaszegélynél.

– Szálljon be – mondta a sofőr. – Az edző a reptéren várja.

Nem tettem fel kérdéseket. Csak beszálltam, miközben a gyomrom görcsbe rándult. A szavak, *a való életben is bizonyítod az engedelmességedet*, a fejemben visszhangoztak.

Mire felszálltunk a magángépre, már teljesen átizzadtam az alsóingemet. Ő az ablak mellett ült, keresztbe tett lábbal, feltűrt ingujjal, szemüvegben, akár egy vezérigazgató a magazinok címlapján. Amikor felnézett rám, úgy éreztem, mintha egy hidegfront csapódott volna a mellkasomnak.

– Üljön le.

Leültem.

– Ki kell adnunk egy közleményt az incidensről. Maga fogja megírni. Vázoljon fel egyet felszállás előtt.

Odatolt elém egy laptopot – aztán egy kinyomtatott e-mailt. „Minden részlet ott van. Fogja rövidre.”

Semmi nyomás.

Pillantást vetettem az összefoglalóra. Szalagszakadás. Veterán játékos. A szezonra kiesett. A szavak összefolytak, ahogy olvastam őket, nem azért, mert nem voltak egyértelműek – hanem mert úgy ült velem szemben, mintha ez valami teszt lenne. Mintha én lennék az, akit elbírálnak.

Megnyitottam a dokumentumot, és úgy meredtem a képernyőre, mintha az válaszokkal tartozna nekem.

Rendben. Sajtóközlemény. Tartsuk tisztán. Tartsuk tömören.

Írtam. Rövid, pattogó sorokat. Csak a tényeket. Vezetői hangnemet ütöttem meg. Kétszer is elolvastam, majd visszatoltam neki.

Némán végigolvasta, az egyik szemöldöke felemelkedett.

– Homályos – mondta száraz hangon. – Írja újra.

Pislogtam. – Igenis, Uram.

Várj. *Uram*?

Nem néztem rá. Csak fogtam a laptopot, és újra nekikezdtem, miközben átnyomtam magam a saját csalódottságom súlyán.

Valami természetellenes oknál fogva le akartam – le *kellett* – nyűgöznöm ezt a férfit. És amikor intenzív kék szemei egy másodperccel tovább kapcsolódtak az enyémekbe, megéreztem – *azt a sóvárgást az elismerése iránt.*

Vettem egy mély levegőt. Próbáltam fókuszálni. Még mindig tudatában a tekintetének, munkához láttam...

Második verzió: Profibb. Egy kis éllel. Megnyugtató a rajongók számára.

A levegő megváltozott közöttünk, ahogy olvasott – nyugodt volt, összeszedett, teljesen higgadt –, miközben én ott ültem, és próbáltam nem tövig rágni a körmömet.

– Szervezetlen.

Az állkapcsom megfeszült. Újra a laptopért nyúltam, némán. Valami a büszkeség és a pánik között – talán a trauma táplálta ösztön – megremegtette a kezeimet.

Harmadik verzió: Beletettem a kibaszott szívemet is. Egy idézet a vezetőedzőtől. Az egység üzenete. Masszív volt. Annak kellett lennie.

Még csak nem is pislogott.

– Szakszerűtlen.

A tenyerem csúszós volt. A torkom száraz. A kabin fagyos volt a légkonditól, de a testem égett.

A szemei rajtam maradtak – csendesen, fókuszáltan. Mintha engem tanulmányozna, nem pedig a piszkozatot.

Miért éreztem büntetésnek a rosszallását?

Az egész életemet apám hüvelykujja alatt töltöttem – a haragja, a sértései –, de még soha semmi nem mászott így a bőröm alá.

Mi a pokolért éreztem úgy ettől a férfi visszautasításától, mintha összetörnék?

Tényleg ennyire haszontalan lennék?

A frusztráció valami mélyebb dologgá csavarodott – szorosra, fojtogatóra, pánikszerűvé.

– Én… próbálkozom – motyogtam, szinte visszatartva a lélegzetemet.

Előrehajolt. Lassan. Megfontoltan. Egy meleg kéz telepedett a vállamra.

És a hangja – mély, határozott, megsemmisítő….

– Lélegezz, kisfiú.

A szavak úgy értek, mint egy gyomros.

Lefagytam.

Az a hang. Az a kifejezés. Az a név.

A fejem teljesen kiürült. Forróság öntötte el a gerincemet.

Képtelen voltam ránézni.

Nem voltam hajlandó ránézni.

Egyetlen szó nélkül húzódott hátra. Majd megnyugtatóan bólintott.

– Még egyszer, utoljára újraírja. És ezúttal jól fogja megcsinálni.

Én is bólintottam, némán, miközben próbáltam visszaemlékezni arra, hogyan kell használni az ujjaimat.

Valahol Franciaország felett elkezdtem gépelni.

A kezeim még mindig remegtek.

Nem a nyomástól.

Nem a hidegtől.

Hanem a hangja csengésétől –

És attól, hogy egyetlen másodpercig készen álltam engedelmeskedni.