Lilly körülnézett, de a szoba továbbra is üres maradt. – Ki vagy? – kérdezte remegő hangon.

– A mestered vagyok – felelte a hang nyugodtan.

A kislány összeráncolta a homlokát a furcsa válasz hallatán. – Nekem nincs mesterem – jelentette ki határozottan.

Hirtelen egy árnyékos alak jelent meg az ágy melletti székben. A fehér köntösbe öltözött fiatalember mindenki más számára láthatatlan volt. Vérvörös ajkai, átható szürke szemei és hangsúlyos orra volt. Hideg, vészjósló aurát árasztott.

A férfi szúrós szemmel nézett az előtte lévő kislányra, és arra gondolt: Azt hittem, tudatlan gyermek lesz. Úgy tűnik, nem lehet könnyen átverni...

– Tulipán. – Mielőtt folytathatta volna, Lilly közbevágott, és felszisszent: – Nem Tulipán a nevem. Én Lilly vagyok.

A férfi megsimította az állát, és így szólt: – Valóban a mestered vagyok. Az édesanyád kért meg rá, hogy a mestered legyek, mielőtt elhunyt.

– Nem, ő ilyet nem tenne! – tiltakozott Lilly. Nem tudta elhinni, hogy az édesanyja egy idegennek adná őt.

A férfi elnémult a lány tagadásától. Amikor Jean a halálos ágyán feküdt, meglátta őt, és könyörgött neki, hogy védje meg Lillyt és a Crawfordokat. Lilly akkor még csak kétéves volt, és nem láthatta a spirituális alakját. De a tény tény maradt: ő volt a mestere! Két nappal ezelőtt, amikor Lilly a halál küszöbén állt, végre meghallotta a hangját. Mégsem akart hinni a szavainak.

A férfi megdörzsölte az orrát, és kijelentette: – Jean Crawford az édesanyád, te pedig Lilly Hatcher vagy. Tudom, hogy ki vagy.

Lilly összeszorította az ajkát, és visszavágott: – Ezt mindenki tudja.

Milyen okos kislány. A Hatcher család sosem tudta volna bántani őt, ha nem lett volna oly apró termetű, és nem vágyott volna annyira a szeretetre.

A férfi elmosolyodott, és így válaszolt: – Ne bonyolíts túl mindent, kicsim. Amint elég jól leszel, elvégezhetjük a szükséges szertartásokat. A nevem Pablo Belmont. Előző életemben nagy hatalmú ember voltam.

Látva Lilly zavart arckifejezését, Pablo elmagyarázta: – Természetes, hogy nem tudod, ki vagyok, hiszen nem a te korodban születtem. Mindazonáltal tehetséges ember vagyok. Sok mindenre megtaníthatlak, például arra is, hogyan védd meg magad az erőszakoskodóktól.

– A nagy emberek is meghalnak? – tudakolta Lilly. Amikor látta, hogy a kérdésére nem érkezik válasz, újra megkérdezte: – Ha olyan nagy képességű vagy, ahogy állítod, hogyan haltál meg?

Pablót elnémították a lány kihívó kérdései. Lilly a takarójába kapaszkodott, és ráharapott az alsó ajkára. – Ha tényleg te vagy a mesterem, miért hagytál magamra? – Senki sem törődött vele az édesanyja halála óta, még akkor sem, amikor sírt vagy megsérült. Az elmúlt egy évben minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a bajt. De erőfeszítései ellenére az apja és a nagyszülei nem szerették őt. Debbie pedig néha még meg is verte.

– Mostantól fogva én foglak megvédeni – jelentette ki ünnepélyesen Pablo. Arca megkeményedett, és nem fűzött hozzá további magyarázatot. Lilly elfordult tőle, miközben az alsó ajkát harapdálta.

Pablo megsimogatta Lilly fejét, és így szólt: – Pihenj egy kicsit. Később visszajövök. Ezt üdvözlő ajándéknak szánom. – Sietett meglátogatni Lillyt, de most vissza kellett térnie, hogy elvarrja a nyitva maradt szálakat.

Lilly melegséget érzett, és észrevette a csuklóját körbefonó piros fonalakat. A szoba ismét elcsendesedett. Körülnézett, de nem látott senkit. Legnagyobb meglepetésére a fájó teste jobban lett, a szíve pedig megnyugodott.

Tíz nap elteltével Lilly sebei javarészt begyógyultak. Végre elég jól lett ahhoz, hogy hazamenjen.

– Ez kész csoda. Milyen gyorsan felgyógyult. A sérülései súlyosságát tekintve azt vártam, hogy ez három hónapot vesz igénybe – kiáltott fel hitetlenkedve egy orvos.

Hamarosan Gilbert is megérkezett, és az ágyon ülő Lillyt figyelte, akinek a tekintete a csuklóján lévő piros fonalra szegeződött. Hihetetlenül magányosnak és rémültnek tűnt.

– Lilly, mi a baj? – Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta a lány fejét. – Mi ez? – mutatott a piros fonalra; kíváncsi volt, hiszen az előző éjszaka még nem látta Lilly csuklóján.

Lilly felemelte a fejét, és megkérdezte: – Hol van a nyuszim, Gilbert bácsi?

Gilbertnek eszébe jutott, hogy amíg Lilly eszméletlen volt, egy elnyűtt plüssnyúlba kapaszkodott. Pánikjában sietve kidobta a mocskos játékot.

– Fontos volt az a nyuszi, Lilly? Attól tartok, elveszett – mondta gyengéden Gilbert. Aztán sietve hozzátette: – Kaphatsz egy vadonatúj nyuszit. Rögtön veszek is egyet!

Lilly ráharapott az ajkára, próbálva visszatartani az arcán végigcsorduló könnyeket. – Anyu adta nekem a nyuszit.

Apu kidobta anyu minden holmiját. A kis nyuszi volt az egyetlen, ami megmaradt. Ez volt az egyetlen dolog, amit anyu hagyott nekem, és most ez is eltűnt. Anyu elment, az úgynevezett mesterem is eltűnt, és a nyuszim is odalett.

Amikor Anthony belépett a szobába, és meglátta Gilbertet, meg a könnyes szemű Lillyt, összeráncolta a homlokát, és komoran megkérdezte: – Mi történt?

– Nem az én hibám, Anthony! Lilly a Hatcher-villában hagyta a nyusziját – magyarázkodott ártatlanul Gilbert. Nem akarta beismerni, hogy a nyúl örökre elveszett, attól tartva, hogy ezzel felzaklatja Lillyt. Ha azt mondja, hogy a Hatchereknél van, legalább marad még egy kis remény.

Anthony meleg hangon szólt: – Hozok neked egy vadonatúj játékot, Lilly. Ne legyél szomorú. – Ha a kislány úgy akarja, bőven képes lett volna a világ összes plüssnyulát felvásárolni.

– Ez volt az egyetlen ajándék, amit Jean Lillyre hagyott – mondta Gilbert a fejét rázva.

– Menjünk és hozzuk vissza – adta ki az utasítást Anthony. Nem tudta, hogy a nyúl még mindig a Hatcher-villában van-e, de megfogadta, hogy ha kell, Déli Város összes kukáját átkutatja, hogy megtalálja.

– Én is jönni akarok, Anthony bácsi! – kiáltott fel Lilly. A nyuszin kívül volt még valami fontos, amit vissza kellett szereznie.

A Hatcher-villában Richard és Stephen a nappaliban ültek, zilált külsővel. A hely sokat veszített egykori pompájából, miután a hitelezők minden értéket lefoglaltak.

Stephen a kanapéra roskadt, borostásan és kimerülten.

– Miért volt ennyi adósságod, Stephen? Mit fogunk tenni? – sírt Paula.

A Hatcher családot azon a napon nyilvánították csődbe, amikor Stephent kórházba szállították. A hitelezők nemcsak a vagyonukat foglalták le, hanem a Hatcher-villát is erőszakkal elvették tőlük. Most már hajléktalanok voltak.

Richard felkiáltott: – Miért sírsz? Mindez meg sem történt volna, ha jobban bántatok volna Lillyvel.

– Miért engem hibáztatsz mindenért? Te sem voltál kedves az unokádhoz! – tiltakozott Paula.

– Hagyjátok abba a veszekedést! – kiabált Stephen. Az egész napot a cége csődjének intézésével töltötte. Ráadásul börtönbüntetés is fenyegette, mivel a bíróság is bekapcsolódott az ügybe.

Richard és Paula csendben maradtak, és megbánták, hogy korábban oly rosszul bántak Lillyvel. Ha kedvesek lettek volna hozzá, talán esélyük lett volna bekerülni a társadalom felső rétegeibe, tekintve a lány kapcsolatát a Crawford családdal.

– Az a hálátlan kölyök. Teljesen megfeledkezett rólunk, miután meggazdagodott – mondta keserűen Paula.

Elvégre mi vagyunk a nagyszülei. Hogy lehet ilyen szívtelen és hálátlan? A család az a hely, ahol megtanulunk megbocsátani és felejteni. Ráadásul ez nem is a mi hibánk volt. Ő lökte le Debbie-t a lépcsőn, aki emiatt elvetélt.

Épp ekkor Debbie jött le a lépcsőn, és így nyugtatta őket: – Ne aggódjatok. Lilly biztosan vissza fog jönni.