**Noah**

Az ajtó bekattant mögöttem, és egész nap először voltam egyedül.

Egy pillanatig csak álltam ott, a kezem még mindig ökölbe szorítva, a szívem még mindig hevesen vert. A sporttáskám a lábam elé rogyott. Még át sem öltöztem az edzőruhából – még mindig ragadtam az izzadságtól, még mindig az idegesség, a repülőgép-üzemanyag és a kudarc szaga lengett körül.

A nap teljesen leszívott. Nem fizikailag. Mentálisan. Mintha valamit kitéptek volna belőlem, és a helyére statikus zaj lépett volna.

Az Edző jelenléte már önmagában is elég stresszes volt, de hogy közvetlenül kihívás elé állított – kilökött a komfortzónámból –, az kifejezetten idegtépőnek hatott.

Egyszer sem emelte fel a hangját.

Nem volt rá szüksége.

Az, ahogy a harmadik piszkozat után rám nézett – üresen, kiolvashatatlanul, finom csalódottsággal –, elég volt ahhoz, hogy a gyomrom görcsbe ránduljon.

Minden szava úgy ért, mint egy ütés, ami zúzódást hagyott maga után, nagyobbat, mint bármilyen szerelés, amit valaha elszenvedtem.

Nem voltam író. Nem voltam csiszolt. Nem egy PR-ra kiképzett aranyifjú voltam.

Fociztam. Ennek elégnek kellett volna lennie.

Még csak azt sem mondhatom, hogy dühös voltam. Inkább… furcsán szomorú.

Az érzés ismerős volt. Túlságosan is ismerős.

*Szánalmas vagy,* sziszegte apám hangja a fejemben*. Élvezed, ha leszidnak, ugye? Talán csak ennyire vagy jó. Erre a pofás arcra meg a gyenge kis büszkeségedre.*

Tényleg?

Nem hiszem… Amikor az Edző visszautasította a munkámat, az fájt.

De aztán... a hangja megváltozott. Csak egy kicsit. Nyugodtabb lett. Kimértebb. Többé nem volt hideg – hanem egyenletes. Irányított.

Nem nevetségesített ki. Nem gúnyolódott.

Egyszerűen csak… megnyugtatott. És ez – Istenem, ez – többet jelentett, mint amit be akartam vallani.

Olyan érzés volt, mintha tényleg bízott volna bennem. Hitt volna bennem.

És valahogy ez a higgadtság működött.

Újraírtam azt a szart. Lassabban. Fókuszáltabban. Kontrolláltabban.

És amikor beadtam, épphogy csak bólintott. Csak egyszer.

Az elismerés egyetlen apró, éles biccentése.

És nem kellett volna, hogy számítson, de mégis.

Ez volt az, ami igazán beindított.

Valami felgyulladt bennem – valami szörnyű és addiktív.

Azt mondogattam magamnak, hogy ez csak megkönnyebbülés. De az érzés sokkal mélyebb volt ennél.

Sötétebb.

Mintha valami lehetetlen teszten mentem volna át… És a jutalom nem a dicséret volt.

Hanem az, hogy *örömet szereztem neki.*

Mi a pokolért töltött el büszkeséggel, hogy a kedvére tettem ennek a férfinak?

És miért… izgatott fel majdnem a gondolata is?

*Ó, basszus…*

Ledobtam magam az ágyra, és a mennyezetet bámultam. A levegő a szobában túl mozdulatlannak, túl csendesnek tűnt. Büszkének kellett volna lennem magamra. Hagynom kellett volna az egészet a fenébe.

De a hangja folyamatosan visszhangzott a fejemben. A bizalom… A hangszínváltás. Mintha pontosan tudta volna, hogyan hozzon vissza a szakadék széléről. És szándékosan tette.

Valaki másra emlékeztetett.

Mr. A-ra.

A gondolattól valami összeszorult lent a gyomromban. Kéretlenül. Elkerülhetetlenül.

Próbáltam ignorálni. A telefonomért nyúltam. Megnyitottam az üzeneteket. Aztán újra bezártam őket.

A csend egyre jobban rátelepedett a szobára. A gondolat, hogy Mr. A teljesen ural engem, és valami olyasmivé változtat, ami nem is vagyok… Vagy mégis az lennék?

De valahogy mégis Aiden edző arcát láttam. Parancsolt nekem, megbüntetett…

*Mi a fasz...?*

Az oldalamra fordultam, nyugtalanul, feszülten. Az ujjaim viszkettek. A gyomrom összeszorult. És valahol a frusztráció és a fantáziálás közepette a testem reagált.

Kemény voltam. Sajogtam.

Próbáltam küzdeni ellene, de csak az Edzőt láttam magam előtt. Nem azt, aki az edzésen volt. Azt, aki a repülőn. Azt, aki közel hajolt, és egyenletes, hűvös szavakat suttogott a bőrömre. Azt, aki úgy nézett rám, mintha átlátna minden falon, amit felépítettem.

És utáltam, hogy ez milyen érzést kelt bennem.

Kiszolgáltatottnak éreztem magam. Látottnak.

És még többet akartam.

Lerúgtam a nadrágom, és lelöktem a takarót, a hátamra fordultam, a légzésem már most egyenetlen volt. Lehunytam a szemem, a kezemet a farkam köré fontam, és próbáltam bárki másra gondolni. Valami arctalan egyéjszakás kalandra. Az egyik dögös pompomlányra, aki régen leszopott. Bárkire.

De ő már ott volt. Aiden Mercer.

A hangja. Az illata. A parancsainak félelmetes nyugalma.

Gyorsabban simogattam magam, a frusztráció a felszín alatt forrt. Nem akartam ezt akarni. Nem akartam az ő elismerését, a figyelmét, az ő—

A fejem hátradőlt a párnákon.

Megkönnyebbülésnek kellett volna lennie. De nem az volt. Inkább olyan, mintha egy vihar tört volna ki bennem – csúnyán, forrón, tele szégyennel. A kezem egyre gyorsabban mozgott, a lélegzetem megakadt a torkomban. A feszültség minden egyes emlékkel fokozódott, ami felvillant a lehunyt szemhéjam mögött. Aiden, ahogy fölém magasodik a pályán. Aiden, ahogy közel hajol az irodában. Aiden, ahogy mindenki előtt leszól, és pontosan tudja, mit csinál.

Halkan felnyögtem, erősebben markolva a farkamat arra a gondolatra, ahogy az izmai megfeszülnek az inge alatt. A combjaim megfeszültek. A hátam egy kicsit megívelt, ahogy egy csepp előváladék folyt ki a duzzadt makkomból.

Láttam őt. Pont ott, az elmémben. Nem volt gyengéd. Nem volt édes. Csak magabiztos. Parancsoló. Veszélyes. És a lelkem egy olyan része, amelynek létezését nem akartam beismerni, arra vágyott – arra volt szüksége. Rá.

A lélegzetem elakadt. Az izmaim megfeszültek.

Másodpercekre voltam tőle. Pont a szélén annak, hogy megadjam magam, hogy teljesen szétessek—

A telefonom felvillant.

Lefagytam.

*Mr. A üzenetet küldött.*

A mellkasom összeszorult. A vér zúgott a fülemben. A kezem még mindig a merevedésem köré fonódott, nedvesen és rángatózva, egyetlen húzásra attól, hogy teljesen elveszítsem az önuralmam.

A képernyő újra felizzott.

**Mr. A:**

Hiányoztam?

Halk, fojtott hang hagyta el a számat – félig nyögés, félig nevetés. Keserű. Kétségbeesett.

Fogalma sem volt, mit szakított félbe. Vagy talán… talán nagyon is jól tudta.

Bámultam az üzenetet, a farkam még mindig lüktetett a markomban, az orgazmus ott ingadozott, immár elérhetetlen távolságban.

Be akartam fejezni. Be kellett volna.

De ehelyett az ujjaim lassan elengedtek.

És pont így, ismét az ő kezébe kerültem.

Úgy meredtem az üzenetre, mintha eltűnne, ha pislogok.

Száz szarkasztikus válasz futott át az agyamon, de egyik sem jutott el az ujjaimig. Még mindig pattanásig feszült voltam, a légzésem akadozott, a szívem pedig úgy kalapált, mintha épp most futottam volna le egy száz yardos sprintet, miközben valaki minden lépésemet figyelte.

Beletöröltem a kezemet a lepedőbe, halkan felszisszentem az érzékenységtől, és felültem. Aztán válaszoltam.

**ÉN:**

**Nem igazán ismerlek. Remek az időzítés, mondjuk.**

A gépelést jelző buborék felvillant egyszer. Aztán eltűnt.

Aztán újra megjelent.

**Mr. A:**

Nem válaszoltál a kérdésre.

Nagyot nyeltem, az állkapcsom megfeszült. Az ujjaim a képernyő felett lebegtek.

**ÉN:**

**Azt hiszem, mégis.**

**Nem is tudom, miért.**

Ezúttal hosszabb szünet következett. A pontok táncoltak.

**Mr. A:**

Struktúrára vágysz.

És közben neheztelsz is miatta.

Kimerítő lehet, nem igaz?

Úgy bámultam a szavakat, mintha belemászott volna a kibaszott koponyámba.

**ÉN:**

**Miből gondolod ezt?**

**Mr. A:**

Ismerem a fajtádat.

És eddig igazam volt.

Élesen kifújtam a levegőt. A szobám forróbbnak, fülledtebbnek tűnt. Mintha nem kaptam volna rendesen levegőt.

**ÉN:**

**Szar napom volt.**

**Ez minden.**

**Mr. A:**

Mondd el, mitől volt szar.

Haboztam.

Soha senki nem kérdezett ilyet tőlem. Nem úgy, hogy tényleg figyeljen. Az emberek udvariasságból kérdeztek ilyet, vagy azért, mert arra a pillanatra vártak, amikor magukról beszélhetnek. De ez más volt. Ő nem próbált azonosulni vele. Hanem kihúzta belőlem, lassan és élesen.

Ki kellett volna lépnem. Csendben kellett volna maradnom.

Ehelyett gépelni kezdtem.

**ÉN:**

**Elrontottam valamit.**

**Megkaptam, hogy hanyag vagyok, felkészületlen, nem elég jó.**

**És a legrosszabb az egészben? Hogy minden szavával egyetértettem.**

**Nem vagyok jó ebben a szarban.**

**Mr. A:**

Miben? A teljesítésben?

**ÉN:**

**Mindenben, ami a focin kívül esik.**

**Beszélni. Írni. Egyszerűen…**

**Normálisnak lenni.**

Lehunytam a szemem, miután megnyomtam a küldést.

Másodpercek teltek el, miközben a képernyőt bámultam, és azt kívántam, bárcsak ott lenne a szobában. És azt, bárcsak ne lenne ott, hogy ne kelljen szembenéznem az ő csalódottságával is. Nem én voltam a „szórakoztató álomfiú”, akit valószínűleg várt – nem voltam más, csak egy kudarc.