Aysel szemszöge

Három éjjel ezelőtt Celestine megkeresett.

– Tudod, hogy Damon a Luna-koronázásodat tervezi, ugye? – mondta mézédesen, bár minden szótagot méreg itatott át.

A szemei – azok a tág, csillogó borostyánszemek, amelyeket mindenki szelídnek nevezett – valami sötétebbet rejtettek, amit csak én láttam valaha: éles, kiéhezett irigységet.

– Úgy hallottam, a Vének teljesen ki akarták hagyni a ceremóniát, és azonnal be akarták jelenteni a köteléket – folytatta, lesöpörve egy láthatatlan porszemet a selyemujjáról. – De Damon ragaszkodott hozzá, hogy rendesen csinálják – ő maga akarta hallani az »igen«-edet. Hát nem romantikus?

Felnéztem az asztalomon lévő dokumentumokból, vigyázva, hogy a hangom egyenletes maradjon. – És?

Az ajkai görbültek, túl lassan, túl szándékosan. – És, Aysel, te – az összes farkas közül te – nem érdemled meg a boldogságot.

Megdöntötte a fejét, a gyertyafény megcsillant sápadt haján. – Kössünk egy fogadást, unokatestvérem. Három éjjel múlva a te kis koronázásod meg sem fog történni.

És abban a pillanatban megértettem. Már elindított valamit.

Celestine Ward, a nagynéném lánya – akit a szüleim fogadtak be az anyja halála után –, vér szerint az unokatestvérem, névleg a fogadott nővérem, Holdvölgy üdvöskéje, a sors által kijelölt riválisom sosem volt elégedett, hacsak nem az én örömöm romjain állt.

A Luna-koronázás káoszba fulladt.

Egyetlen kiáltás, egyetlen név – Celestine –, és Damon rohant.

Mintha maga a hold hívta volna.

A vendégek szétszéledtek. A kántálások elhaltak. A falka zászlói nehezen lógtak, viasztól és csendtől csöpögve.

Skylar ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen – látta az arcomat, amely sápadt volt, mint a csont –, de üzenet jött a Déragyar véneitől. Valami sürgős. Mennie kellett.

Így hát mondtam neki, hogy menjen. Hazudtam és mosolyogtam, mint mindig, mert erre képeztek ki.

A csarnok kiürült. Ott maradtam, és a márványpadlót borító, összetaposott holdrózsákat bámultam. Sokáig nem szóltam semmit. Aztán halkan felnevettem.

Mert ez már majdnem vicces volt, nem igaz?

A ceremónia, az eskük, a választás illúziója.

Éjfél után hagytam el a Holdvölgy Csarnokot, a folyó mentén sétálva, a virágzó nadragulya halvány illatában. A holdfény a vízen úgy festett, mint egy seb, amely gyógyulni próbál.

Nem akartam hazamenni. Még nem. A házban csalódás és régi bánat szaga terjengene.

Ekkor vettem észre őket – lépéseket mögöttem. Túl közel. Túl egyenletes.

Kóborok, vagy részeg farkasok egy másik falkából.

Nem számított.

Felemeltem a telefonomat, mintha szelfit akarnék készíteni, és elkaptam a tükörképüket a képernyőn – hárman voltak, és közeledtek.

A pulzusom lelassult ahelyett, hogy felgyorsult volna. Vicces. A félelem már régen nem látogatott meg.

Megnyomtam a vészjelző rúnát a telefonomon. Damon neve villant fel a képernyőn – ő ragaszkodott hozzá, hogy beállítsa tavaly, miután egy tanácsi bankett során verekedés tört ki.

– Ha valaha is veszélyben vagy – mondta, miközben a csuklómat fogva programozta be a jelet. – Hívj engem. Ne légy megint vakmerő. Ígérd meg.

Megígértem.

És ma éjjel, először, be is tartottam.

A hívás létrejött.

– Aysel? – Damon hangja mély volt, fáradt – elég ismerős ahhoz, hogy fájjon.

Szétszórtnak tűnt. A háttérben halk sípolást hallottam. A gyógyítók kórterme.

– Valaki követ engem – mondtam.

Csend következett. Túl hosszú. Aztán:

– Aysel, ma éjjel ezt tényleg nem tudom csinálni. Kérlek, ne rendezz jelenetet.

Azt hitte, hazudok. Megint.

Egy női hang szűrődött át halványan a kagylón – az anyámé… vagyis most már Celestine anyjáé, Evelyn Lunáé.

– Damon, add ide.

Aztán az ő hangja, éles és hideg: – Aysel Vale! A húgod épphogy csak túlélt egy támadást, és te még mindig kint kódorogsz, mint valami vad kóbor? Fejezd be a kifogások keresését, csak hogy magadra vond a figyelmet! Senki nem hagyja el ezt a kórtermet, hallod?

Kattanás. Szétkapcsolt.

Egy szívdobbanásnyi ideig csak álltam ott, és hallgattam a csendet.

Valamikor ez fájt volna. De most?

Most csak… üres volt.

A folyami szél a bőrömbe mart. Tavasz volt, a levegő mégis oly éles volt, mint a kés.

A mögöttem lévő férfiak felnevettek – mély, gúnyos nevetéssel. Egyikük füttyentett.

– Könnyű préda.

Azt hitték, préda vagyok.

És életemben először nem kellett másként tennem.

Bennem a farkasom – Mia – megmozdult, és kinyújtózott a bordáim alatt.

Végre, suttogta. Fejezzük be az emberesdit.

Egyfajta melegség kezdett kivirágozni a mellkasomban, futótűzként terjedve az ereimben. A látásom kiélesedett. A világ lelassult. Hallottam a szívverésüket, éreztem a félelem savanyú szagát az arroganciájuk alatt.

Lassan megfordultam, hagyva, hogy lássák az arcomat. Ajkaim lágy, begyakorolt mosolyra húzódtak.

– Oly sokáig tettettem, hogy jó vagyok – mondtam halkan, feltűrve az ingujjamat. – Fogalmatok sincs, mennyire hiányzott ez nekem.

Aztán elengedtem magam.

Mia ereje átáramlott rajtam – ezüstösen és erőszakosan. Mintha maga a levegő is meghajolt volna. Az Alfa dominancia mennydörgésként csattant fel, letaglózva őket, mielőtt még megmozdultam volna. A térdük megrogyott, szemük kitágult az ösztönös rettegéstől.

– M-mik vagytok ti… – zihálta az egyikük. – Te nem egy Omega vagy…

Már előtte is voltam. Az öklöm az állkapcsának csapódott – a csont úgy roppant, mint a száraz fa. Egy másik meglengetett egy pengét; lebuktam, megfordultam, és olyan erővel vágtam a földhöz, hogy a járda is megrepedt.

Mia felnevetett bennem, vadul és éhesen. Igen. Ez az. Lélegezz.

A percek mozdulatokká mosódtak össze – nyögések, morgások, a vér és a félelem fémes íze.

Amikor véget ért, szétszóródva hevertek körülöttem, eltört végtagokkal, erőtlenül nyöszörögve.

Fölöttük álltam, zihálva, a holdfény ezüstre festette a bőrömet. Az öklömről pirosan csepegett a vér.

Sokáig nem szóltam semmit. Aztán hanyatt feküdtem a hideg földön, felbámultam az égre, és remegő kezemet a mellkasomra szorítottam.

– Csak magadra – suttogtam. – Csak magadra számíthatsz.

Tizenöt perccel később hívtam az őrjáratot, hogy szedjék össze a kóborokat, nyugodt hangon megtettem a jelentésemet, és bontottam a vonalat.

Egy halvány zörrenés.

Egyikük, félig öntudatlanul, felém próbált kúszni, a kése erőtlenül csillant meg a sötétben.

Mielőtt megmozdulhattam volna, egy csizma csontrepesztő erővel rúgott a kóbor bordáiba, aki hanyatt vágódott a porban.

Egy árnyék lépett közénk – magas, széles vállú, olyasvalami lassú, halálos kecsességével mozgott, ami a sötétséget uralja. Maga a levegő is megfeszülni látszott körülötte, mintha az éjszaka felismerte volna az urát.

A holdfény úgy siklott végig az alakján, mint folyékony ezüst a kovácsolt acélon. Kabátja meglobbant a szélben, felfedve egy olyan test faragott vonalait, amelyet dominanciára építettek, nem irgalomra. Az őt kísérő illat a füst, a hideg vas és a vér és fenyő legenyhébb nyomának mámorító keveréke volt – vonzerőnek álcázott veszély.

Kissé elfordította a fejét, és a világ kisebbnek tűnt. Viharos tűzként lángoló szemek találták meg az enyémet, és a pulzusom cserbenhagyott – egyik pillanatban egyenletes, a következőben roncs.

Ő nem csupán egy férfi volt.

Ő egy ragadozó volt, aki végezhetne velem… vagy teljesen más módon tehetne tönkre.

A farkasom nyugtalanul megmozdult. Nem tudtam érzékelni a rangját.

Ami csak két dolgot jelenthetett.

Vagy nincs farkasa.

Vagy az ereje annyival az enyém felett állt, hogy az ösztöneim meg sem merték mérni.

Nagyot nyeltem, és felemeltem a tekintetemet, hogy találkozzon az övével.

Borostyánszemek találkoztak az enyémmel – ősiek, kifürkészhetetlenek, valami a kíváncsiság és a veszély közötti dologgal csillogtak.

Kissé megdöntötte a fejét, a szája széle lassú, sokatmondó vigyorra húzódott.

– Érdekes – vontatta a szavakat, hangja mély volt, és kavicsként érdes, mégis elég sima ahhoz, hogy bűnbe csábítson. – Nem számítottam rá, hogy egy ilyen vad kis farkast találok errefelé.

Tett egy komótos lépést közelebb, jelenléte hőségként és árnyékként font körbe.

– Mondd csak, kedvesem – mormolta, hangja bársonyos fenyegetés volt. – Ki tanított meg így harcolni?